Kecskemét, 1875. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1875-01-03 / 1. szám

Alfons asturiai herceg , az elkergetett Izabella fia, ki a nemzethez m. hó 1-ről — saját úri személye érdekében — felhívást intézett. Nem hisszük , hogy ezen kiáltvány gyökeret verhessen a szerencsétlen Spanyolországban, melyben valahány fő, annyi irá­nyú politika és ugyan­annyi kapacitálhatlan makacs jellem játszik az ország sorsában döntő szerepet. A cseléd­ügy. 1. A gazdasszonyok á­ltalában a cselédtartó nők között alig van, talán nincs is gyakrabban felhozott és többször meghányt vetett beszédtárgy a cselédügynél. A cselédeknek nagy változatosságban nyil­vánuló átalános roszasága, mindig talál korholóra és olyanra, a­ki a saját és közérdeket szem előtt tartva, a cselédjavítás eszméjét vita tárgyává teszi és annak kivitelét, életbe léptetését elősegíteni igyekezik. És valóban, ha figyelembe vesszük azon közeli viszonyt, a melyben a cseléd a családdal van, azon folytonos befolyást, a melyet az a család tag­jaira, azok kedélyére s főleg a minden kül befo­lyásnak könnyen tért nyitó gyermekekre gyakorol, lehetetlen a cseléd-ügytől a fontosságot megta­gadni s a cselédek javításával foglalkozást termé­szetesnek nem tartani. A cseléd­ügygyel való foglalkozás fontossá­gát jelentékenyen emeli azon körülmény is, hogy a­ki, a régi cselédek jóságát magasztalja és a mostaniak magaviseletéről erős megrovással em­lékezik meg, az nem tesz egyebet a való hit képé­nek felmutatásánál. Cselédeink újabb időben a restségre , hűtlen­ségre és erkölcstelenségre véghetetlen nagy hajla­mot árulnak el. E hibák átalánosan vannak ugyan a cselé­dekről elmondva, férfi és nő cselédekről egyiránt, de az erkölcstelenség posványában kiválólag a nő cselédek gázolnak, a kik városunkban, dacára a cseléd és gazda közti viszonyt rendező s egymás­nak egymás iránti kötelességeit tárgyaló s köte­lező szabályok létezésének, dacára a jobb gazdasz­­szonyok buzgó törekvéseinek,­­ csaknem példát­lan erkölcstelenségben és durvaságban leledzenek s ezen­ tulajdonaikkal úton útfélen, utcákon és sétatéreken megbotránykozást és botrányt idéz­nek elő. Ily teremtményekkel lévén a cselédtartóknak dolga, épen nem csoda, ha a legkülönbözőbb uta­kat és módokat igyekeznek megkísérelni, hogy a cselédek miatti aggodalmak eloszoljanak. Miután a cseléd­javításra eddig — az egye­sek eltérő s különböző gondolkozásának megfelelő működésüket számításba nem véve — két fő irány­ban láttunk hatni, azt kell hinnünk, hogy a véle­mények legnagyobb része abban öszpontosult, hogy a célba vett cselédjavítást ösztöndíjak kitű­zése és hatósági cseléd szabályok által kell és le­het elérni. Ily értelemben több városban járnak el s igyekeznek a cselédekre üdvös befolyást gyako­rolni, de a várt eredmény elmarad s nézetünk szerint el is fog maradni, mert a használatba vett eszközök a célnak meg nem felelnek. A­kik a cselédek megjavítására díjak kitű­zését s osztását és rendszabályok felállítását elég­ségesnek vélték, azok a roszaság okait kutatni minden bizonynyal elfelejtették, pedig a baj or­voslásánál mindig vissza kell menni annak okára, forrására s ha ezzel tisztában vagyunk, csak ak­kor állapíthatjuk meg a hatályos gyógyszert. A baj okáról, forrásáról s a célra vezető eszközökről azonban jövőre szólandunk. T­ÁRCA. Velencéből. „Boldog újévet!“ Lelkemre, nem szeretek unalmas lenni! Íme ígérem: nem szólok arról, a­mit mindenki tud! Nem szólok arról , hogy Velence, a lagúnák e ked­ves városa, az ábrándos szerelmesek gondolatainak e Mekkája-tengeren épült; hogy házai oldalait s küszöbeit a víz nyaldossa s utcáit csatornák képe­zik , a melyeken a szárazföldi városok bérkocsiit a gondola nevű ladikok helyettesítik. Igen! ígérem, hogy a városról hallgatok, de várjon megígérjem-e azt is, hogy a szerelem váro­sában hallgatok a szerelemről? Minek ígérném! úgy se tartanám meg ! E napokban , a múlt határ kövénél , a jövő kapujánál, lehetetlen az emlékezet szárnyaira nem bíznom magamat, s a mely tájra azok visznek, ott mint fényes csillag ragyog e szó: szerelem! ... Épen egy éve , hogy