Katolikus Szemle 22. (1970, Róma)

1. szám - Prokop Péter: Tükörben játszik a kéz

ad annyi témát az élet, mint a verselőnek, akinek csak téma van. Az elrongyolt papírszalvétától a csillagködökig. A lányka mosolyától a rothadás hullamndoráig. Mindig révületben jár. Nincs más, csak költészet. Mint a krónikus dohányos, egész nap szív és füstöl. Min­den, amit látott, hallott, rózsaszín füstkarikákká formálódik. Sok versének szemtanújaként láthattam benne már reggel a villamos áramot. Tudván, merre járt délelőtt, izgalommal vártam délre vagy estére a termést. Lehet, hogy a vajúdás és születés drá­májának látása fölfokozza bennem az értékelést és megértést. Meg­értés csúszott ki a számon. Ez a buta szó. A vers nem filozófia vagy matematika. Olykor csak hangulat. Fájdalom, panasz, öröm stb. összeötvöződése, kontrasztokkal megpendítve a sárgát, hogy föl­fokozódjék a kék. A kolorista úgy kombinálja színakkordját, hogy a letett színek fölött egy meg nem festhető új szín szülessék déli­bábként. A versben is a keresztülvágott mondatok, a végére állított jelző, az elharapott szó, az összekevert képek fölött megjelenik a ki nem mondható sejtelem. Ez nem elég? Az élet is csak sejtelem. Fellini filmkockák sokszor összefüggéstelen egymásutánjával mondja ki a megfoghatatlant. Mekkora szerencse: egy versszak képes csomó ábrát szimultán összefogni. Komputer tudná csak összeszámlálni a kötet millió, a magyar nyelv áradó tömörségéből, elképzelhetetlen gazdag­ságából, szótárak ritkán használt hulladékaiból összekombinált képármádiáját. Irodalmár bármennyire akar, nem tud megszabadulni az eszmei mondanivalótól, a költőnek sokszor még a sejtelem titka sem kell. Megörül egy pattogó, recsegő állítmánynak vagy mollba omló, sem­mit se jelentő alanynak. A szó öncélú szépsége, csengése is elég, mint a festőnek az egymásra öntött, vagy kifolyt piros a zöldre. A szín szép pusztán önmagáért is, mint a rádióban lejtő dallama az olasz bemondásnak, ha egy szót se értünk meg belőle. Ezért vers a vers, nem a nagyszerű, prózában is elmondható tartalom miatt. A kötet első része hófehér kézzel offerálja a szent kenyeret és vért. A harmadikban Dante poklába ér. Könyékig túr az élet förtel­meibe. Belemártja tollát a brutálék gennyébe és a poklok vörhenyé­be, hogy a szent és ocsmány egymásmellettiségével minél tovább jusson az elérhetetlen mélységekig. A villanó és tisztán csengő vívó­penge súlyos csatavassá nehezül. Nyomán ropognak a csontok, vér fakad és a seb borzalma ásít. Csörömpölve vág, sebez. Az angyali költő az Apokalipszis harsogó kerubjává nőtte ki magát. Ady legnagyobb vallásos költőnk, Graham Greene, Bernanos, Mauriac nem szégyellték életüket a legproblematikusabb kérdéseknek szentelni. Ebben a verseskötetben is valami különös plusz, mikor előcsillan, nem keresetten és erőltetetten a költő lelkébe nyomott, eltörölhetetlen pecsét, mint a vizek áradó hullámverései közül a tengermély.

Next