Katolikus Szemle 33. (1981, Róma)
4. szám - Tóth László: Két költői antológia
« képversei » után — immár anakronisztikusan ható tipográfiai játékokat (például Papp Tibor: Közlekedő edények, stb. Nagy Pál: Épülő velencei hajó éjjel, Zölderdő, Imago), hiszen nagyon helyesen írta még 1973-ban: « Amikor a nyelv a kommunikáció bázisáról oly mértékben elkerül, hogy a kommunikáció minimumát is kezdi magából kiüríteni, akkor a nyelvi kísérlet egyéni kísérletté válik, azaz olyan kísérletté, amelyet nem feltétlenül kell művészi alkotásnak neveznünk. Az ilyen kísérlet lehet emberi gesztus, emberi demonstráció, és nem feltétlenül hordoz esztétikai minőséget. » (Nyelvünk és Kultúránk, 332.1.) 1977 decemberében pedig így írt az úgynevezett « vizuális költészetről »: « Semmi kétség, hogy a vizuális költészet nyelvi kísérlete elvileg tágíthatja a kifejezés határait, de azzal párhuzamosan, ahogy távolodik a referencia értékű tartalmak közlésétől, egyúttal mind szűkebbre zsugorítja mű és befogadó között a lehetséges párbeszéd körét, vagy meg is szünteti azt. S ezzel a vizuális szövegtárgy kilép az irodalom területéről.» (Nyelvünk és Kultúránk, 70.1.) Ezek az esztétikum tiszta, gyönyörködtető napfényéből az irodalmi világűr értelmetlen sötétjébe kirittyentett protuberanciák, amelyek messze fölülmúlják a hermetikusok szándékosan becsukott ablakú manaszainak számunkra járhatatlan útvesztőit, — nem hisszük, hogy előnyösen gazdagították a Vándorének anyagát. A magyar szavakkal való dédelgető játék, szóanatómia, fónikus alapú szóasszociációk, stb. — főleg az idegen nyelvi közeg görbe tükréből visszavetített szemléletben, — lehetnek nyelvszeretetről tanúskodó jelenségek, de még ha egy egész életen át űzik is őket, még nem költészet, nem művészet, mert nem hordoz esztétikai értéket, csupán egy nyelvhez való hovatartozás kifejezését, ha mégoly megható háttérrel is. II. Nyugaton az első költői antológia Magyar versek Aranytól napjainkig címen Cs. Szabó László gyűjtésében (Anonymus, 1953, 505.1.), Rómában jelent meg. Ebben a gyűjteményben — az akkori helyzet szerint — csupán három emigráns költő szerepel: Horváth Béla, Békés Gellért és Rezek Sándor.