Kecskemét, 1875. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1875-09-12 / 37. szám

Politikai szemle. A hercegovinai fölkelés újabb tudósí­­­­­ások szerint végéhez közelg, mindennap új győ­zelmet , új előnyt hoz a most már nagy erővel és erélylyel működő török hadosztályoknak. A szegény rajah (keresztény) nép, mely Hercegovinában és Boszniában fegyverre kelt, eddig kivívott összes előnyeit, vérmes reményeit meghiúsulva, megsemmisítve látja, mióta a dalmát vizekről Er­e­k­­ben partra szállt török hadcsapatok T­r e­b i n y e körül öszpontosultak és ezen, a felkelők által már hetek óta vívott, szorongatott erősebb varacsot — úgyszólva — a megadás előestéjén fölmentették , a megszállókat elűzték és a török várőrséget megerő­sítették, fegyverrel, lőszerekkel és eleséggel ellát­ták. Ha Trebinye a fölkelők kezébe juthatott, nagy erkölcsi diadalt mutathattak volna föl a dél­szláv , keresztény fölkelők úgy Európa előtt, mint az elnyomó török hatalommal szemben és egyszer­smind oly hadműveleti támpontot nyertek volna, honnan az egész fölkelés bátorodást meríthetett volna, a Montenegrótól és Szerbország­­t­ó­l várt fegyveres beavatkozás biztos reményében, így azonban Montenegró és Szerbország az európai nagyhatalmak (Németország, Austria-Magyarország, Oroszország , Angolország és Franciaország) együttes és nyomós béke­ajánlatainak lehűtő hatása alatt is még folyvást figyelő állást foglalnak el a török ha­talommal ujjat húzó délszláv és keresztény testvérek sikertelen erőfeszítéseivel szemben, és a nyílt bea­vatkozástól az újból választott háborúpárti szkup­­stina (szerb országgyűlés) teremtménye , az új R­i­s­z­­t­i­c­s-kormány is fázik és kénytelen összetett ke­zekkel elnézni a Szerbországból kiindult segély­­csapatoknak a török túlerő általi szétugratását és leboncolását és így a hercegovina-boszniai testvérek ügyének napról-napra hanyatlását. Hogy Montenegró és Szerbország nevezetes gyámo­­lításban részesítő már eddig is a kedvek szerint indult , és talán általuk is szított népharcot, ez a tény bizonyításra nem szorult, mert hiszen az egész mozgalom célja nem egyéb, mint a nevezett tarto­mányoknak a török iga alóli fölszakítása és ezzel az ottani keresztény lakosságnak az izlám vagy Mohamed vallás által gyakorolt üldöz­­­zésektől való menekülése. A népek, különösen a keresztény népek szabadságharca az összes művelt világban rokonszenvvel találkozik: még inkább kell a kérdés alatti szabadsági mozgalomnak a sajrokon Montenegrót és Szerbországot érdekelnie, ha meg­gondoljuk , hogy e délszláv mozgalom győzelme ese­tében két szép tartománynyal leendő megnagyobbo­dásra nyílik kilátás vagy Montenegrónak vagy Szerb­országnak. Hiszen talán épen ez a dolog nehezebb oldala, mert Nikita (Miklós), Montenegró harcos, nagyravágyó fejedelme is nőni óhajtana, Milán, szerb fejedelem is jól tudja, hogy kis országa van és hogy már volt egykoron szerb császár is a Balkán-félszigeten; hogy a két délszláv fejedelem­ben ilyen féltékenység lakozhat, azt a gyéren szál­longó politikai hírek is gyaníttatják, a­mennyiben olvassuk azt a mulatságos dolgot, hogy, ha Mon­tenegró gyürkőzik, Szerbország mérsékletet tanúsít, ha pedig Szerbország mutat nagyobb hajlamot a