Kecskemét és Vidéke, 1920. május-december (1. évfolyam, 1-189. szám)

1920-09-18 / 103. szám

v _ ' / • / » ' ’ -■ j » Kecskemét, 1920. szeptember 18. Szombat I. évfolyam, 103. szám. Imtililji lifti, előfizetési ÁRAK. FELELŐSSZERKESZTŐ: JUSZT FERENC. szerkesztőség És kiadóhivatal« Egész évre 240 K. Negyedévre SO K. : : 90« . : Kecskemét, III., Arany János­ u. 6. sz. Félévre 120 K. Egy hóra 20 K. ÁLTALÁNOS KERESZTÉNY IRÁNYÚ, s rom.kath.bérház átjáró udvarában. Telefon­ 135. Egyes szám 1 K. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP.­­ Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Ecce sacerdos! Parázsló tüzek égnek szerte a vi­lágon. A testvérgyilkos Káinok áldo­zatának fojtó füstje fekete gyászba von napfényt, ragyogást, mindent, keserűen fojtogat minket, maró kábulása szemet vakit s az Ábelek ártatlan vére jajjal feketélik az áldozat oltárainál. Magára gyújtotta az ember a világot, mint Herostratos az Istenség templomát. Ecce sacerdos! Egy vértengerben ázó, romba dőlt világ keserű jajszava, jobbsorsra vágyódása, reménye van e kettős szózatban. Üszkös lelkek min­den feketéje, égből bukott angyalok pokoli dühe vonaglik szerte a világon. S kevesek ajkán, a pusztulás sirver­­méből, sülyedő hajónak ave Máriája, szétdőlt toronynak esésben kondult harangszava, halkan kél a fohász: Ecce sacerdos!­­ Idegen most a föld az Isten ga­lambjának. Hullák a felszínen, hullák a mélyben s a gyöngyös pohár, a kris­tályba metszett ékköves kehely, az em­beri lélek undorsággal tele. Szivünk zokogó lantjai a babyloni vizek bána­tát siratják, lelkünk pengő citerái köny­­nyes emlékek csókjában fürdenek. E. S.! Bánat, kétség, keserűség! Csontos ujjatokkal, hideg lehelettel meddig nyomorítjátok fajunk hideg lelkét? Pusztulás, vér, borzalom, med­dig szorítjátok szakadásig, halálig tu­sázó lelkünket? Nem volt elég háború és nyomor, nem a pusztulás minden fúriájának démoni tánca, roggyanó lábbal még táncol a világ a maga­ásott sírban! Sötét kép, halvány vi­gasztalás! A tengerjáró Krisztus kell ide, ki hullámok tornyai közül kimen­tette a kétkedő Petrust, ki szava egyet­len zengésével viharok torkába fojtja a halált. S te Főpap, e tengert járó Krisztus követe vagy s mi, derékig sülyedt Petrusok tefeléd nyújtjuk sza­badulásvágyó kezeinket! Virágos mezőben felcsendül az ének, üdvöt kisérő nászt harangok ki­sérnek, boldogságot érző pacsirta tril­lája, himnuszos tavasznak mámorító bája, vagy édes istenvárás hajnali ha­rangszava cseng-bong most minálunk. Jön az égi Krisztus földi vigasztalója, jön az Erő, a Nagy, ki égi malasztok lelki kincstárából felevedz minket, küzdő makkabeusokat, a fegyverletiltó, kálváriajáró Krisztus dicsőséget meg­ért fegyvereivel! Te Főpap! Minálunk bus dalt dalol a lélek. Minálunk akaratfoszlá­nyok vagykolosszusokkal vitustáncot járnak, minálunk... De ne folytas­suk! Szentlélekváró bús napokban te hozod a megváltó Erőt! Isten bajno­kai, a mennyei Jeruzsálem fölkent ki­rályai leszünk! Romban sínylődő, re­ményekben csalódó, könnyben fekvő, könnyben kelő árva gyermekeidnek hozd el a vigaszt, Te, ki felé a Ráche­­lek, a Pókainék és véres keresztet tűrve szenvedő. Máriák tekintenek s kinek malasztos kezén a megnyugvás békés szelídsége árad ! Ecce sacerdos! Üdvözöllek! Palotás Fausztin előadása. Délután öt óra. Fényes közönség törli meg a Katona József színház páholyait és földszintjét. A város vezető ipar. Magyar­­ruhás hölgyek. A hangulat nemesen ünnepi. Végre fölröppen a függöny. A közön­ség soraiban feszült várakozás és megjele­nik honvédezredesi díszruhájában a szónoki asztal előtt Palotás Fausztin, finom írásairól országszere ismert író. A hallgatóság el­némul s ő beszélni kezd. A beszéd heve magával ragadja lassanként a szónokot, de a figyelőket is. Beszél, beszél. Hőskölteményt mond a nemes és dicső magyar nemzetről. A nemes­nek­ és szépnek templomában a magyarság legnagyobb drámaírójáról Katonáról elneve­zett színházban. Elvonulnak szemünk előtt a múltak hősei Árpád, Szent István, a daliás László, mind mind egészen Kossuthig, Pető­fiig. Például állítja e nagyokat elénk, mert ilyen hősök kellenek nekünk most, amikor látjuk a szétmarcangolt hazát és a büszke­ségében megalázott nemzetet. E hősöktől kér erőt a mai nemzedéknek, hazánknak az ellenségtől való felszabadítására és újra­építésére. (Így van ! Hosszas taps.) Zrínyit említi, aki hasonló korban élt és a nemzeti hadsereg megteremtésében