Kecskemét, 1873. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
42. szám. Első évfolyam. Megjelen hetenként egyszer, Vasárnap. Szerkesztő lakása: Széchenyi-utca 4. sz. a. Kiadó-hivatal: Plebánia-utca 262. sz. a. Egyes számok 15 krért kaphatók a kiadó-hivatalban. Előfizetési árak, vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre...............................5 írt — ki. Félévre....................................3 „ — „ Negyedévre...............................1 „ 50 „ Az előfizetési pénzek a kiadó-hivatalba küldendők. Kecskemét, 1873. Okt. 19. Hirdetésdíjak : 1 négyszög-hüvejk tér, petittől fölfelé tetszés szerinti nagyságú betűvel szedve, egyszer 90 kr., kétszer 15 kr., többször l0kr. Bélyegdíj : minden beigtatáskor külön 30 kr. A nyilt térben minden 3 hasábos garmond sorért 10kr. fizetendő. Politikai, széphalmi és közgazdasági hetilap. „A mi a baloldalon történik.“ Egy ily című röpirat jelent meg a napokban Csávolszky Lajostól. Őszintén szólva, e 47 lapra terjedő füzetecske szerzője alkalmas időben jó szolgálatot tett, bátoran emelt szózatával a baloldali pártügynek. Szükség volt már erre, miután sajnosan tapasztaljuk, hogy napjainkban mindinkább lábra kezd kapni politikai elvek dolgában az úgynevezett tág lelkiismeret. Több világosságra volt szükség és Csávolszky röpirata azt adott. A mű szerintünk négy részre osztható; mindenik részből közlünk valamit, hogy olvasó közönségünk figyelmét felkeltsük iránta, egyszersmind lelkünkből ajánljuk a mű megszerzését és végigolvasását. A bevezetés így szól: „A nyomort és a nyomor biztos bekövetkezését rettegő aggodalmat látjuk mindenütt, amerre széttekintünk hazánkban. Az elemi csapások és az életölő járvány, mintha versenyre szálltak volna, megmérkőzni, hogy melyikük lesz képes nagyobb csapásokat mérni e szegény nemzetre. És ha ily körülmények között, midőn a mindennapi kenyér után csengő milliók bajaival kellene foglalkozni elsősorban mindenkinek, ki a közügyek terén áll, mi mégis pártunk politikai beléletéről akarunk és fogunk szólani, teszszük ezt azért, mert kényszerítve vagyunk rá. Politikai pártéletünk következményeiben nemzetünk lételére van döntő befolyással, midőn tehát a körülmények megkövetelik a pártok helyzetének megvitatását, nem szabad keresnünk az okot, mely a vita elodázását indokolhatóvá tenné. Egy esztendő óta, de különösen az utolsó hónapokban pártunk elveiről és eljárásáról oly fogalomzavar észlelhető, annyi ellenmondás és tömérdek ferde nézet látott napvilágot, hogy tájékozatlanságot találunk még ott is, hol joggal kereshetnénk a politikai helyzet teljes ismeretét“. „Magyarország választópolgárai, kik baloldali képviselőkre adták szavazatukat, tudni akarják és kell is, hogy megtudják: azok vagyunk-e még, akik voltunk, s nem tűrhetik egy pillanatig sem, hogy képviseleti országos pártjuk az ingadozás, sőtt több— az elvtelenség hírében álljon a világ előtt. Magyarország baloldali elvet valló polgárai immár hat esztendeje, hogy lelkük egész erejével küzdenek elveink győzelemre juttatása végett: hoztak áldozatokat, tűrtek szenvedéseket, némák maradtak sok fájó nélkülözésre, csakhogy megmutassák, miszerint van e hazában egy párt, mely kitartó, fáradhatlan küzdelemre kész — ha kell hosszú évekig — de elveiből nem alkuszik le semmit és nem hajtja nyugalomra fejét mindaddig, míg Magyarország teljes állami önállósága, mint nemzetünk jövőjének és jólétének egyedüli föltétele megszerezve nincs. Irtózatos volna, ha e párt országgyűlési képviselete megunva a nemes, bár fáradságos elvi küzdelem további folytatását, most egyszerre lerakná a fegyvert — semmivé téve hat év nehéz küzdelmeit, s megingatva a hitet milliók reményében hazánk önállósága, nemzetünk független államisága iránt. Lehetnek és vannak is nézeteltérések minden pártban. Minél több önálló gondolkozású fő van a pártban, annál gyakoribb a nézeteltérés. S ez nem baj. De vannak elvek, a párt létezésének alapelvei, melyeket föladni vagy elhagyni egy pillanatig sem szabad soha semmi áron.“ .... A második részben szerző tárgyalja és bírálat alá veszi az országgyűlési baloldali kör és Grhyczy Kálmán magatartását, a megállapított és elfogadott halpárti programmal szembe, mely bírálatát a 15-dik lapon e képen fejezi be: „A politika nem érzelgéstan, hanem az elvek komoly harca. S itt nem arról van szó, hogy tiszteljük-e Ghyczy Kálmán példás becsületességét és fáradhatlan munkásságát — mert ezt teszszük mindnyájan — hanem szó van arról, hogy az a politika, melyet Ghyczy Kálmán múlt év szept. 