Kecskemét, 1873. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1873-07-06 / 27. szám

páratlan ildomtalanság, idegen létére a kath. egyház ügyeibe beavatkozni. Mi nem törődünk a protestánsok zsoltáros könyveivel, szokásaival, nem megrovandó ildomtalanság-e tehát ezen hívatlan beavatkozás, tolako­dás. Ha a protestánsoknak úgy tetszik , miattunk akár mindennap tarthatnak körmenetet, bejárd­ath­atják a város határait is, mi az ő belügyeikbe nem avatko­zunk, mi viszont méltán követeljük, hogy ilyf­éle ildom­talanságtól jövőre visszatartózkodjanak. „Kecskemét“ című lap miután tanácsolja, hogy a katholikusok a kör­meneteket, ha nem is a templomban, legalább a tem­plom közvetlen környékén tartanák meg, ügyetlen érve­léssel hozzá­jegyzi: „Társalmi, egészségügyi és igaz buzgósági okok egyaránt igényelnék ezen óhajtás tekin­tetbe vételét.“ Midőn „Kecskemét“ című lap a kath. körmenet beszüntetésére vagy legalább szőkébb körre történendő szorítására helyesebb okokat felhozni nem tud — nem kis szellemszegénységről, vagy legalább rész akaratról ad tanúbizonyságot. A szög csak kiüti magát a zsákból. Varga! ne tovább a kaptánál! De a dolognak egy másik oldala is van, „Kecske­mét“ lap által történt hívatlan beavatkozás és tanácsol­­gatás nem egyéb, mint kihívása a katolikusoknak, más részről ösztönzése a protestáns atyafiaknak vallássértő merényletekre. A kedélyekre ezen körülmény annál is inkább gyújtó hatással volt, mert azok már különben is, a katolikus iskolák eszközösítésének erőszakos megki­­sértetése által fel voltak zaklatva. A katholikusok ellen irányzott merényletek annál­­inkább megrovás alá kell hogy essenek, minthogy ily­­féle galádtettek a törvény által is határozottan tiltvák. Ugyanis az 1868. törvények 19. §-ban ki van mondva: „Vasárnapokon minden nyilvános és nem elkerülhetlenül szükséges munka felfüggesztendő. Úgyszintén bármely vallásfelekezetnek ünnepén a templom közelében és egy­házi menetek alkalmával azon tereken és utcákon, me­lyeken az ily menet keresztül vonul, mindaz mellőzendő, a mi az egyházi szertartást zavarhatná.“ 1873. junius 15. azaz: űrnapjára következő vasár­napon zárták a sz. Ferenc-rendű atyák a körmenetet, amikor egyébként a törvény által is tiltott jelenségek adták elő magukat. Nevezetesen közvetlen a körmenet­nél, festett kalappal, pipázással és undok megjegyzések­kel zavarták az ajtatoskodókat. A katholikusok békésen szólították fel az illetőket: vagy távozzanak el az ajta­­tosság színhelyéről, vagy alkalmazkodjanak. Ezen köve­telés jogosultságát minden higgadtan gondolkodó átlátja. És mi történt? undok kifakadások , magát a legméltósá­­gosabb Oltáriszentséget káromló szavak és ugyancsak a reform, atyafiak részéről: „kőre legények“ felkiáltások hangzottak el. Csodálkozhatunk-e most már ily vallás­sértő előzmények után, ha a katholikusok vallási szer­tartásaikat meggyalázva látván, tettre határozták ma­gukat? Igen, többet a rakoncátlan reform, atyafiak közül jól elvertek; fájdalommal említjük meg, hogy a vereséget szenvedő atyafiak között egy tisztviselő is volt: tiszteletes Fördős Lajos reform, lelkész úr­nak fia. *) Katonaságnak kellett közbelépni, a mit a békés