sorompó áttörésére , akkor ismét Montenegró jár jobban a békére intő nagyhatalmak kedvében. Ezt tanúsítják a legújabb hírek is , a­melyek sze­rint a harcias szerb kormány , a R­i­s­t­i­c­s-kabinet­­ egy rendelete meghagyja alantas közegeinek, hogy­­ a szerb határokon át fegyveres csoportokat semmi­­ szín alatt ne ereszszenek; a belgrádi „Granicsár“ című hírlap pedig azt állítja, hogy ugyancsak Ris­­tics szerb miniszter békés úton, a nagyhatalmak jóakaratából kívánja Boszniát és Hercegovi­nát Szerbiával egyesíteni. Ezen békés szerbiai hírrel ismét karöltve jár a montenegrói harcias tudósítás , hogy G­r­a­h­o­v­ó mellett 5 ezer katonát vont össze Nikita, montenegrói fejedelem és ezenkívü­l még 15,000 embert tart indulásra ké­szen , végre, hogy a kis Montenegró fővárosába, Cetinyébe naponként érkeznek önkéntesek kü­lönböző országokból, különösen Olaszországból, a­kik szinte Grahovóban fegyvereztetnek föl. Akármi leend­ő mozgalom vége, az a tény tagadhatlan , hogy vele a keleti kérdés napi­rendre hozatott és ezen kényes ügy legközelebb így vagy úgy a megoldás szőnyegére kerülendő ránk, magyarokra nézve a legjobb politika a végsőig vitt békepolitika; egy cseh magyar vér is kár volna azon nép felszabadításáért, a­melynek veze­tői ország-világ előtt ma is azt hirdetik kiáltvá­nyaikban, hogy ők a törökökön és magyaro­kon kívül minden nemzettel barátságban óhajtanak élni! A délszláv mozgalom ezen magyar­gyűlölő pánszláv jellegében található föl a főok, a­miért a magyar Klapka György a fölkelők ré­széről neki fölajánlott fővezérséget egy önérzetes, hazafias nyilatkozatban visszautasító. A magyar nem­zet a népek barátságát mindig meg tudta becsülni — ellenségeivel pedig nem irtózik farkas­szemet nézni ! Vilmos, német császár mégis csak meglátogatja az olasz királyt. Viktor Emma­nuel, olasz király folyó hónap 3­kán Milanóban e szavakkal vett búcsút e város polgármesterétől: „Németország császárának látogatását csaknem két­ségtelennek tartom. Nem kétlem, hogy Milánó, mint mindig, ez alkalommal is fényesen fogja adni a házi­urat.“ A polgármester biztosította az ő jobbját kezében tartó királyt, hogy „Milánó valódi ünnepies öröm­mel fogadja a német császárt!“ Don Carlos, ezen spanyol bandita trón­­követelő ismét köriratot intézett a külhatalmakhoz és Alfonso törvényes spanyol király minisztereihez, keservesen panaszkodván, hogy „ellene illegális mó­don viselnek hadat.“ E tigris följajdulása azt jelenti, hogy a spanyol királyi hadak újabb diadalai után nem sokára megszabadul a boldogtalan Spanyol­­ország Don Carlos rabló­hadaitól. A bánat embere. Egy ifjú naplójából közli: Ambrózy Sándor. (Folytatás.) Tudod-e barátom mit tesz először szeretni ? Élni és pedig a mennyországban, álmodni valót s feledni minden bút: ez az első szerelem! Az Ámor idő előtt felébred az emberben akkor, ha alkalom van reá. Tanulótársaimmal vasárnapon­ként összejöttünk egyik vagy másik barátom szü­lei házánál, hol többek között egy kis leányka vonta magára figyelmemet. Szebb volt ő barátom mint a többi; szeme fekete mint az éj, mely ma­gába rejt, hogy meg ne lássák boldogságodat az emberek s meg ne irigyeljék azt. Arcán a szerény­ség rózsája viríta, melyhez csak a hajnal pírja hasonlít, hol