Katolikus Szemle 27. (1975, Róma)

3–4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Bartóky Zsuzsa: A szóra bírt magány

ban írt képvers, az utóbbi sorolás — névszók garmadája — az Élet­fától, a járomfán keresztül, a keresztfáig. A második ciklus kései vallomás, a versek kései de nem késő, a betegségből nem a megtörés, hanem az élettárs segítségével a gyógyu­láshoz vezető út jelzőtáblái. Nem tudom a költő vállalná-e a gondo­latot, amely egészségesen önző és individualista, melyet nem a vers, hanem a mögötte rejtőző élet sugall, s amelyért közös példaképünk Petőfi bizonyára megkövezné az embert. Az élettárs legalább oly fon­tos mint a haza. A harmadik ciklus a legnyugtalanítóbb. Fák az emberrengeteg­ben­ A huszadik század utolsó negyedének szorongása szólal meg a kőtömeg, füstoszlop és embersokaság fojtogatta fa és költő összefo­nódó panaszában. Eltűnik, átalakul a természet, öngyilkos honfogla­lók kiirtják az őslakókat a fákat, fuldokló fák és emberek egymás­ba kulcsolt léggyökereit idézi a borzongó lidércnyomás, egy fenyegető kort (vagy életállapotot?) mikor «levéltelen az Isten sem gyászol minket. » Tollas azonban nem pesszimista költő. A kötet végső kicsengésére az ilyen sorok, ilyen vágyak a legjellemzőbbek, mint: « továbbnyújtózni, újra megszületni, bölcsen, mint künn a boldog néma fák. » Miként az első ciklus fagyasztó figyelmeztetését a parázsló emlékek, a harmadik ciklus vészkiáltásait a hit erői oldják. KABDEBÓ TAMÁS A SZÓRA BÍRT MAGÁNY VÁSÁRHELYI VERA: Fonáor magány. Róma, 1974. A finom, elegáns formátumú novelláskötet borítójáról egy Kr.e. III. századi Arsosból származó görög szobortöredék női feje néz ránk. Minden egyes elbeszélés mintha újra és újra felidézné ezt a távolba­néző, de ugyanakkor önmagát kutató tekintetet: a «Vadmacska» idegenbe került, dacos, magányos diáklánya, aki nem képes a hízásra hajló, jómódú holland polgárcsaládba beleilleszkedni. Az egyik legkü­lönösebb, szürrealista novella hőse, Bettina, aki Daphnéhoz hasonlóan fává változik, vagy az « Elefánttemető » magára hagyott öregasszonya, aki « állandóan figyelt a halálra, avval a belső figyelemmel, amivel csak a nagyon lényeges dolgokra tud figyelni az ember. » Talán ez az a mondat, ami legtöbbet árul el Vásárhelyi Vera gon­dolatvilágából. A magány, a halál árnya, az « elidegenedés » é s mind­ehhez a mai embert kínzó egzisztenciális bizonytalansághoz még hoz­zájárul az idegenben élő magyar írónő vágyakozása, sóvárgása az elvesztett hazai táj után. 284

Next