katholikus ajtatoskodók látván, egész határozottsággal kijelentették, hogy ők ajtatoskodni jöttek, és nem vere­kedni, hogy ők csak a megtámadott Krisztusnak meg­­gyalázóit utasítják rendre, hogy ők a hatóságot, kor­mányt nem sértik. Követelték a katonaság távoztát, és t. Hajagos Illés főkapitány úr ügyességének sikerült is a nép követelése szerént odahatni, hogy a katonaság távozzék, a mi megtörténvén az ajtatosság példás rend­del tovább folytattatok ,,Kecskemét“ — című lap 25. száma sok badarsá­got összefecseg; szégyent nem ismerve, a hazugság fegyveréhez fordul, és homlokegyenest ellenkezőleg adja elő a kérdéses dolgot. Nevezett lap szánandó ügyetlen­séggel így füllent: „A reform, templom kapuja előtt reform, emberek állván, azokat néhány épen nem Krisz­tusi vallásosságtól áthatott ember, botokkal támadá meg.“ Ugyan miképen mondhat már valaki oly esztelenséget, hogy a katholikusok botokkal támadták meg a reformá­tusokat? „Kecskemét“ tanulja meg, ha a reformá­tusok botokkal, fütykösökkel — a kat­holikusok imakönyvekkel jelennek meg Isten dicsőítésé­re. A botokat nem a katholiku­sok, hanem a reformátusok vették igénybe; a katholiku­sok kezeiben csak akkor láttunk botokat, mikor az atya fiuk kezeiből azokat kivették. 5) A te szádból ítéllek meg haszontalan szolga (Luk. 10, 22.). Most már állíthatják bizonyos urak, hogy „hova vezet nyomtatványban“ (a­milyen „Kecskemét“ című lap) „és a szószékről közlött izgatás. Bárcsak eszükbe vennék a dolgot és megszűnnének magyart magyarra uszítani, mi a hazaárulás bűnének egyik neme. Isten büntetése és a nemzet átka szálljon az intézők fejére!“ *) Lassabban a testtel atyafiak! Annak a városi tisztviselőnek , — a kit maguk krokodil-könyek között említenek föl, a kit maguk „jól elverve“ szerettek volna látni, de a ki azért mégis egészen érintetlenül maradt a neki dühített szent fütykösöktől — becsületes neve: För­dős Elek. Annak a tiszteletre méltó egyházi egyénnek pedig, — a kit maguk, piszkos célzatú szándékkal, a dologba — ha már épen máskép nem lehet, hát név-­l­e­g legalább — bevoncolni törekesznek. — „N­a­g­y t­i­s­z­­tele­tű Fördös Lajos reform, főesperes-lel­­kész úr“ a jogos és kiérdemelt címe, minden becsü­letes ember előtt. Tetszettek megérteni! ? A betűszedő. 5) Farkas-politika ez a bárány ellen; tessék nyugodtan bevárni a „királyi ügyészség igazságos vizs­gálatait és majd meg tetszik tudni az el nem ferdített, el nem simított ügyállást, úgy lehet, talán a bűnösök­nél nagyobb bűnösök , izgatók és intézők nevei is elő­kerülnek, a­kik Kecskemét város békéjét, a felekezetek között meggyökeresü­lt testvériség, kölcsönös türelem égi növényeit gonosz kezekkel fel­szaggatni, eltaposni nem irtóznak. Hazugság és célzatos rész­indulat sugalta a­­ sorokat, melyek szerzője­­ ez s a it a­­ roszólás hang­­j­­án helyesli az elkövetett polgári és erkölcsi bűnt. Szerk. Értsük meg egymás!. Nincs itt a hitfelekezeteknek egymással semmi baja, azok eltérnek egymástól. A protestánsok nyugodtan maradhatnak, a katholikusok őket soha sem háborgatják. Itt főképen néhány izgató és szolgaságukba szegődött holmi zavargó emberkék szították az egész bajt. 6) Villámhárítóra van szükségünk, és