Állami Felső Mezőgazdasági Iskola, Kecskemét, 1940

Széchenyi és iskolai nevelésünk feladata (Megemlékezés gróf Széchenyi István születésének 150. évfordulója alkalmából.) Ebben a kavargó, létünket, életünket minden pillanatban veszélyeztető vi­lágban csak keveset időzhetünk a múltban, érdeklődésünket teljesen a jelen és jövő alakulása köti le. Csak néha, egy-egy pillanatra állhatunk meg, de ekkor is csak ritkán vethetjük révedező tekintetünk nemzeti múltúnk erőfo­­rásai felé, hogy belőlük jelenünk, szemléletünk és jövőt előkészítő munkánk igazolását meríthessük. Ilyen pillanatra megállók, Széchenyi útjainak zarándokai akarunk lenni mi is. Születésének 150. évfordulóján elzarándokolunk hozzá, eszméinek örök kincsesbányájához, hogy ebben a szédítő gondolatgazdaságban kibányásszuk és felmérjük mindazt ,ami gondolkozásunkat és munkánkat igazolja. Széchenyi minden munkájában mindenről ír. Minket, nevelőket elsősor­ban az érdekel, amit Széchenyi a nevelésről, illetve annak milyenségéről mond. Erre vonatkozólag zsákszámra hullanak elénk műveiből a gondolatszemek, s mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy válogathatunk ebből a gon­dolattömkelegből. Sietünk megállapítani, hogy nem volt a mai értelemben vett nevelő, még csak nevelési elmélkedő sem. Művelődéspolitikai rendszere azon­ban a nemzetnevelés céljaival azonos, amennyiben Széchenyi haladásunk lelki letételeinek eddigelé a legkiválóbb elgondolója és megalkotója. Művelődéspolitikájának határozottan gyakorlati, közgazdasági iránya van, mert az anyagi, a valóság megismerésére irányuló műveltséget nagy szerephez akarja juttatni a közművelődésben. Nevelési rendszerének kiinduló­pontja, hogy a magyar lélekből hiányzik ez a közgazdasági érzék. Nézzünk szét írá­saiban, mért van ez így! Széchenyi szerint művelődéspolitikánk fő alkotóeleme mindig a rajongás és szónokiasság volt. Ez érthető, mert nemzetünket legtöbbször a nyelv és iro­dalom mentette meg mint utolsó szalmaszál az elmúlástól, s mellette elhomá­lyosult a másik nemzetalkotó erő: a szerves gazdasági egység, így lett közne­velésünkben a nyelvé és irodalomé a túlsúly. Ennek a nevelési rendszernek tehertétele lett azonban a nevelés által is megerősített faji közöny a gazdasági eszmevilággal szemben. „Csak akkor emelkedünk földi erőnkön túl s érezzük keblünket isteni tűztől hevülni, amikor alkotmányos szabadságunkról, nemze­tiségünk fertőztetlenségéről van szó, amikor ezeket fenyegeti veszély, amikor ezeknek megmentése körül ered keblünk.“ (Kelet népe: 8.) „Hogy török, tatár stb. annyiszor olly sokáig ült nyakunkon, miszerint alig-alig lehetett lélekzet­­hez is jutni; s ekkép nem csoda, ha kifejtési szellem helyett, mely munkával jár, inkább a contemplatív hangulat, mely olly könnyen sülyed álomba, szál­lotta meg az illetőket“ (Pol. progr.: 51.) Fajszeretet, harckészség, alkotmányos

Next