Kecskemét és Vidéke, 1920. május-december (1. évfolyam, 1-189. szám)

1920-05-26 / 8. szám

Szerda, 1920 május 26. Árai 80 fillér. 1. évfolyam, 8. szám. Tutllai m. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 288 K. Negyedévre 72 K. Félévre 144 K. Egy hóra 24 K. Telefon: 135. Telefon: 135. FELELŐS SZERKESZTŐ : LETT JÓZSEF. . . «©» : : ÁLTALÁNOS KERESZTÉNY IRÁNYU, FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Kecskemét, III., Arany János­ u. 6. sz. a róm. kath. bérház átjáró udvarában. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. A keresztényszocialista munkások a zsidók nem kis fájdalmára megindították helybeli hetilapjukat, az Alföldi Népakaratot. Ez a cím, reméljük, sokkal őszintébben fogja fedni a tartalmat, mint a néhai Magyar Al­földé, amely körülbelül egy évtizeddel ezelőtt látott először napvilágot és ma már minden magyarnak tudnia kell, hogy már e lap címe sem volt egyéb rút becsapásnál. Mert azon ürügy alatt, hogy a derék magyar alföldi nép jogos és igazságos kívánságaiért száll ki a harci síkra,­­ egyengetője volt a zsidó faj világuralmi kísérletének. Ennél csúnyáb­ban nem csapták még be Kecskeméten a magyar népet. Azonban örömmel látjuk, hogy végre a munkásság kezd kibontakozni a népámítók karjai közül és a jobbik útra tér. Immár sajtójuk nem a magyar polgárság ellen hirdet elkeseredett osztályharcot, hanem a nemzet­közi szociáldemokrácia ellen, amelyet a zsi­dóság világuralmi eszközének tart. Viszont határozottan elismeri, hogy „a tiszta nacio­nalizmus nyújt legigazibb szociális jólétet“. Hazánknak mennyi csapáson kellett ke­resztül mennie, míg a munkásság ezen egyszerű igazság birtokába jutott! Csak azután ezen igazságot ki ne engedje a ke­zéből csúszni és ne üljön fel sohsem a hazaárulásra csábítóknak. A haza megtaga­dása a múltban hitványság és gyávaság volt, ami lehetővé tette az egykor dús Magyar­­ország koldussá tevését. Ilyennek soha többé nem szabad elő­fordulnia. A hazaáruló vétke a legrutább és legnagyobb büntetést érdemel. Azonban a hazaszeretet nem egyenlő a korgó gyomorral. Sőt ellenkezőleg. A magyar hazában minden dolgos magyarnak anyagi bajoktól menten kell élnie. Nem szereti az a munkaadó a hazáját, aki a munkás jogos és igazságos követelései elől elzárkózik. Viszont az a munkás sem hazafi, aki a mai válságos időkben, midőn az értelmiségi kö­zéposztály nyomorog, túlkövetelésekkel lép föl. Gondoljuk csak meg, hogy míg a közép­­osztálybeli átlag napi 30—40 korona jöve­delemből kénytelen tengetni szerencsétlen életet, addig valamire való munkás napi 70—100 k.-t keres. Hol itt az arány ? Pedig akként vegyük ezen aránytalanságot tekin­tetbe, hogy a középosztály nyomorának az ország­­adja meg az árát. Nem akarjuk mi ezzel azt mondani, hogy a munkásnak nincs joga a jobb mód­hoz, sőt ellenkezőleg, de épen az igazság érdekében tesszük szóvá azt, hogy arányta­lanság van, amelynek meg kell változnia, de nem a fizikai munkásság hátrányára. A munkások harcos szervezetük, a szak­­szervezetük útján és a sztrájk eszközeinek felhasználásával úgyszólván mindig elér­hették anyagi céljaikat. Ezzel szemben az értelmiségi középosztály nyomorgó tagjai, amiként a múltban, úgy a jövőben sem fognak erőszakhoz folyamodni, minthogy tár­sadalmi állásuk áll az útban. Ha a mun­kásság kizárólag