Kecskemét, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1876-10-22 / 43. szám

Megjelen minden V­asá­rnap. Szerkesztő­és kindék­rantol , hova a lap szellemi és anyagi részét illető kül­demények intézendők. Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvényszéki épület átellenében. Előfizetési d­íj: Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes szám ára : 15 kr. / IV. évfolyam. Kecskemét, 1876. Október 22. 43. szám. KECSKEMÉT társalmi, ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilap.­­ Hirdetés díjak: Magán hirdetéseknél: 1 centiméter magas ha­sáb-szeletért : 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért kü­lön 3 frt. Bélyegilít­­ minden iktatásnál külön 30 kr. Bizony kár a nagy fáradtságért! B. L. Megesik az emberen, hogy addig komolykodik, panaszkodik, míg végtére elneveti magát mindazoknak a hiábava­lóságán. így vagyunk mi azokkal a cikkek­kel , melyeket a színügy érdekében nem egyszer hangoztattunk. Tettünk közzé komoly buzdítást, fejtegettük a színművészet magasztos­ságát , s a „szent kötelességet mely­­lyel annak pártolása iránt tartozunk: nyelvünk, közművelődésünk, nemze­tünk érdekében. Azután beleuntunk az ékes dictióba, mert az embereknek egészen más gond­juk van, minthogy a prédikációkból okuljanak. Az a „szent kötelesség“ már elkop­tatott phrasis. Száraz ág, melyet a múl­tak történetének fájáról leszakított a szélvész s korunkig elsodort. Nem az a planéta, hogy az alatta született ember jó csillagzatának nevezhesse. Nem is ér hát annak emlegetése semmit, — kinek volna ereje feltámasztani oly halottat, akit így eltemettek! Nem is kisértjük azt meg. De meg nem állhatjuk, hogy mikor a színház csak úgy kong az ürességtől, — mint a nagy harang, —­ogy kissé ne panasz­kodjunk. Mikor aztán a színház megint kong az ürességtől, lehetetlen el nem mosolyodni azon, hogy mily hiába re­­mélkedtü­nk gyenge szavunkkal bekiál­tani azt a sötét éjszakát, a­melyet úgy h­ívnak , hogy : közöny! Bizony kár a nagy fáradtságért! Eszünkbe jutnak az egyszeri polgár­­mesternek emez emlékezetes szavai. Egyszer egy tudós volt érkezendő a városába, s ő elhatározta, hogy méltó ünnepélyességgel fogadja. Hamarjában zenészeket szedett össze s egy szép kö­szöntőt tanult be alexandria versekben. A tudós megérkezett, harsány éljenzés fogadta, a zenekar játszott, a nők éne­keltek, petard és puskaropogás hang­zott, a polgármester pathosszal szavalta üdvözlő versét. A tudós mindenre kö­zönyös volt. Szegény! mikor tökélete­sen — süket volt. Az ördögbe! — mormolá a polgármester,— bizony kár a nagy fáradtságért! Hát bizony kár is volna azon fára­dozni , hogy az élét nappallá teremtsük. S azután más nem is veszi olyan komo­lyan ezt az ügyet, miért fájlalnánk vele csupán mi a fejünket? Hiszen mulatni is lehet azon az állapoton, hogy a szín­házban közönség is lehetne, de­­ nincs! Mintha csak a pincéjében legalább is két­száz mázsa lőpor volna elhelyezve, úgy retteg a közönség idejönt. Hát ne is jöjön, így legalább bizonyosan fenn áll az a színház még akkor is, ha kétszáz mázsa lőpor lenne alatta, mert még az sem robbantaná fel azt a részvétlensé­get, amely felette átok súlyaként fekszik. S mi adott erre okot ? Tán bizony az „általános“ pénztelenség szüli azt, hogy ily nagyvárosban már egy színtársulat sem él meg ? Oh dehogy! Hiszen látjuk, hogy mindjárt van közönség, mihelyt a kedve szerinti darabot adnak. Síp, dob, medve: „Szamárbőr“ kell most. „Nem jól van szerezve a színtársa­­ság.