Katolikus Szemle 30. (1978, Róma)

1. szám - Bogyay Tamás: Az ország és koronája

azonban úgy látszik főként tetszetős riporttémát láttak._Jel­lemző, hogy a külföldi magyarság megnyerésére szolgáló Magyar Hírek is a Magyar­ Nemzet egy­etem­i t­évézésektől egyáltalában nem mentes, politikai propaganda célzatú cik­kének átvételével kívánta olvasóit tájékoztatni. Pedig a kér­d­és a magyar történelem közel ezer esztendejének lényegébe vág. Próbáljuk meg hát röviden áttekinteni, milyen hagyo­mányok meg hiedelmek, milyen sors emlékei tapadnak a ma­gyar királyi koronához. Más szóval: mi volt a szerepe a ki­rályi koronának a magyar történelemben? Szent István koronája A Krisztus utáni első évezred fordulóján, a magyar király­ság megalapítása idején, már a korona volt a keresztény király rangjának és hatalmának fő látható jele. Ez emelte ki az uralkodót mint embert alattvalói tömegéből és jelképe volt annak a különleges szellemi tartalomnak, amely a ke­resztény királyság intézményét megkülönböztette a pogány fejedelmek, nagykánok meg szultánok akárhányszor nagyobb és korlátlanabb hatalmától. A korai középkor keresztény királya ugyanis nemcsak ura és parancsolója volt népének, hanem « Krisztus hely­tartója » is, uralkodó meg pap egy személyben. Persze a po­gány fejedelmi méltóságnak is volt szakrális jellege, biztosí­tania kellett a nép számára a természetfölötti, isteni erők támogatását. A lovasnomádok hite szerint az uralkodó di­nasztia minden tagja rendelkezett az ehhez szükséges « kariz­mával ». A keresztény királynak mint « Krisztus helytartójá­nak » azonban népe nemcsak anyagi, hanem lelki boldogu­lását, az örök üdvösségét is biztosítania kellett. Ehhez nem volt elég a származás és fegyveres erő adta tekintély, kellett hozzá Isten különös kegyelme is, amit az Egyház a királya­vatás szertartásával közvetített. Ennek csúcspontja a koro­názás volt, de ezt megelőzte a püspökszentelésből való felke­nés ceremóniája. Természetes, hogy az Egyház királlyá ava­tásra csak olyan embert tarthatott méltónak, aki egyénileg, hitével és erkölcsével alkalmas, « idoneus » volt a magas tisztség betöltésére. A felavatott király « Isten kegyelméből » ura lett alattvalóinak és országának, mai szóval élve « szu­verén » uralkodó. Ennek a szuverén hatalomnak volt közis­mert jele a korona. A régi koronázási szertartások szövegei hangsúlyozzák, hogy az Egyház közvetítette királyi méltóság nemcsak^ha­tfd­mar~esL~mngT­ d­ hanem súlyos feladatot és T­emözetességet is jelentett. A királynak gondoskodnia kellett arról, hogy népe V .

Next