Katolikus Szemle 33. (1981, Róma)

4. szám - Tóth László: Két költői antológia

« képversei » után — immár anakronisztikusan ható ti­pográfiai játékokat (például Papp Tibor: Közlekedő edények, stb. Nagy Pál: Épülő velencei hajó éjjel, Zölderdő, Imago), hiszen nagyon helyesen írta még 1973-ban: « Amikor a nyelv a kommunikáció bázisáról oly mértékben elkerül, hogy a kommunikáció minimumát is kezdi magából kiüríteni, akkor a nyelvi kísérlet egyéni kísérletté válik, azaz olyan kísérletté, amelyet nem feltétlenül kell művészi alkotás­nak neveznünk. Az ilyen kísérlet lehet emberi gesztus, emberi demonstráció, és nem feltétlenül hordoz esztétikai minőséget. » (Nyelvünk és Kultúránk, 332.1.) 1977 decemberében pedig így írt az úgynevezett « vi­zuális költészetről »: « Semmi kétség, hogy a vizuális költészet nyelvi kísérlete el­vileg tágíthatja a kifejezés határait, de azzal párhuzamosan, ahogy távolodik a referencia értékű tartalmak közlésétől, egyút­tal mind szűkebbre zsugorítja mű és befogadó között a lehet­séges párbeszéd körét, vagy meg is szünteti azt. S ezzel a vizuális szövegtárgy kilép az irodalom területéről.» (Nyelvünk és Kul­túránk, 70.1.) Ezek az esztétikum tiszta, gyönyörködtető napfényéből az irodalmi világűr értelmetlen sötétjébe kirittyentett pro­tuberanciák, amelyek messze fölülmúlják a hermetikusok szándékosan becsukott ablakú manaszainak számunkra jár­hatatlan útvesztőit, — nem hisszük, hogy előnyösen gazda­gították a Vándorének anyagát. A magyar szavakkal való dédelgető játék, szóanatómia, fónikus alapú szóasszociációk, stb. — főleg az idegen nyel­vi közeg görbe tükréből visszavetített szemléletben, — le­hetnek nyelvszeretetről tanúskodó jelenségek, de még ha egy egész életen át űzik is őket, még nem költészet, nem művészet, mert nem hordoz esztétikai értéket, csupán egy nyelvhez való hovatartozás kifejezését, ha mégoly megható háttérrel is. II. Nyugaton az első költői antológia Magyar versek Arany­tól napjainkig címen Cs. Szabó László gyűjtésében (Anony­mus, 1953, 505.1.), Rómában jelent meg. Ebben a gyűjte­ményben — az akkori helyzet szerint — csupán három emigráns költő szerepel: Horváth Béla, Békés Gellért és Rezek Sándor.

Next