látta biztosítva a nemzet jövőjét. Hosszú századok múltak. A legnagyobb magyar reformeszméi,­ bár későbben születtek, már diadalt ültek. Zrinyi nemzeti hadserege még nem volt sehol. Csak most alakulhatott meg, de az most egyetlen reménye, büszkesége a magyar nemzetnek. Ez a hadsereg a le­mondani nem akaró nemzeti öntudat eleven megnyilvánulása. (Éljenzés.) De a hadsereg fáradozását csak akkor koronázza siker, ha a közös cél érdekében támogatói lesznek a polgárok is. A haza eszméje és a hazaszere­tet kell, hogy hevítsen minden embert. Felhozza példának Salamon királyun­kat, János Zsigmond anyját, Tökölyit, Rákó­czit, kiket a szenvedések sem ingattak meg hazájuk szeretetében. Hazánkat szeretők vol­tak mindenkor az ittlakó különböző nyelvű népek. Összefűzte őket Szent­ István koronája. A mai nemzedékre sok munka vár. Rá kell nevelni gyermekeinket, hogy ne tudjanak élni az elszakított területek nélkül, mert nem tűrhetjük, hogy földönfutó legyen Árpád ivadéka. (Helyeslés.) Dicső kormányzónkra és a nemzeti had­seregünkre (Éljen !) támaszkodva meg kell kezdenünk az uj honalkotás munkáját. Vé­gezni kell a belső ellenséggel s azután to­vább dolgozni, mig csak egy talapalattnyi föld van az ellenség kezén. A kormányzó, a nemzeti hadsereg és a szónok éltetésével végződött az ünnepély. A „Hymnus“ eléneklése után meghatott han­gulatban távozott a közönség. 3 lengyelországi hadifogoly állomáson, il magyar hadifoglyok ezrei közt. , Az „Új lap“ legutóbbi számából vettük át az alábbi érdekes közleményt, amely egy szemtanú híradása nyomán feltárja a híres lengyelországi átmeneti hadifogolyállomás képét : A vörös Oroszországban s­zorult hadi­foglyaink Lengyelországban lépnek először olyan területre,, ahol a hosszú, bujkáló me­nekülés után végre szabad levegőhöz jutnak. A lengyel kormány, fölismert­én az ebből ráháruló kötelességet, külön szervezetet, állami hadifogoly hivatalt alakított. Ennek a feladata, hogy a határon átlépő foglyok fogadásáról és irányításáról gondoskodjék. A hivatal a határ mentén külön állo­másokat szervezett, azonkívül pedig 40 000 embernyi befogadóképességű tábort tart fönn. Krakóból 56 km.-re fekszik a helység, aminek a határában, mint külön város terül el a hatalmas tábor. Tudván, hogy odahaza az itt talált viszonyok nagy érdeklődésre számíthatnak, kötelességemnek tartom­, hogy e helyet felkeressem. Arra készültem, hogy lengyel tisztekkel fogok találkozni és kelle­mes meglepetésül a magyar nemzeti hadsereg egyik főhadnagya fogadott. Az első szava az volt, hogy a m. kir. kormány az egyetlen, amelyik a maga embereit mind a fogadó állomásokra, mind a táborba elküldte, holott az egész monarchia területéről származó hadifoglyok ott gyűlnek össze. A háború folytán kialakult, ideiglenes­nek remélt, de ma ténylegesen mégis fönn­álló helyzet a kiküldöttek feladatát nagyon nehézzé teszi. A legjáratosabb diplomatának is alapos fejtörést okozna, hogy az ilyen módon hozzákerülő emberekkel mit csináljon. Mindjárt alkalmam volt tapasztalni, hogy a kísérőm a szerepét pompásan találja el. Akár a Csonka-Magyarországba, akár pedig Magyarország más vidékére visszatérő hagitsgoly áll is előtte, úgy találja el a han­got, hogy sem a hazafias érzésünket, sem pedig a hódítók esetleges érzékenységét nem sérti. Páratlanul ügyessen tud emberekkel bánni, akiknek bizonyára megmarad az em­lékük, hogy a keserves szenvedések után igaz meleg szeretetre találtak. Amint a 26 kőépületből és 94, egyen­­ként 10 szobára berendezet bárakból álló hatalmas tábor utcáin jártunk, mindenütt tapasztalhattam, hogy megkínzott véreink végre otthon érzik magukat. Fájdalom, az óriási számhoz képest, ami ki­szorult, aránylag nagyon kevesen jutottak még ide. A táborban áprilisban 600, májusban 5000, júniusban 3800, júliusban és augusztusban csak néhány száz került. Amíg itt semmi különbség sincs a között, hogy ki hova tart­ik, addig nagy szomorú­sággal hallottuk, hogy a Besszarábia felé igyekvő foglyok közül az oláhok a határ­állomáson, Tyraspolban csak az oláhokat engedik át, míg a magyarokat ridegen vissza­utasítják. Még arra voltam kiváncsi, hogy milyen a hazatérők ellátása. Amire a lengyel ható­ságok képesek és amit az idegen Vöröske­reszt kirendeltségek, különösen Dániáé, meg­tehetnek, azt meg is teszik, de a magyarok­nak volna egy szerény kívánságuk. Ha néhány zsák liszt és pár kg. pap­rika állna rendelkezésre, csodákat lehetne művelni.

Next