Kecskemét és Vidéke, 1936. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1936-03-16 / 11. szám
Kecskemét és Vidéke 2 oldal, 1936. március 16. Lila hizlaló takarmányrépa mag megérkezett fajazonosság garantálva, Pataki Albert fűszerkereskedésébe. Kecskemét, V., Rákóczi út 3. számban a kezdődő influenza jelei. Ilyenkor hívjon orvost és addig is vegyen be 1—2 ASPIRIN ® TABLETTÁT Minden tablettán látható a „Bayer" kereszt, mint a megbízhatóság jele. Gyógyszertárakban kaplható 30 millió pengőt fizettünk Romániának kukoricáért Az elmúlt év végéig statisztikai feljegyzések szerint több mint 30 millió pengő értékű tengerit hoztunk be, főképpen Romániából. Megdöbbentő azért, mert olyan cikkért adtunk külfölre pénzt, amit az országban magában is termelhettünk volna. Nem telik sok mindenféle nyersanyagra, mert kukoricáért kellett kiadni. Állandó volt, különösen régebben a panasz, hogy mezőgazdaságunk azért nem virágzik, mert túltermelés miatt a terményeket nem lehet eladni és a tengeri egy részét mégis majd minden évben külföldről kell behoznunk. Behoznunk olyan takarmányt is, különböző olajpogácsákat, amelyek könnyen volnának kukoricával helyettesíthetők! Hát miért nem termelünk elegendő tengerit? Miért lehet az, hogy mindjárt 6 millió méter mázsa ten- *geri hiány mutatkozzék egy félév alatt? A szárazság egymagában ezt nem menti. Másutt van a hiba! Tengeri termelésünk rendszere rossz. Megnem felelő vetőmag, hiányos művelés, felesleges töltögetés és főképpen pedig a kapálások számával való takarékoskodás mellett a főhiba abban keresendő, hogy nem trágyázzuk megfelelően a tengerit. Pedig a tengeri nagytömegű testének felépítéséhez nagymennyiségű növényi táplálóanyagra van szüksége és honnan vegye azt a tengeri, ha kalászos után kizsarolt földbe kerül és ha csak immel ámmal trágyázzuk istállótrágyával, műtrágyával meg soha. Pedig a tengeri fészektrágyázása ma már megoldott kérdés, azzal olyan eredmény érhető el, aminek következtében a tengerit termő terület megnövesztése nélkül is ellátható volna összes kukorica szükségletünk, ínségesebb években is. Csak ennek a lehetőségnek fel nem ismerése, Pató Pálszerű gondolkodáson múlik, hogy mezőgazdasági ország létünkre nálunknál alacsonyabb fokon álló agrárországból kell ilyen nagyösszegű pénzért kukoricát behoznunk és mintegy adót fizetnünk annak az országnak, amely Nagymagyarország területének nagyrészét bitorolja. Fizessen elő lapunkra! „Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajost...“ Március 15. Kecskeméten — Mit követel Petőfi, Gáspár András, Klapka György, Jókai emléke? A kisdobos és a „Der vierte zug!“ Ha máskor nem, akkor most van olyan izzó lelkesedésre, habozást nem tűrő hazafiasságra szükség, mint amilyen az 1848-as őseink lelkét fűtötte. Kecskemét városa kivette részét az 1848 as áldozatokból, az 1914 —18-as szenvedésekből s bizony a jövő eseményeiben is vezetőszerepet kell vinnie a hazafiság terén. A szabadságharc történetének lapjain aranybetűkkel szerepel Kecskemét neve. Az akkor még szegény, nyomorgó város, amely alig heverte ki a rácdúlásokat, vagyonát, fiait áldozta fel a hazának. A lakosság lelkesedése, áldozatkészsége határtalan volt. A tanácsi jegyzőkönyvek sárga lapjai tanúskodnak, mit adott, mit szenvedett Kecskemét 1848—49 ben. Elődeinkben is izzott a hazafiság. A város vezetősége járt elől jó példával. Most, mikor a tavaszi szellő visszahozza lelkünkbe a 48-as időket, kegyelettel emlékezzünk Hoffmann János plébánosra, aki bátran a szószékről buzdította híveit kitartásra, áldozatkészségre és egymaga állt ki az osztrák győztes sereg ellen. És jönnek egymásután, Cavalcade-szerűen az emlékek... Nekünk nem csak lélekben, csendben, legszebben kell ünnepelnünk Március 15 én, hanem nyilvánosan, büszkén, felvetett fejjel. Városunk múltja szorosan, szétválaszthatatlanul egybeforrt a szabadságharccal. Van, amire