Spanyolországból visz­­szatérve, életemben először látogattam meg Ve­lencét. Sokszor megrótt kényelműségem virága — a jókedv, összecsapott fölöttem s én kimondhatatlan édes érzettel fürödtem hullámaiban. A kalickából kiszabadult madár mohóságával futottam a Stiva degli Schiavonin és a Sz. Márk terén fel s alá , foglalkozván a nagy­városi fiatal­embe­rek mindennapi teendőjével, azaz: nézegettem az olasz nők szép fekete szemeibe. Már épen végét a akartam vetni e veszélyes játéknak, midőn a piazzetta lépcsői mellett gondola állt meg. A gondolában egyetlen egy hölgy ült s az most partra szállt. Kíváncsian tekintek arcába . . . egy pillanat s szivemben vihar előjeleit éreztem. A leírásokhoz nem értek, de lelkemre a tizen­öt-tizenhat éves hölgy szép volt! Mintha csak róla irta volna Petrarca e sorát: „Una donna piu bella assai, ehe il sole.“ Ah, szivemnek napja lett ő azonnal! Sietve ment s egyenesen a Sz. Márk templo­mának tartott. Akarva nem akarva követnem kellett, ő belépett — én szinte, ő imádkozott én — ah én nem imádkozhattam, imakönyvem , szíve zárva volt előt­tem — én néztem őt. Egyszer szemeink találkoztak. Arcát pir borítá el s nekem úgy tetszett, hogy e pír két örök szerelem hajnalát jelzi. Nem akarván áhítatoskodásában zavarni — visszavonultam. Midőn kijött s hozzá mentem, a futó mosoly lebbent el ajkain. Látszott, hogy közeledésem se váratlan , se kellemetlen nem volt. Merészségem kimentésére a hölgyek előtt leg­fontosabb mentséget hoztam fel: forró, lángoló sze­relmemet, a­mely nem engedé, hogy Velencéből eltávozzam, mielőtt szóltam vele. Minden számon meglátszott, hogy szivem mé­lyéből jött s ez arra bírta a szép ismeretlent, hogy némi habozás után halkan kérdezze: „Komolyan beszól ön?“ — A legkomolyabban kisasszony? Ha szeret, vezessen szüleihez rögtön, én szólani akarok velek. — Ma nem lehet. Holnap várakozzék e helyen tizenkét órakor. Addig isten önnel uram! — Viszonszerelme jeléül adja át zálogul annak nevét, a kit én imádok. Neve ? — Angela. Sokáig néztem utána — Angélám után, majd én is gondolába ültem s azon irányban eveztettem a Canale granden, a merre az ő gondolája tűnt el. A gondolás felszólításomra egy kedves dallamu dalt énekelt s én átadtam magamat gondolataim­nak , ábrándjaimnak ... Midőn lakásomra visszatértem , alig ismertem magamra. Könnyelműségem a szerelem tűzében ha­muvá égett. Nem mertem tükörbe nézni, mert attól tartottam, hogy a tükörben rajzolódó képet meg­tisztelendő urazom, pedig tengerész öltönyömhöz és kardbojtomhoz nem a legjobban illett volna az ily kinézés. Másnap türelmetlenül vártam Angélát. Izgatot­tan néztem az óra percmutatójának haladását, mert két óra múlva el kelle hagynom Velencét, hogy hajómra siessek, mely Génuából vala indu­landó Amerikába. Már azt hittem , nem jő el s a nélkül kell el­hagynom Velencét, hogy Angélám kezemet megszo­rította s isten hozzádot mondott volna. De ő eljött. Hogy meg ne előzzem már messziről kívánt „boldog újévet“ s nemcsak kezemet szorítá meg, hanem édes, forró csókokkal is elhalmozott, s midőn meg­ígértem , hogy fényes fekete szemei lesznek vezér csillagaim, a melyekhez, — ha élek — mire ismét eljő egy másik új év napja , okvetetlenül eljövök s kér­dőm hű lesz-e hozzám míg visszatérek s sziveink szövetségére gondolva, fog-e oly édesen üdvözölni, mint ma, fog-e „boldog újévet“ kívánni nekem , a kit egyedül szerelme tehet boldoggá, — akkor a sze­relem áldott ihletével susogás­ok igen, sok, sok boldog újévet kívánok én neked, nekünk i­s elválás­kor , zokogva mondá „örökre a tiéd !“ Elutaztam. A nyugalom perceiben s a vihar zúgása köz­ben , mindig, mindig fülemben csengett: „Örökre a a tied!“ Örökre ! A sóhajtozó Petrarca, a­kit eddig ki nem áll­hattam , kedvencemmé jön, hányszor, de hányszor ismételtem e sonettoját: Benedetto sia I’ giorne e 1’ mese e 1’ anno E la stagione e 1’ tempo e 1’ óra e 1’ punto E 1’ bel paese e 1’ loco ov’ ló fűi giunto Da duo begli occhi che legato m’ ánno. Alig vártam, hogy visszatérhessek. Végre megtörtént. Egy hete, hogy Velencébe megérkeztem. Azon­nal Angela után tudakozódtam s megtudtam, hogy már fél év óta meghalt—reám nézve. Szomorú, nagyon szomorú voltam, de azon isteni adomány , a könnyelműség segítségemre jött s midőn ma meg­láttam rá segített arra , hogy utána menvén eldudol­­hassam. Rigolettóból, azt az ismeretes dalt: „Az asszony ingatag.