Katolikus Szemle 15. (1963, Róma)
1. szám - Fáj Attila: Galilei igazi tragikuma
eredője és nem — ahogy Brecht sejtette, de helytelenül fejtette ki — a humanizmus és realizmus elferdült viszonyára vezethető vissza? A Galileivel foglalkozó újabb kutatások a tényekhez hűen megállapítják, hogy Galilei tragikumának tisztán természettudományi nehézségekből fakadó okai is részben a tudósnak a humánus tudományok terén kialakult nézeteiben gyökereznek. Csakugyan, a nagy pizai fizikus, aki olyan légkörben nőtt fel, ami sokkal inkább humanista és művészi volt, mint tudományos. Kitűnően ismerte a latin klasszikusokat és hosszú éveket szentelt irodalmi problémáknak, s így sokszor nem tudta kivonni magát ezek hatása alól és gondolkodásmódjára a humanista studiumok alapvető természettudományi kérdések megoldásakor is rányomták bélyegüket. Ez az oka például, hogy nem képes elfogadni a bolygók mozgásának magyarázatára az elliptikus pályát, Kepler értelmezését, amely rendkívül leegyszerűsíti a bolygók mozgásrendszerét. E tekintetben nemcsak Platónt követi, kijelentvén a Párbeszéd elején, hogy egyedül a körmozgás tökéletes és természetes, hanem a reneszánsz művészi ízlést is, amely az ellipszist eltorzult körnek vette, amibe már behatolt az egyenesvonalúság. Geometriai szempontból az ellipszist nem tekintjük a kör különleges, eltorzult esetének, hanem kúpszeletnek, melynek a kör oly különleges esete, ahol a nagy és a kis tengely ugyanakkora, illetőleg a lineáris excentricitás egyenlő zéróval. Módszertani következményei miatt, véleményünk szerint, rendkívül fontos kiemelni, mi volt az esztéta Galilei álláspontja a költői módszert illetően. Itt Ariosto klasszikusan világos, harmonikus és rendezett stílusa mellett tört lándzsát és elítélte a Tasso-i mesterkéltséget, szertelenséget. Megkapják az őrjöngő Lóránd szerzőjének természetes költői képei, de elítéli a Felszabadított Jeruzsálem írójának allegorizáló eljárását, amely arra készteti az olvasót, hogy minden dolgot valami másra való utalásként értelmezzen és ezért olyan, mint a rajzrejtvények, melyekbe különféle alakok vannak belecsempészve. A költői írásmód tekintetében helyesnek látott nézeteit Galilei a természettudományos szemlélet- és bizonyításmódban is érvényre juttatja. A jelenségeket logikus, koherens képeknek tekinti, melyeken át a mélyebb valóság tükröződik. A jól megalapozott bizonyítás is a jelenséget közvetlenül köti a törvényhez. Galilei elveti és erőltetettnek látja, hogy minden dolgot valami más dologra való utalásnak fogjunk föl. Meggyőződése szó szerint egyezik Platonéval: «A jelenségeket meg kell menteni», azaz be kell ágyazni törvényszerűségekbe, de a megmentést — valamiféle allegorizálástól való félelemből — sokszor egy lépésben akarta elérni. Ebben is Platonra emlékeztet, aki a megmentést «sértetlenül való megőrzés» nek definiálja. Azonban az ilyen megmentés, vagy helyesebben átmentés, sok tévedés forrása lehet.