büszkék lehetünk! Emlékezzünk : itt élt közöttünk a szabadságharc leghősiesebb lelkésze: Erdősi Imre, a branyiszkói oroszlán! Városunk szülöttje Gáspár András tábornok, aki Ferenc József lovaglómestere volt s a császári kényét dobta el a hazájáért. Emlékének valami kevéssel áldozunk. Miért nem hozzuk haza, az anyaföldbe földi maradványait, hogy emléket emelve neki ünnepeljünk hódoljunk azok emlékének is, akik kivívták a magyar szabadságot. Itt tanulta a hazafiságot Milapka fégürgy, a piaristák jeles diákja, Komárom hős védője. A legkurucabb magyar! Aki utolsónak ejtette el a magyar szabadságharc kialvó fáklyáját. Emlékét, kecskeméti életét, egy alig olvasható emléktábla őrzi a róla elnevezett utcában. Az a ház, melyben lakott, rövidesen összeomlik. Pedig ez a ház a régi Kecskemét egyik legstílusosabb épülete. Ezt meg kellene váltania a városnak és a MS é 1949-es idők kecskeméti emlékeinek múzeumává kellene berendezni... A Luther palota helyén álló elemi iskolában tanulta a betűvetést Petőfi Sándor, akiről állíthatjuk, hogy ő indította el egyedül az 1848 as eseményeket. Ott a Pilvax kávéházban ... a sok száz tanakodó, habozó ifjú között. Rendezünk-e Petőfi ünnepélyt? Hódolunk-e a legnagyobb magyar zseni emlékének ? Pedig kötelességünk lenne, hiszen nemrégiben arról vitatkozott a tudományos világ, hogy Petőfi Sándor — kecskeméti pusztán született!... S azért dalolta oly lángoló szeretettel: „Itt születtem, itt az én hazám!...“ A város utcái közül legjobban a Jókaiutcát szeretem. A girbe görbe, szeszélyes vonalával, a sok-sok, múlt századból ittfelejtett, ámbitusos házaival a hamisítatlan magyar levegőt szórják felém. Ha megállok esténként e régi házak előtt s behunyom a szemem, érzem, hogy mellettem áll Jókai Mrór, a táltos, a mesemondó s vele együtt aggódom, vájjon pityókás jókedvünkben belecsúszik-e cipőnk a feneketlen sárba... Megsimitgatom ezen öreg falakat, mert hírnevet szereztek Kecskemétnek, mert támasztékot nyújtottak valaha Jókai Mórnak, aki a lelkesedő sziveket szította, majd a csüggedőket bátorította, a szenvedőket lecsittította az Itten szőtt álmainak elmesélésével... Összeszorul a szivem, ha eszembe jut, hogy kecskeméti idézését csak két emléktábla őrzi. Azután dobpergés csendül a fülembe. A szabadsáágharc híres kisdobosa, a kecskeméti gyerek, halála jut eszembe. Keblében halálos golyó, de veri, veri a dobot, rohamra, előre ... a „der vierte Zug“-nak, akik atyái, testvérei, szülővárosabeliek voltak. Kecskemétiek. Mert a szabadságharc legfélelmesebb gárdája, Mienk apó büszkeségei, Isaszeg és Matvan hősei — kecskemétiek voltak. S közöttük egy tizenötéves gyerek, a kis dobos, akitől remegtek az osztrákok, oroszok! ... Der vierte Zug vorwärst! — kiáltotta Bem apó és a kecskeméti férfiak halált megvetve rohantak előre és győztek, bár soraikat megtizedelte az ellenség. — Emléküket márványtábla őrzi a nagytemplom főbejáratánál!... Emléktáblákat állítottunk nekik! Gyújtsuk hát meg évenként legalább egyszer az emlékezés, a hála, az elismerés fáklyáját és vegyük ki részünket a március 15.-i ünnepségekből. Egy szívvel, lélekkel ünnepeljük a magyar szabadság, testvériség, egyenlőség diadalát!... A Kossuth-szobor előtti ünnepségen kevesen vannak. Az előestén az ifjúság fáklyásfelvonulásán csak töredéket látunk!... holott a legkisebb diáktól, a legnagyobbig ott kellene dalolni: „Ne sirj, ne sirj, Kossuth Lajos“... Ne sirj, ne sirj, Kossuth Lajos, akinek gyújtó szavára ötezer kecskeméti ifjú állt a szabadság zászlaja alá és többszáz halt hősi halált a szent ügyért. Városunk kissé fáradt most, de az idő meghozza azt, hogy egy szívvel, lélekkel mindent félredobó vággyal dolgozik a haza szolgálatában!... Mert az elődök példája mégis csak szent!... V. K. Borseprőt, szőlőtörkölyt minden mennyiségben és legmagasabb napi áron állandóan átveszünk. IfDF* Városi Szeszfőzde.