Kecskemét, 1873. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1873-01-05 / 1. szám
közös hadsereget ide is, oda is, ahova neki tetszik; a magyar kir. honvédelmi minisztériummal csupán a már megtörtént elhelyezéseket tudatják. Városunk soha, még a Bach-kormány alatt sem volt annyira túlterhelve katonasággal mint most, mintha katonailag megszállott állapotban volnánk. Öt rendbeli községi épületeink, amelyek egy részére most az alreál- és ipar-, továbbá a gazdászati tanfolyammal egybekapcsolt felsőbb nép-- és közös elemi iskoláink elhelyezése tekintetéből égető szükségünk volna , a katonaság által mind elfoglalvák, a lakosság házai is annyira elárasztvák, még pedig nagy részben idegen ajkú katonasággal, hogy alig van már ház melynél katona nem volna, míg az egész Tisza-Duna közén, Kecskeméttől le egész Bajáig, azt sem tudják, hogy van-e katona a világon. Az 1869-ks évben, midőn a honvédség felállítva lett, könyörögve kérte városi közönségünk a honvédelmi minisztériumot, hogy a 2-ik sz. gy. zászlóalj — mint kezdetben tervezve volt — városunkban, mint különben is ezen honvédjárás központjában helyeztessék el; felajánlottuk, hogy mielőbb honvéd-kaszárnyát építünk; el is készült a terv és költségvetés egy zászlóalj gyalogság és egy század lovasság, valamint a tisztek számára is 3 udvarral, egyik udvar a gyalogság, 2 -ik a lovasság, a 3-ik pedig a tisztek számára lett volna emeletes épületekkel; de ezen kérelmünk s könyörgésünk is haszontalan volt, senki sem hallgatott ránk, a zászlóalj Félegyházán lett elhelyezve, és most honvédfiainknak, ha gyakorlatra behivatnak, a járás legszélső határán fekvő Félegyházára kell vándorolniok. Minélfogva a honvéd-kaszárnya-építés máig is függőben van. Menjünk tovább. Az 1871. évi június 23-án a honvédelmi minisztérium által 18688. sz. alatt, a katonaság állandó elhelyezésére nézve egy körrendelet bocsáttatott ki, mely szerint városunkban egy tartalék-parancsnokság a 4. és 5-ik zászlóaljakkal és egy kiegészítési zászlóaljkerettel , egy lovassági kiegészítő kerettel, továbbá egy gyalogtiszti lovarda, egy élelmezési raktár és egy kórház lettek volna elhelyezendők. Ezen intézkedésen városi közönségünk meg is nyugodott, mert már akkor is itt voltak a 38. sz. gyalogezred megnevezett alkatrészei, itt volt a 8. sz. huszárezred kiegészítő kerete, az élelmezési raktár és a kóroda. De alig örvendhetünk csak pár napig is ezen intézkedésnek, mert all. sz. cs. k. dragonyos-ezred parancsnokságának már julius 26-kán (1871) kelt levele által az iránt kerestetett meg a városi tanács, hogy a nevezett ezred egy osztály törzsének és egy századának adjon a városban egy évre helyet! Városi közönségünk ezen önkényes eljárás ellen, hivatkozással a fentebb idézett miniszteri rendeletre, óvást tett, és a beszállásolást megtagadta, minek folytán említett ezredparancsnokság ez iránt Pest megyét) kereste meg és följelente ügyét a General-Commandonak . Pest megye ... helyesen a megkeresményt illetőség szempontjából áttette a városhoz, de a General-Commando ráparancsolt a honvédelmi minisztériumra, ez pedig a városra, hogy meg kell lenni, — és meg lett! Hasztalan volt minden mentegetőzés, minden kérelem ; kérelmeinkre még csak választ sem nyertünk. Ugyanezen századnak nyári elhelyezése tárgyában az illető ezred-parancsnokság által 1872-ik évi febr. 6-án, a