ez abban áll, hogy az izgatók, csendzavarók, kik a katholikusok leg­szentebb ügyeit a gúny és megtámadás céltáblájává tették ki, megfenyíttessenek. A kath. közönség méltán követeli az orvoslást; követeli, hogy az izgatók, a vallásháborítók a törvény szigora szerént megfenyíttessenek. A „Kecskeméti Lapok“-kal mondjuk: „Nekünk vallásfelekezet nélkül közös érdekünk, elengedhetni) er­kölcsi kötelességünk e nyugtalan feltolakodó izgatókat nyakunkról leráznunk és a régi jó egyetértést visszaállí­tani , hogy közös erővel működhessünk városunk javán. Örömmel akarjuk hinni, hogy az ügy rövidebb úton fog elintéztetni és az illető hatóság önmagát com­promissióba nem hozza. Ha az orvoslás elmarad , nem tudjuk , hogy a vil­lám mikor és hol csap le fejünkre. 7) Egyelőre csak ennyit. Közöltük szóról szóra ezen veszélyes és hazafiatlan „kiáltványt“, hadd lássa a kormány, az országgyűlés és városi hatóságunk, hadd lássák Kecskemét értelmes és becsületes pol­gárai , mily meggondolatlanul, mily bűnös kéz­zel csóválják a gyújtó kanócot a föllobbanható tűz­anyag felett. Jelen sorainkat azon szavakkal fejezzük be, melyeket jelen okmány is utánunk mond: .Bárcsak eszékbe vennék­­a könnyelmű izga­tók) a dolgot és megszűnnének magyart ma­gyarra uszítani, mi a hazaárulás bűnének egyik neme Isten büntetése és a nemzet átka szálljon az intézők fejére! A T­ÁRCA. Nem vagy csillag... Nem vagy csillag, de virág sem , Szende nő vagy egyedül. E borongó lélek és szív Mosolyodva kiderül , Oh ! mosolygj rám , szivem élte , Hadd feledje e kebel, Míg nem értted égő lángja, Mennyi ü­dvet veszte el! Árpádhalmi: Iralmi suhancok. Vége, úgy hiszem e véleményemmel nem bírná meg­cáfolni , de ha rágondolok, hogy ezért a bírálatért mint leszek „lefőzve“, akkor borsózik a hátam. Menekülök egy ártatlanabb komához. Köpcös termet, ragyás arc, élcei nem tűk, hanem dorongok, ő már nem ellensége a sajtónak. Mikor egy hat énekes költeményt írt, a lapok emlegették, hogy X. Y. Z-től egy mű fog megjelenni; mikor megjelent a mű , a hírlapok azt írták , hogy X. Y. Z-től megjelent egy mű. Azután a hírlapok X. Y. Z. művét bírálgatták; később ismét azt jelentették, hogy X. Y. Z. egy híres német költőtől, ki ugyanazon tárgyról írt köl­teményt, mint ő, levelet kapott. Íme a lapok négy­szer említették nevemet, fölkaptam az uborkafára, híres ember vagyok, már most per „mi irók“ beszél­hetek. Most majd lefordítom Gőthe Faustját és akkor Dócit egészen háttérbe szorítom. Ő szintén azok közé tartozik, kik hazafiasságból írnak és megkí­vánja, hogy műveit már hazafiasságból is pártolják. A kosmopolita hiányai nincsenek meg benne, de nincsen meg benne ennek emelkedettebb világnéz­ete sem. Ír, de nem tudja, mit, miért ír, működé­sében nincs irány, h­almi terveiben nincs öntudatos­ság; nem tudja, hogy mily sok az, a­mit nem tud, szellemi láthatára korlátolt, de nincs is vágya azt kiterjeszteni. Ha sokat fog gondolkodva olvasni, rájöhet arra, hogy ő nem való írónak; de szelleme tán érlelődik és akkor tehetsége, mely oly csiszolat­lan — hogy teljesen hasznavehetlen, — még hasznos munkásságot is fejthet ki. A szomszéd asztalnál szintén egy költőtársa ül; esetlen, ügyetlen