Katolikus Szemle 40. (1988, Róma)
3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Lőkkös Antal: Egy költőigaza (Tóth Bálint)
Tóth Bálint is eminens tagja ennek az elfuserált korosztálynak. Az életút eme állomásaiból egyet sem sikerült kihagynia. « Kik a háború füst-, s dögszagú napjait / átéltük s koravén szemmel a pusztulást» (Karácsonyváró). « S Téged egy hamis perben elnémítanak » (A költő igaza). Megjelölt, megbélyegzett ez a nemzedék a hátára billentett világgal; úgy jár vissza hozzá a ki nem irtható múlt, mint huzatos házba a kísértet: « távoli csontfűrészek hangja / üzen a nyirkos váci házból ?» (Hányan jönnek még?). Erre utal a Szonett az erőszak ellen első versszaka is: «Minden hatalom alján nő szemét, / hívják kápónak, keretnek, nyilasnak, / s más néven, mindig lesz, akit mulattat, / ha bakancsával az arcodba lép. » Itt a költészet, szerencsére. Dantét Vergiliusz vezeti a rondabugyrok kerengőin át, Tóth Bálint kezét a költészet fogja, hogy támogassa-bátorítsa az angyal által nyitandó kapu felé. « Oly korban, mikor tenni nem lehet, / a legfőbb tett az alkotás lehet. / Formálja bátran toll, véső, ecset, / s őrizzék meg dörgő kottafejek. » (A költő igaza). «Így íratott, ne lázadozz» (Ének felajánlásra). Életében hányszor lázadhat föl ember / nemzet, hogy még élni is maradjon ideje? Ezért lesz aránylag erős a józanság hangja, hogy túlmutasson kiábránduláson, kényszerű beletörődésen. « Nézzük az időket, alulról, belülről, / borulás nem rettent, csaló fény nem bűvöl » (Szobám barlangjából). Ezért kell barátkozni az elmúlás gondolatával is, beilleszteni a mindennapiba, ahogy a középkor embere hízelgett a Nagy Kaszásnak, ment feléje mind közelebb, hogy a szembenézés szelídítse borzongását, oldja föl félelmét. A Requiem-ciklus verseire gondolok, a Dies irae szép fordítására, a Szüreti ének Úrfelmutatásra és a Párbeszéd a lélekkel soraira. A fejvesztett menekülés elleni orvosság ez a költészet, megváltást kérő és váró, megfontolt számvetés eredménye. Ugyanakkor fájdalom-feledtető is, a szépség és a szeretet-szerelem keresése-kutatása — földön is elérhető ízelítők az Éden örök örömeiből. « Ma reggel ébredőben láttam, / hogy mindent elborít a fény, / ma reggel ébredőben láttam, / van még remény. / Hogy mindent elborít a fény, / s szín gyúl íriszben, tulipánban, / aranyesők ágvesszején, / ma reggel mindent újra láttam» (Nagykovácsi rondó). A szépség dicséretét olvashatjuk a Meditáció Tóth Árpád centenáriumán versében is: «Mert a szépség: hatalom bár szelíd, / lebírja idők 'vihedereit', / azzal hogy van; nem riszál, nem 'negég', / létezésében hordja erejét, / nem kacsingat, nem dörög, nem vakít, de falakat dönt, hat, vonz, alakít.» És így ragyog föl a Dunántúl, Tóth Bálint szülőföldje, az áldott Pannónia, ahol lelke van a tájnak, ahol a verssor is klasszikus mértékre fordul szinte magától. Feltűnik Berzsenyi három vármegyét betöltő alakja, de megidéződik Babits Mihály, és a dunántúli tragikus nagy halottak, József Attila és Radnóti Miklós alakja is. Mert a szépség mögött is ott lappang ez a nemzedék-átok végzet; az ősz napja koporsókon aranylik: « ...nézd, elúsznak ott / barátaiddal megrakott / koporsók » (Részeg ősz). A halottak az élőknél is erősebb jelenléttel töltik meg az emlékeitől szabadulni nem tudó éjjeleit, nappalait, bár, ahogy vallja ajánlásában: « S ha a halálról, akkor is a halál ellen szól » a vers.