Kecskemét, 1873. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1873-01-05 / 1. szám

közös hadsereget ide is, oda is, a­hov­a neki tetszik; a magyar kir. honvédelmi minisztériummal csupán a már megtörtént elhelyezéseket tudatják. Városunk soha, még a Bach-kormán­y alatt sem volt annyira túlterhelve katonasággal mint most, mint­ha katonailag megszállott állapotban volnánk. Öt rend­beli községi épületeink, a­melyek egy részére most az alreál- és ipar-, továbbá a gazdászati tanfolyam­mal egybekapcsolt felsőbb nép-- és közös elemi isko­láink elhelyezése tekintetéből égető szükségünk volna , a katonaság által mind elfoglalvák, a lakosság házai is annyira elárasztvák, még pedig nagy rész­ben idegen ajkú katonasággal, hogy alig van már ház melynél katona nem volna, míg az egész Tisza-Duna közén, Kecskeméttől le egész Bajáig, azt sem tudják, hogy van-e katona a világon. Az 1869-ks évben, midőn a honvédség felállítva lett, könyörögve kérte városi közönségünk a honvé­delmi minisztériumot, hogy a 2-ik sz. gy. zászlóalj — mint kezdetben tervezve volt — városunkban, mint különben is ezen honvédjárás központjában helyeztes­sék el; felajánlottuk, hogy mielőbb honvéd-kaszárnyát építünk; el is készült a terv és költségvetés egy zász­lóalj gyalogság és egy század lovasság, valamint a tisztek számára is 3 udvarral, egyik udvar a gya­logság, 2 -ik a lovasság, a 3-ik pedig a tisztek szá­mára lett volna emeletes épületekkel; de ezen kérel­münk s könyörgésünk is haszontalan volt, senki sem hallgatott ránk, a zászlóalj Félegyházán lett elhelyezve, és most honvédfiainknak, ha gyakorlatra behivatnak, a járás legszélső határán fekvő Félegyházára kell ván­­dorolniok. Minélfogva a honvéd-kaszárnya-építés máig is függőben van. Menjünk tovább. Az 1871. évi június 23-án a honvédelmi mi­nisztérium által 18688. sz. alatt, a katonaság állandó elhelyezésére nézve egy körrendelet bocsáttatott ki, mely szerint városunkban egy tartalék-parancsnokság a 4. és 5-ik zászlóaljakkal és egy kiegészítési zászlóalj­kerettel , egy lovassági kiegészítő­ kerettel, továbbá egy gyalog­tiszti lovarda, egy élelmezési raktár és egy kórház lettek volna elhelyezendők. Ezen intézkedésen városi közönségünk meg is nyugodott, mert már akkor is itt voltak a 38. sz. gyalogezred megnevezett alkatrészei, itt volt a 8. sz. huszár­ezred kiegészítő kerete, az élelmezési raktár és a kóroda. De alig örvendhetünk csak pár napig is ezen­­ intézkedésnek, mert all. sz. cs. k. dragonyos-ezred­­ parancsnokságának már julius 26-kán (1871) kelt levele által az iránt kerestetett meg a városi tanács, hogy a nevezett ezred egy osztály­ törzsének és egy századának adjon a városban egy évre helyet! Vá­rosi közönségünk ezen önkényes eljárás ellen, hivatkozással a fentebb idézett miniszteri rendeletre, óvást tett, és a beszállásolást megta­gadta, minek folytán említett ezredparancsnokság ez iránt Pest megyét­­) kereste meg és följelente ügyét a General-Commandonak . Pest megye ... helyesen a megkeresményt illetőség szempontjából áttette a város­hoz, de a General-Commando ráparancsolt a honvédelmi minisztériumra, ez pedig a városra, hogy meg kell lenni, — és meg lett! Hasztalan volt minden mentegetőzés, minden ké­relem ; kérelmeinkre még csak választ sem nyertünk. Ugyanezen századnak nyári elhelyezése tárgyá­ban az illető ezred-parancsnokság által 1872-ik évi febr. 6-án, a