összerejéből ki tudja vívni némelykor túlzott anyagi követeléseit is, az értelmiségi középosztályt más módon, de gyorsan és hathatósan kell segíteni. Az alk­unnak rendelkezésére állanak azok az eszközök, amelyekkel az érdemtelenül szer­zett vagyont az érdemeseknek javára fordít­hatja, így például az erkölcstelen módon szerzett és ép ezért hazánkra csak romlást­­ hozó zsidó nagytőke határtalan uralmának és pöfeszkedésének elvégre is minden ma­gyar érdekében véget kell már vetni. Csak ott uralkodhatik a keresztény erkölcs és csak ott lehet jövője a keresztény szocializ­­musnak, ahol minden bűn­büntetést kap és minden érdem jutalmazást. E ponton azt hisszük és el is várjuk, hogy egyezik min­den magyar ember érdeke és a fizikai mun­kásoké ép úgy, mint az értelmiségi közép­­osztályé. A városi költségvetés. A törvényhatósági pénzügyi szakbizott­ság a folyó hónap 21. és 22 ik napjain tartott üléseiben a városi költségelőirányzat részletes tárgyalását folytatta és így már sikerült az első három költségvetési csoport: a földek, házak és javadalmaknak összes tételeit megállapítani. Az eddigi eredmény szerint igen lénye­ges, itt-ott fél vagy egész milliós bevételi emelkedés mutatkozik, mint például a hely­pénzeknél, szikrai szőlőtelepnél, városi tégla­gyárnál, de ezen emelkedésekkel szemben a kiadások is lényegesen emelkednek. Annyi a pénzügyi helyzetre nézve m­ár vigasztalóbbnak mutatkozik, hogy az állam a vörösök által a városi pénztárból elköltött 25 millió fedezésére az áll. pénztárból átvett 14 milliót nem követeli, mert azt a vörösök nem városi célra, hanem katonaság fenntar­tására stb. költötték el, sőt az állam most már hajlandó tárgyalni a városi vagyonból ugyanazok által elköltött 11 millióra nézve is. Az is vigasztalónak mutatkozik, hogy az államtól várt, de a zavaros idők miatt ki nem szolgáltatott megtérítések folyóvá­­tétele most már valószínűleg megindul s e címen 6—7 millió fog rendelkezésre állani, mely a pénztár viszonyainak rendezésére bizonyára jótékonyan fog hatni. Ezek a kö­vetelések a város részére a törvény alapján járnak s miután az állam nem fizette, ezeket a város a sajátjából előlegezte. Még akkor is, ha az ily nagy zavart okozó kérdésekkel nem kellene küzdeni, ele­gendő fejtörést okoz a majdnem megold­hatatlannak látszó pénzügyi rendezés kér­dése. Szédületes összegekről kell gondos­kodni, ha a város minden szükségletét fe­dezni akarjuk. Ott van a tisztviselők java­dalmazásainak kérdése, mely a javadalmi költségvetéssel kapcsolatban már felmerült, de a következő költségvetési csoportban levő tételek tárgyalásánál már egész ijesztő mivoltában előttünk fog állani. A javadalmi személyzet a többivel szemben még hátrány­ban is van, jól­lehet éjjeli szolgálatot is kö­vetelnek tőle. A hátrány onnan származik, mert az állam részéről kimondották, hogy a javadalmi személyzet nem tartozik a köz­­igazgatási személyzethez, hanem az külön gazdaság, s eként az alkalmazottak nem ré­szesülhetnek a tisztviselői csoport jótétemé­nyeiben. Ez a felfogás merőben téves, mert hiszen a javadalmi személyzet elsősorban azért van, hogy az állami bor- és húsfo­­gyasztási adót, tehát az állami adót beszedje, s ennek érdekében a bor- és húsfogyasztást úgy a bel-, mint a külterületen óriási appa­rátussal ellenőrizze és nyilvántartsa. Az