Katolikus Szemle 40. (1988, Róma)

3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Lőkkös Antal: Egy költőigaza (Tóth Bálint)

Tóth Bálint is eminens tagja ennek az elfuserált korosztálynak. Az életút eme állomásaiból egyet sem sikerült kihagynia. « Kik a háború füst-, s dögszagú napjait / átéltük s koravén szemmel a pusztulást» (Karácsonyváró). « S Téged egy hamis perben elnémí­tanak » (A költő igaza). Megjelölt, megbélyegzett ez a nemzedék a hátára billentett világgal; úgy jár vissza hozzá a kinemirtható múlt, mint huzatos házba a kísértet: « távoli csontfűrészek hangja / üzen a nyirkos váci házból >» (Hányan jönnek még?). Erre utal a Szonett az erőszak ellen első versszaka is: «Minden hatalom alján nő sze­mét, / hívják kápónak, keretnek, nyilasnak, / s más néven, mindig lesz, akit mulattat, / ha bakancsával az arcodba lép. » Itt a költészet, szerencsére. Dantét Vergiliusz vezeti a ronda­bugyrok kerengőin át, Tóth Bálint kezét a költészet fogja, hogy támogassa-bátorítsa az angyal által nyitandó kapu felé. « Oly kor­ban, mikor tenni nem lehet, / a legfőbb tett az alkotás lehet. / Formálja bátran toll, véső, ecset, / s őrizzék meg dörgő kottafe­jek. » (A költő igaza). «Igyíratott, ne lázadozz» (Ének felajánlásra). Életében hány­szor lázadhat föl ember / nemzet, hogy még élni is maradjon ide­je? Ezért lesz aránylag erős a józanság hangja, hogy túlmutasson kiábránduláson, kényszerű beletörődésen. « Nézzük az időket, alul­ról, belülről, / borulás nem rettent, csaló fény nem bűvöl » (Szo­bám barlangjából). Ezért kell barátkozni az elmúlás gondolatával is, beilleszteni a mindennapiba, ahogy a középkor embere hízelgett a Nagy Kaszásnak, ment feléje mind közelebb, hogy a szembenézés szelídítse borzongását, oldja föl félelmét. A Requiem-ciklus verseire gondolok, a Dies irae szép fordítására, a Szüreti ének Ürfelmuta­tásra és a Párbeszéd a lélekkel soraira. A fejvesztett menekülés elleni orvosság ez a költészet, megvál­tást kérő és váró; megfontolt számvetés eredménye. Ugyanakkor fájdalom-feledtető is, a szépség és a szeretet-szerelem keresése-kuta­tása — földön is elérhető ízelítők az Éden örök örömeiből. « Ma reggel ébredőben láttam, / hogy mindent elborít a fény, / ma reg­gel ébredőben láttam, / van még remény. / Hogy mindent elborít a fény, / s szín gyúl íriszben, tulipánban, / aranyesők ágvessze­jén, / ma reggel mindent újra láttam» (Nagykovácsi rondó). A szépség dicséretét olvashatjuk a Meditáció Tóth Árpád centenáriu­mán versében is: «Mert a szépség: hatalom bár szelíd, / lebírja idők 'vihedereit', / azzal hogy van; nem riszál, nem 'negég', / léte­zésében hordja erejét 4, / nem kacsingat, nem dörög, nem vakít, / de falakat dönt, hat, vonz, alakít.» És így ragyog föl a Dunántúl, Tóth Bálint szülőföldje, az ál­dott Pannónia, ahol lelke van a tájnak, ahol a verssor is klasszikus mértékre fordul szinte magától. Feltűnik Berzsenyi három vár­megyét betöltő alakja, de megidéződik Babits Mihály, és a dunán­túli tragikus nagy halottak, József Attila és Radnóti Miklós alakja is. Mert a szépség mögött is ott lappang ez a nemzedék-átok végzet; az ősz napja koporsókon aranylik: « ...nézd, elúsznak ott / barátaid­dal megrakott / koporsók » (Részeg ősz). A halottak az élőknél is erősebb jelenléttel töltik meg az emlékeitől szabadulni nem tudó éjjeleit, nappalait, bár, ahogy vallja ajánlásában: « S ha a halálról, akkor is a halál ellen szól » a vers. 286

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék