Katolikus Szemle 14. (1962, Róma)

1. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Tóth László: Magyar heraldika - Vörös Látóhatár

denütt a keresztény világon. A svéd városok közül még Upsala és Linkö­ping is tartottak fenn alapítványi diákotthonokat Párisban, amelyek­ről szintén szó esik a könyvben. A Szerző által először közölt eredeti okmányok révén fény derül ezek­nek a svéd diákotthonoknak az éle­tére, a velük kapcsolatos gazdasági kérdések során pedig sok eddig is­meretlen név. Sok párisi helytörténe­ti adat kerül felszínre, és ezek segít­ségével a Szerzőnek sikerül meg­állapítania a ma már eltűnt épületek pontos fekvését a középkori Quar­tier Latin útvesztőiben. Közvetlen magyar vonatkozású adata ennek a példás feldolgozású kötetnek ugyan nincsen, de hasznos analógiául szol­gálhat magyar vonatkozásban is, hisz a XII. sz. második felétől kez­dődően számos magyar tanuló és ta­nár is megfordult Párisban­­— gon­doljunk csak Anonymus mesterre — ahol életkörülményeik nem sokban különböztek az Északról jött tár­saikétól. PÁLINKÁS LÁSZLÓ Magyar heraldika L'heraldique hongroise címen je­lent meg Lausanneban Vajay Sza­bolcsnak az « Archives héraldiques suisses» és az «Archivium Heral­dicum» folyóiratokban publikált cikkeinek együttes különlenyomata. A nagy formátumú, húsz oldalra terjedő, bőséges bibliográfiai anyagot nyújtó szaktanulmány jól megvá­lasztott illusztrációkkal bemutatja a magyar heraldika érdekességeit a honfoglaló családok címereitől kezd­ve a tizenhatodik századig. Érdeme, hogy világosan rámutat a címerek­ben előforduló sajátos magyar ele­mekre. TÓTH LÁSZLÓ Vörös Látóhatár 1961 januárjában — a fiatalabb és egészségesebb irányzat győzelmének ellenére — újra megjelent a « régi » Látóhatár, rózsaszínűbben, mint va­laha. Az első számot a maga egészé­ben a két szerkesztő, Horváth Béla és Vámos Imre írta. Később jelez­ték anyagi forrásukat is, de a lap tartalma sokkal messzebb mutatott: arrafelé, ahová jól végzett munkájuk tudatában el is mentek. Nem ír­hatjuk­­ hazafelé, mert ha Magyaror­szágra mentek is, nem a magyar nép várta őket. A budapesti rádió azóta már jelen­tette, hogy Horváth Béla, « a kato­likus költő hazatért». Attól a köz­ismert ténytől eltekintve, hogy egy költőt nem az tesz katolikussá, hogy milyen sűrűn emlegeti Krisztust és a szenteket, maga Horváth Béla már 1961 januárjában kifejezetten megcáfolta nemcsak azt az állítást, hogy katolikus költő, hanem azt is, hogy egyáltalán katolikus keresz­tény. Ezt írta a Látóhatár említett számának 47 lapján: «Kibontakozá­somat megkönnyítette, hogy a ke­reszténységet és főként a katolikus Egyházat most már mint történeti tényt ítéltem meg és tanítását mint üdvrendszert már nem fogadtam el». Ezek után kár volna papírt paza­rolnunk azoknak a sötét vádaknak megcáfolására, amelyekkel azóta megjelent írásaiban a kereszténységet ülette. Ma már tudjuk, hogy amit írt, azt Júdás-pénzen és Júdás-szán­dékkal írta. Ennél csak az a súlyo­sabb, hogy ő, aki mindig üldözöttnek érezte magát s az üldözöttekért sza­valt, most üldözött hazai egyház üldözőinek fogja bérbeadni a tollát, íróember súlyosabban nem ítélheti el önmagát. SZERKESZTŐSÉG 79

Next