honvédelmi minisztérium által pedig jan. 29-én a város közönsége egyezkedésre hivatván fel, újabban is óvást tettünk, újabban is kérelmeztünk, de a dragonyos-század nyáron által is csak itt maradt. A téli beszállásolás iránt a honv. minisztérium még 1872-ben, május 23-án utasította a tárgyalásra, a 11. sz. dragonyos-ezred parancsnoksága pedig június 26-án kereste meg a városi hatóságot az iránt, hogy nyilatkozzék a honvédelmi minisztériumhoz, miszerint ezen lovasszázadot még októbertől számítandó 6 hónapig itt el fogja szállásolni. A városközség ismét kért, megint könyörgött, hogy „múljon el tőle e pohár“, és „nem múlt el tőlünk e pohár“, sőt több keserűség vegyült a pohárba, mert már 1872. dec. 6-án a helybeli katonai állomás-parancsnokságtól ismét jött egy megkeresvény, hogy miután a General Commando, a honvédelmi minisztérium értesítése folytán rendeletet bocsátott ki, miszerint egy lovas-osztálytörzsnek Kecskeméten leendő elhelyezése ellen semmi kifogás nincs, tehát gondoskodjék a város közönsége, hogy Busch őrnagy részére az 1873 évi ápril 1-re a természetbeni szállás kiszolgáltassák. Ez még mind kevés Kecskemétnek! A helybeli katonai állomás-parancsnokság 1872. évi szeptember 15-én megkeresi a polgármesteri hivatalt, hogy a cs. k. General-Commando értesítése szerint az 5-ik és 8-ik sz. tüzérezredek lovaglóiskolái 1872. évi október 1-jétől 1873—ik évi március végéig Kecskeméten fognak elhelyeztetni, tehát intézkedjék, hogy a szükséglendő szállások ideje korán készen legyenek úgy a tisztek, mint a legénység és lovak számára. Jönni fog pedig mindkét ezredtől összesen 4 tiszt mint tanító, 1 állatorvos, körülbelül 88 ember tűzmestertől lefelé, 104 — 120 ló, 30 40 iskolás, közöttük több tiszt. Polgármester úr ezen megkeresvényt a tanács elé terjeszté s a tanács, e becses okmány sürgősségénél fogva, nem várhatván be a közgyűlést, azonnal visszaírt, hogy miután városunk máris túlterhelve van katonasággal, újabbi elszállásolásokat nem eszközölhet; egyidejűleg pedig ismét kért és könyörgött a honvédelmi minisztériumnál, hogy mivel máris ennyi és ennyi katonaság által van lakosságunk megterhelve, védje meg polgárainkat az ily katonai önkényes beszállásolásoktól; azonban kérelmeinkre és könyörgéseinkre, soha még csak válaszra sem lettünk érdemesítve, hanem a katonai állomás-parancsnokság már szeptember 29-én megküldé a polgármesteri hivatalnak a General Commando azon rendeletét, hogy miután másutt fedett lovardát nem kapnak, tehát a két tüzérezred lovardája okvetlen ide fog jönni, és a tüzérek 1872. október 1-ső napján be is rukkoltak; a honvédelmi minisztérium 1872. október 3-án azzal válaszolt, hogy megküldé a már szerencsésen megérkezett tüzérek vele közhitt menettervét. Mindezekből világos a tanulság, hogy a General Commandot a katonaság elhelyezésére nézve saját kénye-kedve szerint engedi a m kir. honv. minisztérium gazdálkodni, anélkül, hogy csak figyelemre is méltatná az ez által vérig zaklatott egyes községek panaszait s könyörgéseit! Pedig mennyit szenved az ily eljárás által, s mennyi kárát vallja ennek úgy a lakosság, valamint a városközség is! Nevezetesen: a városi közönségnek — mint fentebb már említek — 5 nagy épülete van elfoglalva a katonaság által, melyek ha haszonbérbe volnának kiadhatók, ezreket jövedelmeznének , míg így alig fizettetik tőlük