Kecskemét, 1874. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1874-01-04 / 1. szám

De ennek foganatba vétele mellőztetett; úgy hiszszü­k azért, mivel fölülül hozott volna lesújtó ítéletet, a jobboldali politika múltjára. Azonban végkép elodázottnak korántsem tekinthető, mert az ismeretes 2­1-es bi­zottság kirendelése — mely helyette al­­­­kalmaztatott - elkerülhetését ugyan lehetsége­sen , de nem biztosítja. Egyébiránt mi, e közvetítő módozat hasz­nálatát — ámbár az intiativát, nemcsak a kor­mány, hanem a képviselőhöz jogai közé is szá­mítjuk , — a Parlamentarismus helyesen felfo­gott eszméjével, teljesen öszhangzónak akkor tekinthetnék, ha a népre hivatkozás el­vével megelőző alkalmazása, kívánt sikert nem eredményezne, mert ez esetben igazolná a haza rendkívüli szüksége. Még első­sorban történt igénybe vétele, eredményezheti azt is, hogy a k­or­m­án­y é­s pártja ismét megerősíti magát a ha­talomban, a­nélkül, hogy egyszers­mind a nép is mellette nyilatkozott volna, a­mi oly körülmények között, midőn a közbejött politikai válság kétségessé tette, bírja-e meg, vagy sem a nép bizalmát, annak alapos gyanújával jár, hogy a képviselő­­ház és a nép többsége közt, politikai meggyőződés tekintetében ellentét létezik. Épen ezért egy lépés volna, a parl­­­amenti absolutizmus terén előre, mi­ből könnyen önkényuralom fakadhatna, mely­ről helyes ezen megjegyzés: mindegy, akar egynek, akar többnek, akar millióknak uralma, egyaránt a szolgaság szülőanyja. Ettől pedig a hazát és a trón­t: óvja és mentse meg a magyarok istene! Reflexiók. Lapunk múlt évi folyamának utolsó számában, e cím alatt ,,Szemle színészetünk felett“ — egy bírá­lat jelent meg — ismeretlen (0 —n) szerzőtől. Két­ségkívül egyedül a vendégszeretet jogánál fogva, mert azon „őszinte vallomást“ is tartalmazza, „hogy az eddig megjelent színi bírálatok legke­vésbé sem feleltek meg céloknak“, tisz­telt szerkesztő elődünket pedig sokkal követ­kezetesebbnek ismerjük, hogysem a szerkesz­tése alatt megjelent nem csekély számú színi bírá­latok közlését, utólagosan céltalannak, vagy céltévesztettnek vallhatná. Innét e szó­ban forgó bírálatot, a közlés ténye által sajátjává nem tett idegen egyéni véleménynek te­kinthetjük , a­mely iránt a vendégszerető házi­gazda határtalan türelmének páratlan bizonyítékát adta, midőn hívatlan vendégét nem hagyta ajtón kívül, ámbár úgy köszöntött be, mint a­ki „az olvasó kö­zönségtől búcsúzó szerkesztőség“ kötelességének tel­jesítése végett akar, az itt működő „színtársulatról is — bővebben emlékezni.“ Mi vendégszeretetünkben nem lehetnénk eny­­nyire türelmesek. Minden véleményt, mely m­e­g­­határozott irányunk keretén belől esik szí­vesen látunk, az elütő véleményt is tiszteljük — de lapunk hasábjain „nincsen számára hely“,—kivévén, ha a netán jogosult önvédelem jellegét vi­selné , melyről a sajtószabadság consequentiája gya­nánt valljuk, hogy azon közönség előtt védhesse ki-ki önmagát, mely előtt épen megtámadtatott. Ismeretlen Ítész úr bírálatát, nem tette reánk nézve emlékezetessé, amennyiben színtársula­tunknak szentelt abban „röviden“ „bővebb emléke­zetet.“ Hanem azon hátrányos visz-fény, melyet a helyes bírálat általa kikerekített eszményképének hátrafelé fordított tükrével, színi bírálatunk múltjára vetett — nagyon is érdekel minket, — annyira, mintha csak egyenesen nekünk szánta volna; mert e fénytani kísérlet alatt — nem változ­ván rendes színházi kritikusunk­r a gondolkozó em­ber előtt, mintegy utalás lappang arra, hogy a múltnak ama tükörben észlelhető képe, egyszersmind a jó reményekre épen nem jogosító jövendőt is ábrázolja. „Mi bírálatnak azt tartjuk, midőn egy szakértő, félretéve minden magán­érdeket, egyenlő igazság- és méltánylattal bírál meg színészt, darabot, elő­adást ; megmondja a hibát, de kíméli a szépet és helyeset is és békét hagy a közönségnek“ — így adja ismeretlen Ítész úr, a helyes színi bírálat fo­galmát. Ékes szavak — hangzatos mondás, melybe sok szép gondolat befér, az is, minek kifejezését célozza, hanem annál több is Hiszen — kérem — e szerint, a színházi kritikus, megjelenhet