honvédelmi minisztérium által pedig jan. 29-én a város közönsége egyezkedésre hivatván fel, újabban is óvást tettünk, újabban is kérelmeztünk, de a dragonyos-század nyáron által is csak itt maradt. A téli beszállásolás iránt a honv. minisztérium még 1872-ben, május 23-án utasította a tárgyalásra, a 11. sz. dragonyos-ezred parancsnoksága pedig jú­nius 26-án kereste meg a városi hatóságot az iránt, hogy nyilatkozzék a honvédelmi minisztériumhoz, mi­szerint ezen lovas­századot még októbertől számítandó 6 hónapig itt el fogja szállásolni.­­ A város­község ismét kért, megint könyörgött, hogy „múljon el tőle e pohár“, és „nem múlt el tőlünk e pohár“, sőt több keserűség vegyült a pohárba, mert már 1872. dec. 6-án a helybeli katonai állomás-parancsnokságtól i­s­­m­é­t jött egy megkeresvény, hogy miután a General­ Commando, a honvédelmi minisztérium értesítése foly­tán rendeletet bocsátott ki, miszerint egy lovas-osz­­tálytörzsnek Kecskeméten leendő elhelyezése ellen semmi kifogás nincs, tehát gondoskodjék a város közönsége, hogy Busch őrnagy részére az 1873 évi ápril 1-re a természetbeni szállás kiszolgáltassák. Ez még mind kevés Kecskemétnek! A helybeli katonai állomás-parancsnokság 1872. évi szeptember 15-én megkeresi a polgármesteri hi­vatalt, hogy a cs. k. General-Commando értesítése szerint az 5-ik és 8-ik sz. tüzér­ezredek lovagló­iskolái 1872. évi október 1-jétől 1873—ik évi már­cius végéig Kecskeméten fognak elhelyeztetni, tehát intézkedjék, hogy a szükséglendő szállások ideje korán készen legyenek úgy a tisztek, mint a legénység és lovak számára. Jönni fog pedig mind­két ezredtől összesen 4 tiszt mint tanító, 1 állator­vos, körülbelül 88 ember tűzmestertől lefelé, 104 — 120 ló, 30 40 iskolás, közöttük több tiszt. Polgármester úr ezen megkeresvényt a tanács elé terjeszté s a tanács, e becses okmány sürgőssé­génél fogva, nem várhatván be a közgyűlést, azon­nal visszaírt, hogy miután városunk máris túlterhelve van katonasággal, újabbi elszállásolásokat nem eszközölhet; egyidejűleg pedig ismét kért és könyörgött a honvédelmi minisztériumnál, hogy mi­vel máris ennyi és ennyi katonaság által van lakos­ságunk megterhelve, védje meg polgárainkat az ily katonai önkényes beszállásolásoktól; azon­ban kérelmeinkre és könyörgéseinkre, soha még csak válaszra sem lettünk érdemesítve, hanem a katonai állomás-parancsnokság már szeptember 29-én meg­­kü­ldé a polgármesteri hivatalnak a General­ Com­mando azon rendeletét, hogy miután másutt fedett lovardát nem kapnak, tehát a két tüzér­ezred lovardája okvetlen ide fog jönni, és a tüzérek 1872. október 1-ső napján be is rukkoltak; a hon­védelmi minisztérium 1872. október 3-án azzal válaszolt, hogy megküldé a már szerencsésen meg­érkezett tüzérek vele közhitt menet­tervét. Mindezekből világos a tanulság, hogy a Gene­­ral­ Commandot a katonaság elhelyezésére nézve saját kénye-kedve szerint engedi a m kir. honv. minisz­térium gazdálkodni, a­nélkül, hogy csak figyelemre is méltatná az ez által vérig zaklatott egyes közsé­gek panaszait s könyörgéseit! Pedig mennyit szenved az ily eljárás által, s mennyi kárát vallja ennek úgy a lakosság, valamint a város­község is! Nevezetesen: a városi közönség­nek — mint fentebb már említek — 5 nagy épü­lete van elfoglalva a katonaság által, melyek ha ha­szonbérbe volnának kiadhatók, ezreket jövedelmezné­nek , míg így alig fizettetik tőlük