Katolikus Szemle 29. (1977, Róma)

1. szám - Tóth László: Babits „Jónás könyve” első nyugati fordításban

szuggesztív, hanem éppen többsíkú volta miatt akroniszti­kus, időtlen, és így mindenkor időszerű illetve többfélekép­pen időszerűsíthető. Nyilvánvaló, hogy Castruccio választá­sában is volt valami személyes indító ok. A fordító választása azonban visszavezet bennünket egy­szersmind magának Babitsnak témaválasztásához is. Miért nyúl Babits is a Jónás-témához? Várkonyi Nándor (3) ezt írta Babitsról: « egy légies, messzi világban élt, elzárt s féltve óvott magányban, s egyetlen természetes viszonya a világhoz csak az lehetett, hogy védekezzék ellene. » Ez lényegében a jónási magatartás alkati alapja s talán ezért tekinthető a Jónás könyve némiképpen Babits egész élete jelképes össze­foglalásának, róla való közvetett önvallomásnak, a többrétű jónási magatartás mindenikének vállalásával, illetve immár utólagos elfogadásával, amiben benne van a magányba való visszavonulás igénye, « az otthon, ahol nyújtóztam szaba­don... » a « keménypados börtön és bujdosó­ vadon... », a « szoros cipő »-ként « égő fájdalommal » szorító haza, a « homlokomon bélyeg »... a « nyakmon járom »..., de « mos­tan kősziklám vagy erős váram­­ is. Benne van a személye körül összekuszálódó külvilág vitáján túl, a váteszi küldetés vállalása, vagy megtagadni nemtudása, nemakarása is, s vele együtt minden szereplés kockázata is, az utána maradó ke­serű szájíz, de végül — a haláltudatban, a halálközelben — mégis a prófétai élet utáni — immár hiábavaló — honvágy­gyal, amit a prófétai továbbszólni tudásért való könyörgés, a Jónás imája fejez ki megrázó, kétségbeesett erővel. Babits szükségét érezte annak, hogy ezzel a jónási ön­megszemélyesítéssel megtoldja és szubjektívvé tegye a nagyon régi, de sokak számára többsíkú prófétai történetet. Babits azonban nemcsak személyében, hanem nemzeté­hez tartozva is, immár tudatosan vállalta, vagy szívesen vitte volna tovább a prófétai-váteszi küldetés « igáját », hiszen posztumus kötetében már ezt írta: Magyarságom naiv gőgje fogytán de magyarság eredendő veszélyi fejem körül tornyosodván, szavaim súllyal és kínnal teremnek... Ki tudja milyen messze látott ez a prófétai sejtés a jö­vőben, mikor ezeket a sorokat írta: « Mire tart a végzet s mily sorsra szánt minket? Micsoda jövőnek magvaivá ren­delt? Óh, ki tudja milyen nehéz parancsokat hordunk már (3) Az újabb magyar irodalom. Budapest 1942, 199. old.

Next