úgy is, mint egy Jupiter to nans, ki halálra rettegtet­­heti, lesújtott villámaival, a társadalom ama mos­toha gyermekét, kit színésznek nevezünk, majd fel­­öltheti egy hatalmas hadvezér alakját, ki hadi­lábra állíthatja embereit, szemlét tart­hat felettük és osztogathat jutalmat vagy bünte­tést ; sőt beülhet a tekintélyt szenvelgő profeszori székbe is, hogy a bemutatott évi eredményhez ké­pest megállapítsa az érdem sorozatot, adván „jó“ és egyéb osztályzatokat, ha neki úgy tetszik, még „legkitűnőbbet“ is: a fő csak az , hogy „egyenlő igazság és méltánylattal“ járjon el; tehát, miért az egyiket lesújta: azért lesújtsa a másikat is, mit az egyikben büntet vagy jutalmaz , ugyanazt a másik­ban is büntesse vagy jutalmazza; végre miért az egyiknek jóval, vagy egyébként classificál: ugyan­azért adja meg a másiknak is ugyanazon osztályza­tot, mert bizony e mellett még meg lehet mondani „a hibát is“; ki lehet emelni „a szépet és helye­set is.“ * * * Már mi csak azt tartjuk helyes bírálatnak, mely alaposan felfogott szépészettani igaz­ságok, fejlődött műízléssel párosult concrét (azaz: mindig bizonyos színműből kiinduló) és részrehaj­­latlan, oly alkalmazásában áll, hogy a szín­művész feladatát képező műalkotás, többé vagy kevésbé sikerült voltának feltüntetését célozza. A műítész, ki így fogja fel a színi bírálat lé­nyegét, a színészt csak akkor ítélheti meg, midőn az bizonyos szerepben fellép, mert külön­ben egészen az alanyi felfogás terén találja magát , hol már a rokon- és ellenszenv törvényei uralkod­nak. Továbbá fősúlyt, a műfelfogás és műki­­vitel helyessége — vagy helytelenségének kimutatá­sára fektet, ■ — úgy, hogy dicsér csak ott: hol a siker okát a természettől nyert tehetségek, szorgal­mas tanulmánynyal járó felhasználásában találja; hibát csak ott lát; hol a színész azért kontárko­­dik , mert a szükség, vagy a színigazgató önkénye oly szerepet ró nyakába, melynek sikeres betölté­sére, sem isten sem a természet nem alkotó. A hi­vatásának öntudatával bíró színész pedig, csak örülhet annak, ha vele ily kritikus tüzetesebben foglalkozik, még akkor is, ha a tér szűke miatt csupán hibái és hiányai feltüntetésére terjeszti ki figyelmét, mert bizony oly színészre, kiről kétség­telen , hogy a kontárság fokozatán túl nincs hiva­tása, józan ember nem szokta vesztegetni a szót. Ahhoz tehát, hogy jó színi bíráló legyen va­laki, nem elégséges a puszta „szakértelem“, ahhoz még műízlés és tárgyilagosság is kívántatik. Az utóbbi kellék betöltése legnehezebb, de bizonyos, hogy minél inkább fel van ru­házva valaki szakértelemmel és műíz­léssel, annál nagyobb tárgyilagos­ságra k­é­p­e­s a 11. A mi tisztelt barátunk „ha­­lotti“ egyénisége , nekünk mind­három kellék szem­pontjából elégséges biztosítékot nyújt, azért csak örülni tudunk rajta, hogy lapunk „Színésze­t" című rovatának érdekeit az ő áldozatkész­sége szolgálja. * * * Még csak néhány szót. A közönséghez a színi bírálónak — igaz — semmi köze nincs, de ha egyszersmind hírl­apiról van köze a színházban, oly egyénekhez, kik illem vagy szeméremsértő fel­lépésük által, a közönséget botránykoztatni nem átalják. Gyom ez — tisztelt uram — melynek irtásá­hoz ugyan erkölcsi bátorság kell, de ki erre nem képesült, álljon félre a hírlapirodalom teréről, mert azon csak szeszélyt és koros társadalmi kinövéseket szolgálhat, az igazság érdekeinek rovására. A szín­igazgatót ellenben a színházi bíráló — mint olyan is — kritika alá vonhatja. Krecsányi úrhoz egyébbiránt mi is akarunk néhány szót intézni, de annyit előre is mondhatunk, hogy kezdő létére, a kezdő „minden hibáival“ bíró „és eddig még kevés jó tulajdonaival“ ékeskedő színigazgatónak nem tartjuk. A felelős szerkesztő. T­ÁRCA. Az én újévi ajándékom. Novellette. A nap már elbújt a nyugati hegyek mögé, midőn roskadozó , beteg testtel, de éledező , öröm után repeső lélekkel, felértem a Rigi ormára. Fáradt testem egy padra rogyott, szemeim azonban mohón tekintettek körül Schweiznak e mél­tán magasztalt hegyéről, melynek a tenger színe fölött 5550 lábnyi magasságban uralkodó tetejét, a fellegek kíméletesen kerül­ik