Katolikus Szemle 25. (1973, Róma)
3–4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Fáy Ferenc: Elmélkedés egy könyv felett
ELMÉLKEDÉS EGY KÖNYV FELETT TÜZ TAMÁS: Válogatott Versek. Toronto 1972. 320 lap. A modern kommunikációs eszközökkel talán közelebb kerültek egymáshoz földrészek, égitestek; talán kéz közelbe húzódott a látóhatár, de messzebbre kerültek egymástól a testközelben élő emberi vágyak. «A mai költő így beszél — írja Tűz Tamás: — az űrhajósok zsebkendőjükbe csavarták a földet a holddal együtt s kinyilalltak a napfénytelen, galaktikus mezőkre... Az ősköltő még így dalolt: Mondják, valaki már azt is kitalálta, hogyha két követ összeütsz, valami fényes ugrik ki belőlük. Megégeti a bőröd, megperzseli a pillád. Mi ez az új hatalom? Azt mondják, ez a tűz, de lehet, hogy ez az Isten. » Tűz Tamás nem akar mást, csak az embernek született látók erejével regisztrálni a napi dolgokat. « Egyszerűen, ahogy volt, papírra vetni, mi történt hajnalhasadástól napnyugtáig, estétől virradatig, míg egy csillag hullája visszahanyatlik a teremtés előtti temetők árkába, mert eljön majd az idő, amikor a napihírek közé kell becsempészni a költészetet, hogy az olvasó gyanútlanul kapja be a szépséget, mint a hal a horgot. » És itt van már ez az idő. Pedig volt valamikor egy kis ország, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, hegyekkoszorúzta, négy folyó itatta, napfénysímogatta, véráztatta föld, ahol szegény magyar emberek éltek. Egy-egy településük felett, a dombok tetejére, halottak lába mellé, élők álmaira, téglát téglára rakva, követ faragva, fát cifrázva házakat építettek az Istenüknek. Egyszerű, szürke kis szolgái voltak ennek az Istennek. Emberarcúak és kopottak voltak, akik együtt szántottak, vetettek, arattak a néppel. Arcukon egy volt az öröm s szívük mélyén egy volt a szenvedés. Kacagtak a bölcsek öröménél s intő, fekete keresztté súlyosodott életük felett a földízű halál. Ők csak a szolgálatot ismerték. Nem taszítják, hívják, édesgetik magukhoz az Istent. Ha szomjazol, hajolj le néha hozzám: egy korsó vízben átadom magam; forrás és kút lesz egykor méla orcám s törülközőként leng szelíd hajam. Mert egyszerű vagyok, te nem kerülsz el. Csöndben kopogsz, mint zöld harkály a fán. Odúmban várlak sóval s enyhe tűzzel s ha jókor jössz, gyümölccsel is talán. És alig telik el pár év ezután a gyökeréig magyar, Istenével együtt élő, együtt falatozó paraszti hit után, Tűz Tamás, a « Mindenség hódolatának » keresztény költője, « Angelus »-ának áhítatos soraiban sírva, kétségbeesetten hullik Mária elé: Ó, Mária, ki láttad ifjúságom, a lobbanó tűz szeplőtlen hevét, mondd meg: pislákoló, törékeny mécsem a lángban úszó mennynek kell-e még?