Katolikus leánygimnázium, Kecskemét, 1931

Búcsúszó kilépő leányainkhoz. Kedves búcsúzó Leányaink! Midőn a kertész egy szép, verőfényes tavaszi napon kertjében szemlét tart és látja a virágba boruló gyümölcsfákat, amint virágos fejeket örömmel mutogatják és sokat ígérően mosolyognak reá, — az örvendetes meglepetés után első gondolata: vájjon lesz-e gyümölcs ezeken a fákon, melyek most szinte roskadoznak a virágok súlya alatt? Mert sok ellensége van a fának és sok lehetősége van annak, hogy a sokat ig érő fa gyümölcstelen marad, ott leselkednek reá a fagy, a jég, a hernyók, a szárazság és még sok más ellenség. Ilyen­féle gondolatok jutnak eszembe most, midőn magam előtt látom a mi végzett növendékeink csapatát, eddig féltett, gondosan nevelt, ápolt csemetéinket, kik immár megértek arra, hogy az iskolá­ból kikerülve, az élet nagy kertjébe jussanak, kiki olyan helyre, amelyet az élet Kertésze, a Mindenható számára bölcsen kijelölt s akik virágtól terhelve állnak itt előttünk, ellátva mindazzal, amire az élet viharaiban szükségük van, hogy ellentállók és állhatatosak lehes­senek. Minden virág egy-egy ígéret arra, hogy majdan édes gyümöl­csöt fog hozni nemcsak önmaguk, de főként mások számára is. Azzal a nappal, melyen az iskola kapuja zárul be számukra, kinyílik előttük az élet iskolája, ahol saját tapasztalataik lesznek tanítómestereik. Ezentúl mi csak távolról követhetjük lépéseiket, de legyenek meggyőződve, hogy mindenkor igaz megértéssel veszünk részt örömeikben, sikereikben s osztozunk bánatukban. A tanár, nevelő s a tanítvány közötti kapocs nem szakadhat szét azzal, ha befejezték tanulmányaikat, mert hisz mindegyikünk a lelkéből, szívéből adott oda egy-egy darabot akkor, amidőn önökkel ismereteinket, tapasztalatainkat közöltük, vagy a jóra serkentettük. Ez a kapocs 5, 8 vagy több éven keresztül mindig szorosabbá lett s ha azt erőszakosan szétszakítjuk, fájdalmat okoz.

Next