Katolikus Szemle 34. (1982, Róma)
1. szám - András Mária: „Miért éppen téged, Ferenc testvér?”
A történeti háttér Szent Ferenc egyéniségének és jelentőségének jobb megértéséhez röviden foglalkoznunk kell a korral, amelybe született, a 12. század végén. Ez a század az Egyház és a pápaság életében ádáz küzdelmek kora volt. A nagy szerzetesrendek egyre jobban eltávolodtak eredeti hivatásuktól, és gazdag kolostoraikba visszahúzódva öncélú tudományos szemlélődésben éltek. A világi papság romlása, főleg a magasrangú egyházi személyek gazdagsága, pompája, hatalmi túlkapásai, egyházi javak, a kiváltságok megvásárolható volta — szimónia — egyre több botrány oka lett a hívek lelkében. Gazdag táptalajt nyújtott ez a helyzet az eretnek szektás mozgalmaknak, amelyek különösen Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában rohamosan terjedtek, egyházellenes magatartásuk rövidesen veszedelmes méreteket öltött. Különösen két válfajuk volt népszerű és elterjedt: az albigenseknek, illetve a kataroknak nevezett szekta. Tanításuk alapja a manicheizmus kettőssége volt, vagyis a jó és a rossz ellentéte a világban. Az elsőt a lélekkel, a másodikat a testtel azonosították. Elvetették az Ótestamentumot, a világ teremtését a gonosz művének tekintették, mivel az anyagot lényegében rossznak ítélték. Szerintük a lélek üdvösségét csak a testtől való elszakadásban találhatja meg, ezért sokszor az éhhalált választották, hogy ezt a célt elérjék. Elítélték a házassági aktust mint a faj fenntartásának eszközét. Az Újtestamentumot elfogadták ugyan, de az egyházi tradícióval ellentétes magyarázattal. Követőiket a tökéletesek és az egyszerű hivek csoportjába osztották, s az elsők teljes hatalmat gyakoroltak az utóbbiak felett. Az Egyházzal totális harcban állottak, híveiknek még az egyházhitekkel való érintkezést is szigorúan tiltották, hacsak nem térítési szándékkal történt. Hatalmuk egyes vidéken, így például a Provence-ban igen erős volt, mert a nemesség majdnem teljes egészében csatlakozott hozzájuk. Az Egyház és a császárság harca különösen Itáliában a városi hatalmak, pontosabban a korai polgárság megerősödésének kedvezett. A gyengülő, távoli császári hatalom helyét elfoglalta a közösség által választott helyi elöljárók tényleges hatalma. Az egyre erősödő kereskedelem és kézműipar a városok gazdagodását segítette, megerősödésüket a feudális nemességgel szemben. A földbirtokok is egyre inkább a városok kezére jutottak, meghagyva a környező nemességnek bizonyos előjogait, így például a városi rezidenciát. Ez a városi életben szerepet biztosított nekik, de egyidejűleg veszély idején fegyveres szolgálatra is kötelez 2