“ A dalra visszanézett, megzavarodott s később a nélkül , hogy férje észre vette volna: intett. Ez intés bizonyosan azt akarta jelenteni, hogy írni fog. Az én válaszom rövid és nemcsak olaszul ola­szos is lesz. Lesz benne szemrehányás és egy kis bo­­szu lehetne-e egyéb em­nél: „Boldog újévet!“ II. Béla, tengerész. Adatok Katona József életrajzához. E sorokban Katona József életéből két neve­zetesebb mozzanatot akarunk bemutatni olvasóink­nak. A „Bánk-bán“ koszorús költője azon íróink sorába tartozik, kik minden irányban ismerve, te­hát kellőleg méltányolva napjainkig nincsenek. Még mindig érezhető hiányával vagyunk úgy kimerítő kritikai életrajzának , valamint kiadásra érdemes összes műveinek. Pedig míg egyfelől tudjuk, hogy Katona József a legszorgalmasabb és legtevékenyebb emberek egyike volt, másrészről lehetetlen felten­nünk azt is, hogy azon kedélyvilág, mely „Bánk­­bán“-t szülte, ezen nagyszerű kilángolása után ki­hűlt, sivár és terméketlen lett volna. E sorok közrebocsátásával adatokat óhajtunk szolgáltatni azon avatott toll rendelkezésére, ki majdan Katona József kritikai életrajza megírásának épen nem háládatlan munkájára vállalkozand. Az első mozzanat: Katona József első műve, — a másik : egy állandó kecskeméti színház létesí­tése közöli kezdeményezése. I. Katona József első, napjainkban már csak kevesek által ismert műve: ,,Szabados Kecskemét alsó Magyarország első mezővárosa történeteit, a­melyet a nagynevű író halála után 1834-ben édes atyja, ki a négy latin osztályt szülő­városában vé­gezte és folyékonyan beszélt deákul, Trattner Ká­rolyi nyomdájában, 131 helybeli előfizető anyagi segédkezése mellett rendezett sajtó alá. E munkácska eredetére vonatkozólag a „ke­gyes olvasókhoz“ intézett előszavában idősb Katona József azt jegyzi meg, hogy: „e jelen levő munkát néhai Katona József fiam, szabados Kecskemét vá­rosa főfiskálisa terhes hivatalától üres óráinak ha­szonnal való eltöltése végett szerzette.“ Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Kecske­méten ma sem létezik oly gazdag könyvtár, mely az említett munka megírásánál használt mintegy 80 különféle eredeti latin, német és magyar kútforrás­­sal rendelkeznék, s hogy a „Bánk-bán“-ban észlel­hető higgadt ítélő tehetséggel itt még mint kifor­ratlan pezsgő, olykor tréfás ifjú kedélylyel találko­zunk , kénytelenek vagyunk a fenntebbi jóhiszemű vélekedés hitelességét kétségbe vonni, s azt állítani, hogy Katona ezen művét még pesti jurátus korában, az egyetemi könyvtár kincshalmazának igénybe vé­tele mellett készíté, tehát szerzőnek első nagyobb önálló műve. •Katona József 1810 elején már Pesten tanult, szálláson „a szeminárium innen eső oldalán lakozó Rozsnyik Ignácné asszonyságnál“ tartózkodván, kinek Márton nevű fia, hihetőleg magyar szó tanulás vé­gett cserében volt helyette Kecskeméten az öregek­nél. Erről a Mártonról írja az idősb Katona 1811 november 16-ról fiához intézett levelében, hogy „nem igen derék kényes gyerek.“ Katonáék kosztosokat tartottak Kecskeméten, ebből és a mesterségből befolyt jövedelemből kül­dözgettek édes atyja és anyja Borbók Juliánná ap­róbb összegecskéket, melyek azonban csekélységük mellett is eléggé fedezték Katona kevés igényeit, s el annyira biztosították Pesteni megélhetését, hogy tanulástól ment idejét szabadon tölthette az egye­tem gazdag könyvtárában, s megkezdhető, mint fenntebb mondók , 80 eredeti kútforrás átbúvárlása után Kecskemét őstörténetére vonatkozó jegyzetei­nek gyűjtését, majd ezek alapján első művének szer­ves összeállítását. E történetírási kísérletre vonatkozólag Katona egyik életírója azt mondja, hogy az „kiváló figyel­met nem érdemlő történeti töredék.“ Teljesen osztjuk e megjegyzést, mennyiben a kérdéses munkácska mint történelmi mű valóban gyenge, hanem nagyon is fontosnak tartjuk mint

Next