7-kén hitvallásává emelt, a mi politikánk-e vagy nem? És erre határozottan kell válaszolnunk, hogy nem. 1861-ben egy politikán voltunk Deák Ferenccel, de bármi bölcs és becsületes hazafi legyen is Deák, mégsem maradtunk meg politikája mellet, mihelyt a megalkotott közösügyi törvényekben elhagyta a 61-diki feliratban vallott elveit és ha Deák Ferenc bölcsesége és becsületessége nem volt elég arra, hogy ellenkező meggyőződésünk dacára is vele maradjunk, úgy nem maradhatunk meg többé Ghyczy Kálmán mellett sem, mert nekünk, kiknek Magyarország teljes állami önállósága politikai hitvallásunk, nekünk nem lehet vezérünk az, ki elfogadja és föntartandónak jelenti a bécsi birodalmi ministériumnak saját ügyeink felett való rendelkezési jogát és meghajol a delegátió idétlen intézménye előtt“... A harmadik rész címe: „Csernátony és a kormányképesség“. Ez új pártalakulásban vajúdó hegy újdonszült egerének nézete abban áll, „hogy pártunk (a baloldal) jelentse ki, miszerint kész kormányra lépni a jelenlegi alapon is, éspedig anélkül, hogy fejedelmi előleges meghatalmazást nyerne oly törvényjavaslatok előterjeszthetésére, melyek által a közösügyi törvényeket programmunkhoz képest módosítanunk lehetne.“ Nem idézhetjük a röpirat mindazon tételeit, melyekben szerző ezen politikai absurdumot agyon morzsolja, — közlünk azokból némely kiemelkedő helyeket, úgymint: „Miután Tisza és Csernátony egypár év előtt nyíltan, határozottan és ünnepélyesen kijelentették , hogy addig, míg biztosítva nem lesznek, miszerint a közösügyi törvények megváltoztatására törvényjavaslatot nem nyújthatnak az országgyűlés elé, a kormányzásra nem vállalkozhatnak és nem is fognak vállalkozni soha, és miután ez a „soha“ íme most öt rövid évre redukálódott, kétségtelen, hogy fontos okok lehetnek azok, melyek az elvek feladására kényszerítették őket. Csernátony elő is sorolja az „Ellenőrben az okokat, melyek ráparancsolják az ellenzékre, hogy a közösügyi törvények megváltoztatásának biztos kilátása nélkül is kormányra lépjen a jelenlegi alapon. Egyik ok erre szerinte az, „mert a jobboldali minisztérium a jelenlegi alapon sem tud kormányozni üdvösen, az ország érdekeinek megrontása nélkül.“ És ugyan mikép és kik által akar Csernátony üdvösen kormányozni a jelenlegi közösügyi alapon? Épen Csernátony az, ki a jobboldali minisztérium főembereinek és főtámaszainak: Deáknak, Andrássynak, Csengerynek sem nagy tehetségét, sem hazafiságát, sem becsületességét soha kétségbe nem vonta, hanem készséggel elismerte mindig. Ha tehát ezek segítségével, ezek támogatásával a minisztérium nem bír soha üdvösen kormányozni a közösügyi alapon, üdvösen fog kormányozni rögtön, mihelyt Csernátony és Tisza Kálmán támogatják? Tehát nem a rendszerben, hanem a személyekben volt hiba? Tehát csak azért nem lehetett üdvösen kormányozni eddig, mert a kormánytámogatók közöl mi hiányoztunk? Nem, uraim, nem a személyekben rejlik itt az egyedüli baj. Dőreség volna állítani, hogy a személyek jellem- és képességi tulajdonai nincsenek befolyással bármely politikai rendszer gyakorlati alkalmazásánál is, de a mi viszonyaink között, míg a közösügyi kiegyezkedés — úgy a mint az ma van — fönnáll, addig ezen rendszer mellett üdvösen, a haza érdekeinek megsértése nélkül kormányozni sem Deáknak, sem Tiszának, sem Csernátonynak, sem senki isten fiának nem fog hatalmában állhatni soha“......... „Megfoghatatlan, hogy épen a jelen pillanatot választották ki e lépésre. Most, midőn minden nap , minden óra rettenetes jelekben mutatja a politikai rendszer romlásos következményeit; most midőn tények tényekre halmozódnak, melyek teletorokkal kiáltják a vádat e rendszer életbeléptetőinek szeme közé; most midőn szétoszlott a jobboldali ámítás köde s leplezetlenül áll életünk a való — menydörögve a kétségbeejtő ítéletet: önámítás volt egész politikai életünk 1867. óta; előhaladásról, jólétről fecsegtünk, melyet csak az a néhány ember élvezett, kik a hatalom zsíros koncait állták körül; önállóságot emlegettünk, melynek főkellékeit idegen hatalom tartotta kezében; pusztulunk és veszünk számban és erőben; nincs semmink mint adósságunk s tönkre tett hitelünk — és mi most lépjünk solidaritásba e politikai rendszerrel, most vállaljunk felelősséget érte, most menjünk támogatásra — nem, soha, amíg eszünk és lelkiismeretünk helyén lesz. Ezer és ezer tény kiáltja nemzet és fejedelem elé: itt az utolsó pillanat: pokolba az egész rendszerrel, ha végtelen nagy szerencsétlenségbe nem akarjuk sodorni az országot“........ Végül következik a befejezés, melyben szerző emelkedett magasztos irányban, a tiszta meggyőződés, erélyes hazafiúság hangján vesz búcsút e képen: ,,A fájdalom mély megilletődésével látjuk, hogy ez is, amaz is, azok közül, kik hazánk jogainak védelmében dicsőségesen forgatták eddig a toll és ékesszólás hatalmas fegyverét — most kimerülve, elfáradva, hitévesztetten hagyják oda egyenként a csatatért. De egyesek kimerülése nem bizonyíték az ügy nagyszerűsége, jósága ellen, és nem lehet