állam ezen eljárása nemcsak szűk­keblű a szegénysorsú személyzettel szem­ben, de egyenesen igazságtalan, amit egyéb-­ iránt lépten-nyomon tapasztalunk a várossal­­ szemben is, mely az állami épületektől és intézményektől következetesen mindeddig mentes maradt, valószínűleg azért, mert van elég nagy gócpont Budapesten, mely ugyan nem elég magyar, de minek lennének a vi­déken is gócpontok? A tisztviselői fizetések megbolygatása is már főfájást okoz mindenkinek. Nehogy nagyon beletekintsünk a költségvetésbe, hol a legjobb esetekben is tíz-tizenkétezer koronás fizetéseknél magasabb tételeket nem igen találunk! Hogy az ebből havonként ki­járó 1000 vagy 1200 koronából hogy éljen meg egy család, hogy fizessen lakbért és szerezzen ruházatot, azt elképzelni nem le­het. Azért van helyén a 100 száz­alékos eme­lés, csakhogy az a költségvetésben 10 millió korona többletet okoz. Jó helyen kereskedik azonban a bizott­ság, midőn a város vagyonkezelésének ren­dezését és a vagyon jobb kihasználását sür­geti. Ezek felett éles viták is fejlődtek ki, de ezekről legközelebb. Válasz egy zsidóasszonynak. Szombati számunkban a napi hírek kö­zött szóvá tettük már, hogy a napokban vá­rosunkban és bizonyára az egész országban titokban nyomtatványokat terjesztettek, me­lyeket zsidók írtak a maguk védelmére, hogy a magyarság jogos haragját megszüntessék. Most e nyomtatványok tartalmával részletesen foglalkozunk, az egyik füzetben Sass (talán Schlézinger ?) Irén kel a zsidóság védelmére. A magyar asszonyokhoz, a magyar anyákhoz szól és „magyarasszony“, „magyaranya“ kedves­kedő megszólításokkal törekszik a tapaszta­latlan magyar nép szívéhez hozzáférkőzni. Ők mindig értették a módját, hogy az egy­szerű, hiszékeny magyar embereket hogyan lehet tetszetős ígéretekkel megtéveszteni és barátságos megszólítások, vállveregetések köz­ben a talajt kihúzták a lábuk alól. Sass Irén azt állítja ebben a füzet­ben, hogy a falusi zsidó boltos és korcsmá­­ros épp oly közhasznú munkát végzett és oly becsületesen élt, mint bármely keresztény. Csalók, uzsorások, táncosok nemcsak a zsi­dók között vannak, hanem a keresztények között is. A keresztények között épp úgy akadtak kommunisták, mint a zsidók között. Látszólag igazat mond, de csak látszó­lag és épp ezért ezzel bizonyára sokakat megté­veszthet, akik a történtek mélyére nem látnak. Nekünk tehát az a kötelességünk, hogy ezzel szemben a való igazságot felfedjük. Közhasznú munkát végzett-e a zsidó korcsmáros, mikor vizet öntött a borba és megecetesedett bort és pálinka helyett mérget árult, amivel a nép egészségét rontotta meg és fogékonyabbá tette az erkölcstelenségek elkövetésére? Az első uzsorások, táncosok, hamisítók is zsidók voltak. A magyar ember nem volt uzsorás, ellenkezőleg adakozó volt mindig. A csalás sem fért össze becsületes erkölcsi felfogásával. Ha ké­sőbb mégis akadtak köztük ilyenek,ezt a zsidók­­tól tanulták. A háború alatt pedig egyenesen a kényszer hatása alatt emelték a gazdák is az árakat, mert ha ezt nem teszik, akkor minden pénz és ennek segítségével lassan kint minden ingatlan vagyon a zsidóság kezébe került volna, akik szédületes lépésben emelték az üzleti cikkek, illetve a termények árát, amivel táncoltak. A magyar paraszt és a keresztény iparos és kereskedő tehát ösztönszerűleg vé­

Next