több, mint a mi azoknak évi javítására s tisztogatására szükségeltetik. (Folytatjuk.) nyes folytonosságát követeli. Akár az anyagi, akár a szellemi téren foglalkoztasson is azonban rendeltetésünk: vagy értelmünk, vagy érzelmünk, ha egyik a másik rovására több tápot nyer, mint kellene, így egyoldalú működésre ingereltetik, minek következtében túlfeszültség áll elő, melyet nyomban követ a kimerülés , a zsibbadás. E helyzet viszás. Ennek megszüntetésére, az ész és szív öszhangzatos működésének létrehozására, a színielőadás nem csak a legalkalmasabb, de a legüdvösebb is, mert e cél itt a szív nemesítésével, a fogalmak tisztázásával van összekapcsolva. A színházban, a mindennapi élet foglalatosságai, kellemetlenségei, bajai, s a folytonos észmunka közben a homlokra gyűlt redők elsimulnak; az egyszerű kézimunkásnak pihent,cselekvésre vágyó szelleme kielégítést nyer; a szenvedő szív fájdalmai elringattatnak. De nem csak ez történik. A színházban szárnyat ölt az ész és szív, s míg a bűnök utálatos és az erények vonzó jelenetei fölött repülnek el, míg elrettentve szállnak tova a bűn tanyájától s mulatnak a nemes gondolatok virágain s gyönyörködnek ezek magasztos gyümölcsein , addig a tények közvetlenségének ellenállhatlan meggyőző ereje, "hasonlatos hibáink, vétkeink, s bűneink megutálására indít, helytelen gondolatainkat, irányeszméinket helyesekkel váltja fel s keblünkben a szép, jó és igaz iránt a szeretetnek talán hamu alatt lappangó szikráját lángra gyújtja. Mulatunk, javulunk, tanulunk. Tanuljuk az áros életbölcseséget, mely a legbiztosabb kalauz, midőn a bűn vagy körülmények keresztútra állítanak: világító lámpa, midőn az indulatok szélvésze az értelem világát kioltással s hajónkat elmerítéssel fenyegeti! Valóban a színmű célja, rendeltetése magasztos. Mulattatva oktat, oktatva mulattat. És míg így szolgál az értelem- és érzelemnek, az ész és szívnek, addig szolgálja egyúttal a nemzetet s a nemzeti nyelvet! De váljon megfelel-e e rendeltetésnek a mai magyar színészet? Az erkölcsiség, életbölcseség s nemzetiség szentegyháza-e jelenleg a színház hazánkban, itt Kecskeméten? Fájdalom, nem mondhatunk „igen“t. S ki a helyes útróli letérés oka ? A színműíró, a közönség, vagy a színészek? Mind a három. Hibás a színműíró, ki a cikkünk elején említett helytelen alapból indulván ki, műve egyedüli feladattának a nevettetést, mulattatást tűzi ki, s ezt minden áron, még az erkölcsi elv feláldozásával, alakjai eltorzításával is elérni igyekezik. Hibás a közönség, mely az ilyen, a vadkéj, szellemtelenség és szemtelenség talaján felsarjazott művek előadatását megjelenésével elősegíti, és hibás a színész, ki hivatását meggyalázva, a kétértelműségek félreérthetlen hirdetőjévé válik. Nem lehet nagyobb képtelenség annál, mint midőn a divat uralma az eszmék, gondolatok és elmeművek fölött is érvényesíttetik. Pedig ez történik korunkban: a sikamlós, kétértelműséggel teli francia regények olvasása divattá tétetvén. E francia kotyvadékok élvezései?) azután annyira elrontotta a közön-ség szellemi étvágyát, hogy most már a színházban is csak valami csípős tetszik neki. A magyar életből merített színmű nem kell, neki francia kétértelműséggel tömött mű tetszik csak. Azután divat az operette, tehát akár ért a közönség a zenéhez, akár nem, azért mindenáron operetta kell. Operette még akkor