több, mint a mi azok­nak évi javítására s tisztogatására szükségeltetik. (Folytatjuk.) nyes folytonosságát követeli. Akár az anyagi, akár a szellemi téren foglalkoztasson is azonban rendelteté­sünk: vagy értelmünk, vagy érzelmünk, ha egyik a má­sik rovására több tápot nyer, mint kellene, így egy­oldalú működésre ingereltetik, minek következtében túlfeszültség áll elő, melyet nyomban követ a kime­rülés , a zsibbadás. E helyzet viszás. Ennek megszüntetésére, az ész és szív öszhangzatos működésének létrehozására, a színi­előadás nem csak a legalkalmasabb, de a legüd­­vösebb is, mert e cél itt a szív nemesítésével, a fo­galmak tisztázásával van összekapcsolva. A színházban, a mindennapi élet foglalatosságai, kellemetlenségei, bajai, s a folytonos észmunka­ közben a homlokra gyűlt redők elsimulnak; az egyszerű kézi­munkásnak pihent,­­cselekvésre vágyó szelleme kielé­gítést nyer; a szenvedő szív fájdalmai elringattatnak. De nem csak ez történik. A színházban szárnyat ölt az ész és szív, s míg a bűnök utálatos és az erények vonzó jelenetei fölött repülnek el, míg elrettentve száll­nak tova a bűn tanyájától s mulatnak a nemes gon­dolatok virágain s gyönyörködnek ezek magasztos gyü­mölcsein , addig a tények közvetlenségének ellenáll­­hatlan meggyőző ereje, "hasonlatos hibáink, vétkeink, s bűneink megutálására indít, helytelen gondolatainkat, irányeszméinket helyesekkel váltja fel s keblünkben a szép, jó és igaz iránt a szeretetnek talán hamu alatt lappangó szikráját lángra gyújtja. Mulatunk, javulunk, tanulunk. Tanuljuk az áros életbölcseséget, mely a leg­biztosabb kalauz, midőn a bűn vagy körülmények ke­­resztútra állítanak: világító lámpa, midőn az indula­tok szélvésze az értelem világát kioltással s hajónkat elmerítéssel fenyegeti! Valóban a színmű célja, rendeltetése magasz­tos. Mulattatva oktat, oktatva mulattat. És míg így szolgál az értelem- és érzelemnek, az ész­ és szív­nek, addig szolgálja egyúttal a nemzetet s a nemzeti nyelvet! De váljon megfelel-e e rendeltetésnek a mai ma­gyar színészet? Az erkölcsiség, életbölcseség s nem­zetiség szentegyháza-e jelenleg a színház hazánkban, itt Kecskeméten? Fájdalom, nem mondhatunk „igen“t. S ki a helyes útróli letérés oka ? A színműíró, a kö­zönség, vagy a színészek? Mind a három. Hibás a színműíró, ki a cikkünk elején említett­­ helytelen alapból indulván ki, műve egyedüli feladat­­­tának a nevettetést, mulattatást tűzi ki, s ezt minden áron, még az erkölcsi elv feláldozásával, alakjai el­torzításával is elérni igyekezik. Hibás a közönség, mely az ilyen, a vadkéj, szellemtelenség és szemtelenség talaján felsarjazott művek előadatását megjelenésével elősegíti, és hibás a színész, ki hivatását meggyalázva, a kétértelműségek félreérthetlen hirdetőjévé válik. Nem lehet nagyobb képtelenség annál, mint mi­dőn a divat uralma az eszmék, gondolatok és elme­művek fölött is érvényesíttetik. Pedig ez történik korunkban: a sikamlós, kétértelműséggel teli francia regények olvasása divattá tétetvén. E francia kotyva­­dékok élvezései?) azután annyira elrontotta a közön-­­­ség szellemi étvágyát, hogy most már a színházban­­ is csak valami csípős tetszik neki. A magyar életből merített színmű nem kell, neki francia kétértelmű­séggel tömött mű tetszik csak. Azután divat az operette, tehát akár ért a kö­zönség a zenéhez, akár nem, azért mindenáron ope­retta kell. Operette még akkor