Katolikus Szemle 26. (1974, Róma)
1. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Dénes Tibor: „Röviden élni, ha már élni kell”
dozó-bomló idegzete vergődik. Annak az embernek stílusa ez, kinek valószínűleg öröklött s benne fokozódó neuraszténiája elsősorban abban nyilvánul, hogy semminek soha végére nem járhat. Mert félúton meg kell állnia. Innen, hogy nincs Mű, illetőleg van, de az miniatűr remekek gyűjteménye. Innen, hogy lángesze, szédületes tudása ellenére nem « csinált karriert ». S innen az is szerintem, hogy ez az ember, ha megsebzik, legyen bármily jelentéktelen a seb, a félúton ahol megállt, elrejti magát, sérelmét. Ennek az embernek archetipusai: René, Werther, meg a többi preromantikus hős. Zimándi úgy gondolja, hogy az amit Bajza Józsefről állított Péterfy tulajdonképpen őt magát jellemzi. Lássuk csak: « Nem volt szenvedélyes ember, a másik nemmel hidegen állott szemközt. Kedélyét a barátság érzése tartósan eltölti. A szerelem csak platonikus áradozás, mely pillanatig tart s leginkább mint vágy, emlékezés, novellakezdet jelentkezik, stb. ». Nos, nem vonom kétségbe, hogy Péterfy talán-talán önmagát is a Bajza-jellemzésbe vélte foglalni. Ez esetben tévedett, helyesebben nem jól látta önmagát. Mert stílusa a nagyon is — és befelé — szenvedélyes emberé. Azé, ki nem papol az érzelemről, de érzi-szenvedi és újra-újra kissé belehal. Aki reggelenként azzal a misztikus reménnyel lépi át ajtaja küszöbét, hogy ezen a napon végre-végre megtalálja élete álmodott-keresett fantáziáktól szépült társát. Ki legyen e társ? Asszony? Vagy — mit csűrjük-csavarjuk a szót? — Elek Artúr óta Némethig úgyszólván minden Péterfy-kutatóban felmerült a kétely. Zimándi ezen a ponton is nyomoz: kedvenc növendékeit csupán keresztnevükön vezette be tanári könyvecskéjébe Péterfy s ehhez hasonló naivitásokon kívül azonban semmi valóban « terhelő » adatra nem lel. Sűrűn ismétlődő külföldi -magányos- csatangolásait etekintetben nem érinti. Nem is teheti. A törik-szabad Itáliába vágyakozás nem szűnő tudásszomjával is indokolható. Viszont Zimándi figyelmen kívül hagyja azt a félmondatot, melyet a Haraszti Gyulához intézett levelek egyikében olvashatunk: « ...magános embernek csak nagyvárosban lehet lakni » (1897 február). Ha akarjuk, árulkodó mondat. Az élettársat szenvedéllyel keresésről árulkodik. Zárjuk Zimándi végkövetkeztetésével e meddő és felesleges vitát: hősünk talán mégsem fogható ferde vonzalmak gyanújába. Talán mégsem... (De mi köze ennek a műhöz!) Magam részéről hajlanék a konjektúra felé, amely szerint Péterfy vallotta tán Ozanam-mal: «Azon a napon, melyen karját egy asszony karjába fűzi, méltósága nagy részéről lemond a férfi». (Lettres, I). Mitogén lett volna az írók írója? Naplók, önvallomások hiányában, e vonatkozásban is a gondos stíluselemzésre lennénk utalva. A második kérdés, ami — mondom — az érem másik oldala csupán: az öngyilkosság oka — okai? Zimándi egyik motívumát, a kielégítetlen ambíciót, mindenesetre a leghatározottaban el kell vetnünk. Péterfy egyáltalában nem érezhette magát « mellőzöttnek», írhatott, publikálták; ha többet ír, még sűrűbben publikálják. Taníthatott, nemcsak a reáliskolában, de az egyetemen is mint magántanár, meg az Eötvös Kollégiumban. Szerepelhetett (volna), tagja volt a Kisfaludy Társaságnak. Szerintem, épp ellenkezőleg abban leledzett a hiba, hogy Péterfynek nem voltak tényleges ambíciói, hiszen életkedve sem volt igazán. Miért hagyott fel egy szemeszter után egyetemi leckéivel? Miért nem