Katolikus Szemle 16. (1964, Róma)
1. szám - Békés Gellért: Nép és egyház
nemzeti társadalmunk forradalmi átalakítását, — amit sajnos nem a nép, hanem idegen fegyverek árnyékában idegen emberek kis csoportja hajtott végre, — s aki végül is mindezt igyekszik az európai népek társadalmi átalakulásának történeti tényeivel összevetni, annak nem lehet kétsége afelől, hogy a század első fele történelmi forduló volt a magyar nép életében s nemzeti társadalmunk fejlődésének új szakaszába jutott. Tudatosan írtam nemzeti életünk átalakítását s nem átalakulását, mivel a « népi demokrácia» létrejötte nem a magyar nép politikai és társadalmi tette volt, mint például a francia polgárságé a forradalomból született francia köztársaság. A Habsburg monarchia s vele — ha nem is jogilag, de tényként — a magyar királyság összeomlása ugyan erősen emlékeztet a középkori hagyományokon épült nagymúltú francia királyság, az ancien régime bukására, de míg ott a nemzet kulturális és gazdasági életében már jelentős szerepet vivő polgárság ragadta magához a politikai hatalmat, addig nálunk 18-ban a polgárság — amennyiben magyar volt, vagy magyarrá lett — a nemzeti társadalomnak csak jelentéktelen rétegét képezte, ami döntőbb, nem volt fölkészülve arra, hogy a politikai hatalmat átvéve demokratikus elvek alapján építse át a magyar államot és társadalmat. Ennek oka nyilván a százados török hódoltság volt, amely annyira megakasztotta társadalmi fejlődésünket, hogy ebből a szempontból lényegében 1848 sem hozott többet a jobbágyság felszabadításánál. Nálunk a szélesebb néprétegek szerves és életerős emelkedése csak a 30-as években indul meg. Hlogy vajon ezen évek társadalmi reformtörekvései — éppen mivel a nyugati hatásra újjáéledt és lapos önelégültségétől szabaduló magyar keresztény lelkiismeret is fokozatosan magáévá tette azokat — forradalom nélkül is érvényesülhettek volna, vagy sem, ezt ma már aligha lehet eldönteni. A tény az, hogy kitört a második világháború, s a háború viharában elsodort hagyományos nemzeti társadalmat az idegen hatalom árnyékában már nem volt nehéz előregyártott minták szerint gyökeresen átformálni. A forradalmi átalakulást azonban nem a mi népünk hajtotta végre, hanem idegenek hajtották végre rajta. Ámde bármiként is történt a magyar társadalom átalakulása, a döntő tény az, hogy ez az átalakulás megtörtént, s ha javításokra szorul is, lényegében megmásíthatatlan. Mert a társadalmi fejlődés ténye — függetlenül annak adott mozgató erőitől — abban áll, hogy széles néprétegek a kormányzottak passzív állapotából a sorsuk intézésében szót kérők cselekvő állapotába emelkednek. Nos, hogy a magyar nép jelentős tömege valóban cselekvő erővé vált, azt 56 után aligha kell bizonyítani. Ez a megállapítás független attól is, hogy az ún. népi demokrácia — amely különben már nevében is hamis, mivel népi népuralmat jelent, mintha volna nem népi népuralom is, és mintha hang-