Katolikus Szemle 25. (1973, Róma)

3–4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Fáy Ferenc: Elmélkedés egy könyv felett

ELMÉLKEDÉS EGY KÖNYV FELETT TÜZ TAMÁS: Válogatott Versek. Toronto 1972. 320 lap. A modern kommunikációs eszközökkel talán közelebb kerültek egymáshoz földrészek, égitestek; talán kéz­ közelbe húzódott a látó­határ, de messzebbre kerültek egymástól a testközelben élő emberi vágyak. «A mai költő így beszél — írja Tűz Tamás: — az űrhajósok zsebkendőjükbe csavarták a földet a holddal együtt s kinyilalltak a napfénytelen, galaktikus mezőkre... Az ősköltő még így dalolt: Mondják, valaki már azt is kitalálta, hogyha két követ összeütsz, valami fényes ugrik ki belőlük. Megégeti a bőröd, megperzseli a pillád. Mi ez az új hatalom? Azt mondják, ez a tűz, de lehet, hogy ez az Isten. » Tűz Tamás nem akar mást, csak az embernek született látók erejével regisztrálni a napi dolgokat. « Egyszerűen, ahogy volt, papír­ra vetni, mi történt hajnalhasadástól napnyugtáig, estétől virradatig, míg egy csillag hullája visszahanyatlik a teremtés előtti temetők árkába, mert eljön majd az idő, amikor a napihírek közé kell becsempészni a költészetet, hogy az olvasó gyanútlanul kapja be a szépséget, mint a hal a horgot. » És itt van már ez az idő. Pedig volt valamikor egy kis ország, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, hegyek­koszorúzta, négy­ folyó­ itatta, napfénysímogatta, véráztatta föld, ahol szegény magyar emberek éltek. Egy-egy településük felett, a dombok tetejére, halottak lába mellé, élők álmaira, téglát téglára rakva, követ faragva, fát cifrázva házakat építettek az Istenüknek. Egyszerű, szürke kis szolgái voltak ennek az Istennek. Emberarcúak és kopot­tak voltak, akik együtt szántottak, vetettek, arattak a néppel. Arcu­kon egy volt az öröm s szívük mélyén egy volt a szenvedés. Kacagtak a bölcsek öröménél s intő, fekete keresztté súlyosodott életük felett a földízű halál. Ők csak a szolgálatot ismerték. Nem taszítják, hívják, édesgetik magukhoz az Istent. Ha szomjazol, hajolj le néha hozzám: egy korsó vízben átadom magam; forrás és kút lesz egykor méla orcám s törülközőként leng szelíd hajam. Mert egyszerű vagyok, te nem kerülsz el. Csöndben kopogsz, mint zöld harkály a fán. Odúmban várlak sóval s enyhe tűzzel s ha jókor jössz, gyümölccsel is talán. És alig telik el pár év ezután a gyökeréig magyar, Istenével együtt élő, együtt falatozó paraszti hit után, Tűz Tamás, a « Minden­ség hódolatának » keresztény költője, « Angelus »-ának áhítatos sorai­ban sírva, kétségbeesetten hullik Mária elé: Ó, Mária, ki láttad ifjúságom, a lobbanó tűz szeplőtlen hevét, mondd meg: pislákoló, törékeny mécsem a lángban úszó mennynek kell-e még?

Next