el s csak oldalát érinté olykor egy-egy, az is futólagosan , mintha csak kéz­­csókolásra jött volna. A fekete-erdő, (melyben Dunánk ered,) a Jura- és Alphegylánc szolgáltatók a legszebb, legelraga­­dóbb láthatárt, szegélyezve a természetnek a zugi, egeri, szempachi és vierwaldstätti s több tó által emelt oly nagyszerű panorámáját, a milyenben még soha sem gyönyörködöm. Nem, ő pedig örökké zak­lató lelkem már mily sok szebbnél szebb tájon meghurcolt! Újra éledtem. Lelkem visszanyerő rugékonysá­­gát s gondolatim futva szállongtak ide s tova: hegy­ről völgyre, tóról patakra, országról országra s el­jutottak az én kedves, véletlen jó anyámhoz is, a ki talán egyedül szereti zord, rideg kedélye miatt elitélt, került fiát!.. Elmerengésemből a szép kulmvendéglő est­ebédre hívó csengetyűje zavart fel s figyelmemet egy közel hozzám felhangzott sóhaj vonta magára. Eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok. Téve­désem érzete-e vagy valami más, nem tudom, any­­nyi azonban bizonyos, hogy ellenállhatlan vágyat érzek annak kipuhatolására, ki volt közelemben? Azonban ekkor már beesteledett s bármint erőlte­­tem is szemeimet, csak arról szerezhetek bizonyos­ságot, hogy az illető: férfi. A csengetyű hangja még fülemben zúgott, midőn ismeretlenem hirtelen fel­­emelkedett s izgatottságot eláruló léptekkel a ven­déglő felé sietett. Követtem. Az étteremben az asz­talnak üresen álló végén foglalt helyet s én ugyan­azt tevem. Midőn felém fordult, meglepetve ismerem meg benne Duval urat, kivel ezelőtt néhány héttel Párizsból jővén, Dijontól Baselig együtt utazom. Szívesen üdvözlöm­ fiatal emberemet, de az bámulatomra nemcsak hogy nem viszonzá köszönté­semet , hanem a mint megpillanta, arcát harag pírja s ellenszenv kifejezése borítá el. Ezen megaviselet megfejthetlen volt ugyan előt­tem , de azért mégis elég érthetőn beszélt. Igen természetes, hogy most már egyetlen szót sem koc­káztatok , hanem étkeztem s később szobámba men­tem , hogy fáradalmaimat kipihenjem. Alig feküdtem le, midőn ajtóm előtt valaki oly gyors, heves léptekkel kezdett fel s alá járni, hogy a folyosón alkalmazott szőnyeg nem volt képes a léptek zaját elenyésztetni. Minthogy a járkáló ajtóm előtt ismételten meg­állt s végre kopogott — épen nem nagy prófétai lélek kellett hozzá, hogy a látogató kiléte felől bi­zonyossá legyek. A belépő Duval arcán zavar, szégyen és fáj­dalomérzet festekezek. Én kérdő, szigorú kifejezéses arccal fordulok felé, a mi által Duval még inkább zavarba jött s alig tudott szóhoz jutni. „Uram — szólt ő — én ez este udvariatlan vol­tam ön iránt. Bocsássa meg ezt annak, a kit ön boldogtalanná tett mindörökre, a kinek életét min­den örömtől megfosztá. Oh uram, az éltemet emésztő szent fájdalomra kérem önt, legyen irántam irgal­mas; szóljon, hol van Edith?“ Az ifjú arca és hangja oly mély fájdalmat árult el, hogy egészen meghatva nyújtom kezemet meg­­bocsátás jeléül, bár megvallom, nem tudtam elgon­dolni , hogyan mondhat olyant, hogy én vagyok az ő boldogságának tönkretevője; én, a­ki életemben mindössze néhány óráig utaztam társaságában s ezen rövid idő alatt is alig váltottam vele ötven szót? Magyarázatot kértem tehát tőle s ő a következő­leg szólt. (Folytatjuk.) A 21-es bizottságba, melyet a képviselőház a múlt évi december 22-kén tartott ülésben, a bukás szélére jutott államháztartás egyensúlyának helyre­­állítása céljából, javaslattétel végett küldött ki, a következő képviselők lettek beválasztva: Zsedényi Ede, Szél Kálmán, Somsich Pál, Sennyei Pál b., Horváth Lajos, Csengery Antal, Ghyczy Kálmán, Simonyi Lajos b., Zsivkovits János, Tisza Kálmán, Gorove István, Irányi Dániel, Péchy Tamás, Péchy Manó gr., Móric Pál, Kerkapoly Károly, Lónyai Menyhért gr. , Horváth Boldizsár, Kopp Gusztáv, Tisza Lajos, Tóth Vilmos. Köztük van majdnem valamennyi volt minister, a kormánypárt aka­ratából. Tán curiosum okáért: váljon mint kép­viselők meg tudják-e menteni az országot attól, mibe belevitték, mint kormányférfiak. A képviselőház ünnepi szünideje folyó hó 12-kéig tart — de bizonytalan mikor lesz érdemle­ges ülése.

Next