a szem az éjre, a pir a nap pompá­jára emlékeztet. Mosolya kedves vala, s ha szűzi ajka barátnéjának egy csókot ada, a világ minden egyéb boldogságáról lemondottál volna, ha ez ajkak homlokodat érintették volna. Szíve nemes vala, mint csak romlatlan szív lehet; a nap vala az, melyet az ég azért adott, hogy meleg sugarai felolvaszszák a föld jegét. Oh, ha e szív sugarai hozzám nem hatottak volna, talán rég a földbe tiport volna a sors! Midőn együtt játszunk, hozzám előzékenyebb vala­mint másokhoz; midőn kimenünk a hímes rétre, tőlem elfogadta a tulipánt, engem meghívott, hogy kis­kertében virágot ültessek s midőn a gyermeksereg mulatságot rendezett, engem — az igénytelen pór­fiút — ő látott meg legelőször s megmutatá a kis koszorút, melyet készíte annak, ki e napon a tornászaiban kitünteti magát. E koszorú az enyém lett, s ő szüleihez vezetett, dicsekedve, hogy én legjobban tornásztam. Barátom, le nem írhatom az érzeményt, mely akkor keblemet eltölté. Apja kemény, szigorú ember volt, de úgy tetszett ne­kem , mintha akkor köny ragyogott volna szemé­ben s a kis Bella örömmel sürgett, forgott körü­tén­, boldog vala, hogy a nap hőse én valók, a kit ő oly ártatlanul szeretett. Tiltva volt-e az érintkezés, azt máig sem tudom, de velem soha nem éreztette senki. Kü­lönben nem is volt oka reá, mert Bellát csak akkor keresem fel, midőn társaságomat óhajtá, s ezt szülei is megengedék. Két év folyt le így a nélkül, hogy boldogsá­gomat valami zavarta volna. Mily nyugodt valék, ha tanulói kötelességem elvégzése után az Ámor­nak szentelek pár órát! Való az, hogy az Ámor riogatása csak akkor édes az embernek, midőn arra magát érdemesnek érzi, midőn élvezetében nem zavartatik azon tudat által, hogy kötelessé­gét elmulasztva messze elüttetik attól, a mi előtte legkedvesebb. Első szerelmem boldog ideje nem sokáig tar­tott. Elérkezett az idő, midőn szülőföldemtől meg kelle válnom s a gyermek ábrándok helyett a ko­moly gondolkodásnak helyet engednem. Tanulóifjú életében új korszakot alkot a szü­lei háztól való megválás. Rám nézve e megválás kettős vola: szüleimet s Bellát kelle elhagynom. El kelle hagynom a tanyát, hol születtem, el az ismerős társakat, a­kikkel együtt játszottam, el mindent, a­mi a múltra emlékeztetett. Ha Bellára gondolok, erős akarattal tevem fel magamban. „Meg fogom nyitni önnek szívemet“ — felelé, „nincs mit titkoljak. Két nappal ez­előtt Foss kis­asszonyt láttam , — láttam és megszerettem őt. — Ne ijedjen ön meg. Oly tiszta és forró szerelem az, a­milyet csak nő valaha gerjesztett. Engedje ön, hogy az ő kezét kérjem.“ Az öreg gyógyszerész hátra tántorodott. „Hercegséged őrült !“ — kiáltott zavarodottan. Lipót elpirulva, s megindulva szembeállott vele,­­ mondá: „Olyan igaz, mint hogy az Isten engem hall, az nem vagyok.“ „Úgy hát tréfál ön.“ „Nem — ezerszer mondom, nem!“ „Istenem! ön feledi, hogy ön királyi herceg.“ „Semmit se feledek. Vezessen ön engem Foss kisasszonyhoz.“ Az öreg gyógyszerész bódultában két tenyerét homlokára csapta. „Hanem az én leányomnak egy tallérja sincs, és r­öh­egek ! az egész város felsé­gednek a Brunswick hercegnővel­ összekeléséről beszél.“ „Azon összekelés iránti undoromat kinyilatkoz­tattam , s azon összekelésből már semmi sem lesz.