is, ha a vidéki szín­igazgató sem az operette előadásához megkívánt jeles zenekarral, jó énekesekkel, sem az operetténél szük­séges díszítményekkel nem rendelkezik is. És míg a drámát elhanyagolják, míg az eredeti vígjátékba nem mennek, mert az vasárnapi közönségnek való,­­ addig a hiányos előadású operettet felkeresik; mert ez időszerű, divat; mert azt hiszik, hogy ezzel mű­veltségükről tesznek fényes bizonyságot. Valóban? Alig! Azt mondhatná valaki, hogy a közönség vádol­­tatása helytelen; mert azt, hogy többen látogatják a hiányos előadású operettet s az erkölcsrontó színmű­veket, ez véletlenség is lehet, s végre is a közönség­nek nincs befolyása az adandó darabok kijelölésére. Igenis van, mert a színigazgatókat bármily magasz­tos cél vezesse is pályájukra, amint azon rajta van­nak , az keresetmódukká vál s adatnak oly műveket, a­milyeneket látogatnak: operettet, francia vígjáté­kot és újdonságul fércműveket. A helybeli színigazgatót — nem tudjuk — he­lyes tapintata-e, vagy azon körülmény, hogy Takács úr jeles tehetségének tért akart nyitni, az említett hibás választástól meglehetősen megóvta, s óhajtjuk, hogy óvja meg ezentúl is. Nem mondjuk mi, hogy ne adasson operettet, mi ennek oly nagy ellensége nem vagyunk, csak azt, hogy ha színre hozat ilyesmit, szerezze meg a kellé­keket; azt mondjuk, hogy, ha fordított művet adat, legyen az jeles, és ne dramatizált botrányok keveréke s a fordítás legyen magyaros és szabatos. Azonban, ha a magyar nemzetnek, a magyar színészet ügyének használni akar, akkor a fősúlyt, kétségbevonhatlanul a magyar életből merített eredeti művekre kell helyeznie. Ez óhajtásnak adott segélyző városi törvényhatóságunk is érthető kifejezést! De menjünk tovább, forduljunk a színészek felé. A színmű és előadás a képzelhető legszorosabb összefüggésben van. Csak azon gondolat, eszme, jellem ragadhat meg, tehet reánk benyomást, a­mely kife­jezést nyert. A költő legkitűnőbb műve, kontár­ kéz­ben elzüll, silánynak tűn fel, s viszont a hitvány munka véletlen sokat nyer, ha művész teremtő szel­leme kölcsönöz neki színezetet. A színmű hatása ekként jó részben a színésztől függvén, világos, hogy a szí­nész hivatása szép s ha helyét betölti, feladatát meg­oldja — érdeme igen nagy. Az áldás, az eredmény a fáradságot szokta csak jutalmazni. Azonban a mi szí­nészeink nagy része, nem csak nem tanulmányoz, de még csak nem is tanul, azt hívén, hogy, ha a kar­zatra számított néhány szerepével járó, vagy rögtön­zött éle sikerül, akkor kötelességének eleget tett! Nem úgy uraim! A jellemnek a betűhalmazból kihalászása és érzékítése titkához a kulcs meglelése: szorgalmat, tanulmányozást igényel. Most egyes eseteket és személyeket nem emlí­tünk, mert csak átalánosságban óhajtunk szólni; de a­mi késik, az nem múlik. A színész, ki tehetséget árul el s igyekezetet tüntet fel , jóbarátra lel ben­nünk mindenkor, még akkor is, midőn hibáit meg­­rovandjuk, mulasztásait ócsárlandjuk; de ha valaki e kettő, vagy ezek bármelyikének hiányát tünteti fel, akkor azon szeretet, mely a szinügyhöz csatol, meg­mondatja velünk a talán keserű igazságot is; iteszi kötelességünk pedig félre tétet velünk minden kímé­letet; mert ezzel tartozunk magunknak, így tehetvén hivatásunknak eleget, mely nem lehet egyéb, mint a pártoló közönség buzdítása és a színészek szellemi ellenőrzése. Dalotti, Kecskeméti ! Állami levéltér

Next