modora mutatja, hogy a pesti salonok levegője , romlatlan , nyers természetét nem illették; múzsája is olyan, a természet vad fia kere­setlen, önkénytelenül is humoros. Elmélkedés, kicsi­szolt eszmék, mélyebb nemesített műveltség, az mind hiányzik nála; ha meg nem változik, hát ír majd sok verset, de költeményt egyet sem. Egyebet nem tud. Ez a sápadt, vézna arcú „szalonképes“, hoszú­­hajú ifjú ezelőtt igen sokat írt, álmodott nagy dicső­ségről, egy Shakespeare erejét érze magában, nagy­szerű , megrázó hatású drámákat tervezett és jövője képét vázolta egy elbeszélésben, mely telve volt a legborzalmasabb jelenetekkel, a legrikítóbb szóla­mokkal és e címet viselő: „A vén drámaköltő.“ A vérvörösen lobogott lány lelohadt és most nem ír, hanem beszél a tudomány nagyszerűségéről, magasz­tosságáról. Derék mérnök lehet belőle, tudós, aligha. No még egyet mutassunk be: the last, but not the least! Utolsónak tettük, de nem a legsilá­nyabb. Most nagyot kacag. Miért? Aztán egyet pödör orra alatt, végig simogatja kis szakállát. A szom­széd asztal mellett csinos leányka ül. Azután foly­tatja nagy hévvel mondókáját. Sokról sokat tud mit még meg kell és meg is akar tanulni Bolondja az újságoknak, a mi által láthatára igen megtágult, csakhogy a láthatár félhomályban dereng; tisztán keveset lát; röpkéd mint méhecske virágról virágra; majd történet, majd bölcsészet, majd széph­alom, majd közjog, majd nemzetgazdaság, majd politikai történet az, mit tudni szeretne, majd pusztán hazája viszonyait akarja alaposan ismerni, majd meg a nagy világ szellemes mozgalmainak összesége az, mely figyelmét leköti, de mindig olyat szeretne tudni, a­mivel legtöbbet használhat, legcélszerűbben terjesztne világosságot. Legforróbb vágya, minél tágabb körben használni, sokat gondolkozik, csak­hogy inkább ábrándozik, mint elmélkedve, tud több nyelvet még pedig évek óta, de még most sem tö­kéletesen, pedig váltig mondogatja, hogy most ezt a nyelvet tanulja, azután meg emezt és így tovább. Jó szándékai vannak mindig, de nincs elég erélye és kitartása, hogy szándékait ki is vigye. Ha sokáig tervezget még, akkor lehet belőle sokoldalú, de borzasztón felületes írógép. De ha élénk tudvágya erélylyel, öntudatossága kitartással párosul, lehet belőle nem fényes nevű ugyan, de hasznos és mun­kásságával igen megelégedett napszámosa a nemzeti műveltségnek. Neki is, mint az eddig elősoroltaknak átalában ajánljuk a legújabbkori tudomány hőseinek tanulmá­nyozását. A c u s. Országgyűlés. Az 1874. évi költségvetés részletes tárgya­lása nagyobb vitákat nem keltett. A fedezetről majd az őszszel lesz szó s valószínű, hogy a vita­ 6) Ezen bekezdés utosó pontja tökéletes igazságot beszél, hanem a jelen bűnokmány szerzőjét is a „né­hány izgató“ közé kell sorozni, a­ki „villámhárítót“ emleget, holott egy azon vallási izgatók közül, a­kik ellen Deák Ferenc is oly méltán és igazán szólalt föl a vallási békét hirdető, nagyszerű beszédében. Szerk.­­) Hát nem bűnös izgatást és bűnre bátorítást foglal-e magában ezen pont is? Bizony nagy szerencse, hogy magyar népünket Isten magyar lélekkel és erkölcsi érzettel áldotta meg az ily pogány uszítások ellenében. Szerk.

Next