is, ha a vidéki színigazgató sem az operette előadásához megkívánt jeles zenekarral, jó énekesekkel, sem az operetténél szükséges díszítményekkel nem rendelkezik is. És míg a drámát elhanyagolják, míg az eredeti vígjátékba nem mennek, mert az vasárnapi közönségnek való, addig a hiányos előadású operettet felkeresik; mert ez időszerű, divat; mert azt hiszik, hogy ezzel műveltségükről tesznek fényes bizonyságot. Valóban? Alig! Azt mondhatná valaki, hogy a közönség vádoltatása helytelen; mert azt, hogy többen látogatják a hiányos előadású operettet s az erkölcsrontó színműveket, ez véletlenség is lehet, s végre is a közönségnek nincs befolyása az adandó darabok kijelölésére. Igenis van, mert a színigazgatókat bármily magasztos cél vezesse is pályájukra, amint azon rajta vannak , az keresetmódukká vál s adatnak oly műveket, amilyeneket látogatnak: operettet, francia vígjátékot és újdonságul fércműveket. A helybeli színigazgatót — nem tudjuk — helyes tapintata-e, vagy azon körülmény, hogy Takács úr jeles tehetségének tért akart nyitni, az említett hibás választástól meglehetősen megóvta, s óhajtjuk, hogy óvja meg ezentúl is. Nem mondjuk mi, hogy ne adasson operettet, mi ennek oly nagy ellensége nem vagyunk, csak azt, hogy ha színre hozat ilyesmit, szerezze meg a kellékeket; azt mondjuk, hogy, ha fordított művet adat, legyen az jeles, és ne dramatizált botrányok keveréke s a fordítás legyen magyaros és szabatos. Azonban, ha a magyar nemzetnek, a magyar színészet ügyének használni akar, akkor a fősúlyt, kétségbevonhatlanul a magyar életből merített eredeti művekre kell helyeznie. Ez óhajtásnak adott segélyző városi törvényhatóságunk is érthető kifejezést! De menjünk tovább, forduljunk a színészek felé. A színmű és előadás a képzelhető legszorosabb összefüggésben van. Csak azon gondolat, eszme, jellem ragadhat meg, tehet reánk benyomást, amely kifejezést nyert. A költő legkitűnőbb műve, kontár kézben elzüll, silánynak tűn fel, s viszont a hitvány munka véletlen sokat nyer, ha művész teremtő szelleme kölcsönöz neki színezetet. A színmű hatása ekként jó részben a színésztől függvén, világos, hogy a színész hivatása szép s ha helyét betölti, feladatát megoldja — érdeme igen nagy. Az áldás, az eredmény a fáradságot szokta csak jutalmazni. Azonban a mi színészeink nagy része, nem csak nem tanulmányoz, de még csak nem is tanul, azt hívén, hogy, ha a karzatra számított néhány szerepével járó, vagy rögtönzött éle sikerül, akkor kötelességének eleget tett! Nem úgy uraim! A jellemnek a betűhalmazból kihalászása és érzékítése titkához a kulcs meglelése: szorgalmat, tanulmányozást igényel. Most egyes eseteket és személyeket nem említünk, mert csak átalánosságban óhajtunk szólni; de ami késik, az nem múlik. A színész, ki tehetséget árul el s igyekezetet tüntet fel , jóbarátra lel bennünk mindenkor, még akkor is, midőn hibáit megrovandjuk, mulasztásait ócsárlandjuk; de ha valaki e kettő, vagy ezek bármelyikének hiányát tünteti fel, akkor azon szeretet, mely a szinügyhöz csatol, megmondatja velünk a talán keserű igazságot is; iteszi kötelességünk pedig félre tétet velünk minden kíméletet; mert ezzel tartozunk magunknak, így tehetvén hivatásunknak eleget, mely nem lehet egyéb, mint a pártoló közönség buzdítása és a színészek szellemi ellenőrzése. Dalotti, Kecskeméti ! Állami levéltér