“ Nincsenek pojácái, pedig bukfen­cek kellenek a mai ízlésnek , mely tótá­gast áll. „Meguntuk már a sok tanulságos mesét“, nem is egyébre valók, minthogy a színházbajáró kedvünk elaludjék raj­tuk: most látni akartunk, s nincs egy kacér színésznő sem! Hja! Nincs különben. Ha ilyenekkel nem bír előállni a színigazgató, akkor adjon jobb drámát, jobb vígjátékot, mert az eddigiek roszak voltak, úgy vettük észre — a színházon kívül. Támasztjuk pedig mind e nagy igé­nyeket a­miatt, hogy eltemettük azt a „szent kötelesség“-et. Városi hatóság, egyletek, mi közön­ség, teszünk-e, adunk-e, áldozunk-e valamit a színházért, hogy, ha egy estén kísértetnek oda tévedünk ebbe az elát­kozott birodalomba , mindjárt kész művé­szetet várjunk? Telik-e tőlünk olyan pártolás, hogy nagy költségek mellett színészeket, zenekart, színházat tartson fenn a színigazgató, kinek fáradozásai jutalma és saját működésének gageja a­­ deficit! Nem! Nem! E viszonyok közt sírba dől annak az eltemetett „szent köteles­­ség“-nek édes szülötte, gyöngéden nevelt gyermeke, a magyar színművészet. ... És mégis azt akarjuk, hogy ne­vünk a cultur nemzetek között foglaljon helyet, hogy városunk a hazai városok közt az elsők egyike legyen! Bizony kár — a nagy fáradtságért! A költők királya Sh­akspeare és koráról. Élet- és jellemrajzok — kivált ha vala­mely történelmileg vagy más tekintetben ne­vezetes ember életét és jellemét ismerjük meg azokból — már csak azért is hasznosak, mert példát mutatva, lelkesítő hatással vannak a fogékonyabb kedélyekre, és hogy ez így van, azt hisszük bizonyítanunk nem szükséges. Az életrajzokból nem ritkán a legszebb tanulságot vonhatjuk magunknak. A jellem képzésére talán mi sem hat úgy, mint épen a jellemrajz ; egy-egy kitűnő fér­fiú életének ismertetése, jellemzése. Még inkább állítható ez oly ember életrajzáról, ki — mint a címünkben említett nagy drá­maíró — tulajdonképen a jellem­ismerés és festés legkitűnőbb s mindezideig utol nem ért, páratlan mestere. Ez indított arra, hogy életrajzát a legvázlatosabb módon bár — de lehetőleg híven az igazsághoz — tisztelt olvasóinkkal megismertessük. Ha e részben újdonsággal nem szolgálhat­tunk s talán sok olyat irtunk le , mi nagyon is ismeretes már: mentsen az „et voluisse sat est" s azon törekvésünk, mely szerint az igazságot igyekeztünk megközelíteni. Már pedig az újdonságnál hasonlíthatlanab­­bul többet ér az igazság. Ennek előre bocsátása után kisértsük meg a nagy drámairó életének ismertetését. Hogy ezt tehessük, előbb a kort, mely­ben élt, melynek légkörében mozgott, hon­nan jellemeit nagy részben merítette , — kell figyelmünkre méltatni. — Nagy drámairónk — igaz — kort teremtett, értjük a dráma­­irodalom terén. De az is igaz, hogy nem ismernék meg helyesen az írót, ha elébb korát , melynek szülötte volt, e kor saját­ságos szellemét — mely befolyással az ő szellemére is birt — megismerni nem töre­kednénk. — Szükséges tehát, hogy lássuk azon idő legnevezetesebb eseményeit, vál­tozásait, szóval: a kor jellemét; csak így alkothatunk magunknak egy képet, mi által képesek leszünk e nagy író felett nemcsak ítéletet mondani, hanem őt helye­sen és igazságosan is megítélni, — nem tu­lajdonítva érdemül, mit korától készen nyert, s nem róva fel hibául, mi nem az ő hi­bája. A középkor az ellentétek kora. — Benne magasztos a köznapival, szép a kicsinyessel, a felvilágosodottság eszméi a babonaság ferde előítéleteivel — bizar egyvelegben tűn­nek fel. A kor maga a legváltozatosabb s a legellentétesebb jelenetekben gazdag. Ott találjuk a legnemesebb lovagi szellemet, mely a nők pártjára kel; a női becsület őrekép bírói testületeket (Cours d’amour) alkotva s ezen nő-tanács őrködik a saját nemét megillető tisztelet fölött, de ott ta­láljuk a hűbériséget, melynek vasláncai alatt egész osztályok nyögnek, s mely a társadalom jó részét szabadságától, emberi méltóságától megfosztja. Ott látjuk a scho­­lasticismus merev rendszerét, e minden ha­ladás fő akadályát s ott a valódi tudomá­nyosság egyes csiráit — a mostoha viszonyok dacára — itt ott kihajtani, hogy idővel