Katolikus Szemle 17. (1965, Róma)
2. szám - Várady Imre: Magyar irodalomtörténetírás és kritika II.
vezető úton. Ámde a kiadói tervek Bródy munkáinak mégis egyegy Herczeg-és Sipulusz-kötetet helyeztek elébe. A « szenvtelen, állást nem foglaló konzervativizmus jellegzetes képviselőjeként » fekete listára tett Herczegről a Szelek szárnyán előszavában azt írja Stella Adorján, hogy utolsó éveiben meg nem érdemelt mellőztetés érte, hogy alapos ismerője volt a maga korának s « arról maradandó képet nyújtott », s a Bizánc, az Ocskay brigadéros és a Kék róka még igen sokáig fognak élni a magyar irodalomban; Sipuluszt pedig azzal a meleg ajánlással mutatja be (40,000 példányban) Vajda György Mihály, hogy egyes ifjúsági művei e nemű irodalmunknak « manapság értékük szerint nem méltányolt gyöngyszemei », mint ahogy azok humoreszkjei is, melyekben « sajátosan groteszk, szinte futurista nyelvi és tárgyi ötleteivel » legjobb humoristáinkat előzte meg. Abban, hogy a századvégi Papp Dániel régen feledésbe ment tréfás kisvárosi rajzaiból egy vaskos kötetnyi válogatás jelent meg, még része lehetett a fiatal szerző bátor társadalomkritikájának, de Laczkó Géza, Tömörkény, Móra és Karinthy ez évben kiadott könyvei minden politikailag kiaknázható elemet nélkülöznek. Még a Laczkó Noémiját és Tömörkény elbeszéléseit kísérő tájékoztatókban sincs nyoma a szerzők pártos « kiértékelésének », csupán az Aranykoporsó utószava nem mulasztja el, hogy erős hangsúlyt vessen Móra polgári radikalizmusára abban az időben, « mikor a fehérnek nevezett Horthy-terror vérbe és gyalázatba borította Magyarországot ». Azonban a regény 50,000 példányának lelkes olvasóit ezek az ócska, ízetlen szólamok alighanem éppúgy nem érdekelték már, mint az a Karinthy-kötet végére biggyesztett kétes hitelű megállapítás, hogy e « látszólag pillekönnyű írások mögött izzó indulat lappang a kor társadalmi rendje ellen ». Az ilyen kioktatások iránt megnyilvánult általános közöny végül is arra vezetett, hogy az üzleti szempontból sokat ígérő, de ideológiailag semleges munkákat a kiadók minden propaganda-kísérletről eleve lemondva bocsátották útjukra, így, minden vörös pántlika nélkül jutottak tízezrek kezére Tersánszky J. Jenő, Tatay Sándor, Kassák Lajos, Török Sándor, Kodolányi János, Passuth László regényei, míg Reményik Zsigmond művéről (Ősök és utasok) csak a burkoló lapon, a szerző saját nyilatkozatából tudjuk meg, hogy ez a könyv « teljes egészében a polgári erények dicsérete ». 1957-ben alig pár oldalas, de mégis rangadó utószót már csak két regény kapott: a Bölcső és bagoly, Tamási Áron kis remeke és Tersánszky nagymúltú, de váltig életerős Kakuk Marcija, mindkettő egy korán elhunyt, tehetséges kritikus, Czibor János tollából. Az elsőben örömmel olvassuk, hogy Tamási művészete, mint Bartóké, a szellem népi kincseit újjá teremtette, a közöst az egyénivel, az ősit a modernnel ötvözte össze », a másodikról pedig azt, hogy Kakuk Marci « nem szociológiai tételekre, elméleti képletekre mozog, hanem .116