Katolikus Szemle 31. (1979, Róma)

3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Cs. Szabó László: Nagy-Britannia és a mediterrán konferencia

NAGYBRITANNIA ÉS A MEDITERRÁN HAGYOMÁNY DAVID SCOTT FOX: Mediterranean Heritage. London, 1978, 179 1. Ezerháromszáz s annál is több éve, 664-ben úgy határozott egy zsinat az északangliai Whitbyben, hogy Európa akkor legmozgé­konyabb hittérítői s az elbarmult, világtalan világ egyetlen maradék művészeti melegágya: a remetekunyhókra aprózott és kolostori sej­tekből álló ír egyház azontúl a Canterbury érsekség köldökére füg­gesztve szolgál Rómának, akárcsak az angolszász. Bár az óceáni vég­vár­vonalban élő írek végül engedtek, valószínűleg így kezdődött, még egy hiten belül, örökös háborújuk az angolokkal, legalább is örök a színtiszta kelták szerint. Csakhát van egy másik ősháború is az angol műveltségben: a skandináv eredetű angolszászoké s a szintén dán-nor­vég térségből délre szakadt normann kalandoroké. Egy részük letele­pedvén a szemközti Franciaországban, ellatinosodott és 1066-ban, az országhódításkor — amely mindössze egyetlen nagy ütközetbe került —, latinizált nyelvükkel együtt ráhúzták a mediterrán civilizáció kényszerzubbonyát leigázott szigeti vérrokonaikra. No de kényszerzubbonyt-e vagy díszpalástot? Ez az, amit máig se tisztáztak magukban az angolok, nem is fognak. Egyfelől azért, mert ösztönösen ódzkodnak a merev egyértelműségtől, másfelől jól sejtik, hogy a régesrég összeolvadt kétnyelvűségnek köszönhetik irodalmi gazdagságukat, olyan előnyt más népek fölött, ami már-már bőszítő. Ha egy költőjük tömöríteni akar, egész versszakon át csupa egytagú angolszász tőszóval élhet, mint a legnagyobbak közül William Blake, korunkhoz egészen közel Auden, az élőkből Ted Hughes. Ha ellenben boltozatokat akar remegtetni öblösen zengő prózájuk, latin gyökerű, asszimilált kölcsönzésekből négytagú szavak ágyúit sütik el, mint az I. Jakab-kori, csodálatos Biblia fordítás, Milton vagy Churchill. Egy bizonyos: Anglia a római katolikus egyházon keresztül s néhány királyuk mint-birodalmi becsvágya és harmad országnyi fran­cia birtokai által úgy összeforrt a kontinenssel a középkorban, mint azóta soha. Igaz persze, hogy éppen ez a szoros területi kötés csúsz­tatta bele túl a Csatornán, rövidebb-hosszabb szünetekkel a száz éves háborúba, amelynek végső kudarca nemezisként visszazúdult a szi­getre: az önmarcangoló Rózsa-háború volt érte a királygyilkoló bűn­hődés. De ne nézzük a viszony fonákját, nézzük a színét. A normann hódítás után két kimagasló prímásuk, nagy szervező mindkettő: olasz, a szicíliai Palermo érseke viszont angol, legfényesebb hírű szentjük, Becket Tamás Róma egyetemes lelki joguralmáért halt meg vértanúként egy angol oltárnál költészetük «apja». Chau­cer a 14. században háromszor járt délen diplomáciai feladattal, ismerte Boccacciot és nyílt irodalmi átvételekben ismerte be, hogy mi mindent köszönhet a mediterrán hagyománynak. Paradox módon az olasz hatás, ráadásul annyira átható, hogy már repesve vállalt szellemi gyarmatosításnak mondhatjuk, akkor ejtette rabul az önként jelentkező angolokat, amikor hitük elszakadt Rómától. Miközben szenteskedve, botránkozva hallani sem akarnak

Next