“ Foss úr, mintegy öntudatlanul mutatott egy ajtóra a műterem végében. „A leányom kin sétál“ — hebegte. A herceg kinyitotta az ajtót, s egy sor lépcsőn lefutott a kertbe, mely magas fallal volt kerítve. Ezen helyiség egészen elkülönzött és csendes volt. A nagy hársfák alatti utakat bozontos nagy gyom borította , s a láb alatt békák ugráltak. A herceg körül nézett. Tőle nem messzire a nedves földön térdelt Ulrika, kezében egy üres ma­dárfészket tartva, melyet a nagy szél, kevéssel az előtt dobott le az ágakról. A tarka tojások lábainál T­ÁRCA. EGY HERCEG SZERELME. PIERCE V­­ETTÁTÓL. ANGOLBÓL FORDÍTOTTA II. K. (Folytatás.) A herceg lovagolt elöl, magas, izmos, szőke hajú, kék szemű, szép ifjú. Még nem volt teljes korú, s az uradalma kezelése még az anyja kezei­ben volt, ki iránt ő tisztelettel s engedelmességgel viseltetett. A mint vndoran, jókedvvel, mosolyogva, táncoló lován Foss sarokháza mellett fordult, szeren­csétlen véletlenségből a ház végén levő ablakba te­kintett. A folyondárok közül kinéző gyönyörű angyali fejet, a rózsával díszített, s a hófehér mellen lóggó szőke göndörfürtöket, a félig nyitva álló rózsaajka­kat meglátta. „Ah , egek!“ kiáltott a herceg , s tajtékzó lovát hirtelen visszatartotta. A gyógyszerész leányának igéző fekete szemei, a dessaui herceg világoskék szemeivel találkoztak. Ezen perc mind a kettő sorsára hatott. Ki tudja a szerelem mély titkát értelmezni ? — Egy gyors pil­lantás , a fiatal ütérnek szilaj ugrása, egy elpirulás, egy megrettenés, egy fulladó lélekzet, s egy lövés a szívbe — és minden megtörtént. A herceg és kísérete folytatta útját Berlin felé, és F­oss kisasszony becsukta az ablakot s eltűnt a vénház néma bús belsejében. De a baj megtörtént, és azon semmi földi hatalom már nem segíthetett. Negyvennyolc óra múlva Lipót herceg posta­­lovakon Berlint elhagyta, s ismeretlenül — csak egy hű szolga által kisértetve — Dessauba visszatért. Ott spanyol gallérköpenybe burkolva, képét gondo­san eltakarva, gyalog s egyedül Foss ajtajához ment este, s azon kopogtatott. Az öreg Lotta, magas főkötővel fején, s egy csomó kulcscsal övén, ajtót nyitott neki, s beeresz­tette. „Foss úrral van dolgom“ — mondá a herceg , elváltoztatott, megindult hangon. Az öregnő a műteremhez vezette őt, melybe sok kopogtatás és szóváltás után bebocsáttatott. Ezen helyet egyetlen homályos lámpa világosí­totta. Foss úr komoran s szemeit vadul forgatva ült egy asztalnál, egy fakó kéziratú könyvvel előtte. Könyökénél egy skorpiót tartalmazó üvegedény volt. A herceg spanyol köpenyét hátra vetette, fejét ki­takarta s fehérbőrű szép arcát a gyógyszerész felé fordította. „Foss úr“— mondá a herceg, „ismer ön en­gem ?“ Az öregnek volt elég eszmélete, felállt s egy alázatos bókot csinált, de nyelve megtagadta a szol­gálatot. „Ön ismer engem !“ — kiáltott a herceg , „ez elég! azért jöttem ma este, Foss úr, hogy az ön leányát lássam. Negyvennyolc óráig egyedül ő róla gondolkoztam. Könyörgök önnek, hadd beszéljek vele csak egy percig.“ Az öreg gyógyszerész zavarodott eszét rendbe szedte. „Az én leányomat!“ — hebegte, „bocsánat fel­ség, mit akar az én leányommal?“ A herceg elkezdett a műteremben fel s alá járkálni.

Next