virágot s majdan gyüm­ölcsöt teremhessen ! — Ott a fi­nom szőrszálhasogatás metaphysicai ügyesség­gel gyakorolt különféle módját, mely egy má­sodik sophista világot hoz létre a­nélkül, hogy annak fényét legkevésbé is örökölte volna — s ismét más részről ábrándozhatunk egy ábrándvilágban, hallgathatjuk szerelmi dal­nokok. (Minnesänger) zöngicsélését, melyet — bár különböző nyelven szól — az egész Európa, megért s boldog-boldogtalan , érzel­mei kifejezésére szükség esetén felhasznál. Általában oly kor, melynek jellemében két fő vonást különböztethetni meg, t. i. a régi viszonyok kihalását sujak létrejöttét — oly törekvést láthatni, mely a jövőn csüng anél­kül , hogy a múlttal szakítani tudna, s mely a múltat elhagyni készül anélkül, hogy a jövőtől mindent remélni merne — egy ily jellemű kor nem lehet, hogy a különös­ségnek, furcsaságnak, végletességnek még furcsább vegyületét ne hordja magán s hogy ez a kor emberein és társadalmi viszonyain vissza ne tükröződnék. A 15-dik század leginkább jellemez­hető azon egy mondattal, melyet Columbus Kristóf amerikai útja előtt Izabella király­néhoz írt egyik levelében használ: „Hogy az ismert világ kicsiny, az emberek újvilág után sóvárganak." Csakugyan úgy látszik, a kornak - melyet találólag Renaissance-kor­­nak neveznek a történészek — ez képezi jelszavát: bizonyos elégületlenség önmagá­val , elégületlenség azzal, a­mije van s valami sajátságos vágy olyan iránt, ami még a jövő titka s ami ép ennélfogva nagyon is sejtelemszerű, de mégis ösztönszerűleg kutatásra sarkall és mozgalmat eredményez: ez különbözteti meg a Renaissance korát úgy az előtte való, mint az utána következő kortól. Nagy célok, helytelenül alkalmazott eszközök, szerfölött vérmes remények s ezekkel arányban nem álló eredmény; erő­nek erejével kivinni akarva azt, a­mi nem lehető s önkénytelenül belefáradva abba, ami kivihető lett volna; — szóval: minden­ben kezdet, kísérlet, törekvés, de semmi­ben végleges eredmény vagy positiv haszon, mi ezek a Ranaissance első éveinek napi­renden levő t­émái. Mindenütt azonban uj, szokatlan s eddig­­elé csak az elvakított képzelet által igaz­nak vélt események s nagy dolgok magvaira akadunk, melyek kihajtására s fejlődésére csak az alkalom hiányzott, egy kedvező pillanat s a forrongás közben a h­aosból kiválni kezdő egyes alakok már elegendők­nek látszottak arra, hogy annak, ki nem sokat törődött a világgal, figyelmét s annak — ki a jövőre függeszti szemeit, lelkesedé­sét felkeltsék s bár általánosan még nem — de itt-ott az uj aerának nagyon is feltűnő nyomaira akadunk. (Folytatjuk.) A ceglédi postarablási bűnügy vég­­tárgyalása. (Vége.) Ezen vádlottakon kívül a vádlottak pad­ján ült még Monaszterfy Döme, 25 éven ke­resztül becsületesen működött volt pestme­gyei csendbiztos , aki a rablási bűntény palástolásával volt ezen bűnügynél vádolva; ennek érdekében a védelmet Magyar László kieszközli, kinek feladata nagyon megköny­­nyült a végtárgyalásnál, mivel előzőleg már védence teljes ártatlanságát tanúsító hiteles okmányokat fedezett fel. A kir. törvényszék visszavonulván, 3/4 órai tanácskozás után helyét elfoglalván, kimondó ítéletét, mely szerint Halmay Bertalant, ifj. Sághy Antalt, Zsemlye Ferencet, Csibra Jánost és Kamasz Jánost a 38000 frtos ügynél a rablási bűnkisérletben, a Sept. 5-kén véghez vitt bűnténynél a­z előbbit a rab­lásban bűnösöknek , Kamaszt pedig bűnpa­­lástolónak találván, ezért Halmayt 10 évre, Sághyt, Csibrát és Zsemlyét 8 — 8 évi, Ka­maszt pedig 5 évi súlyos börtönre ítélte; elmarasztalta egyszersmind őket egyetemle­gesen az államkincstár részére 11946 frt. 48 kr. tőkében, ennek 1866. évi sept. 5-étőli 6% kamataiban, úgy 287 frt. 67 kr. költség­ben , ezenkívül saját rabtartási úgy a vizs­gálati , mint a védők költségei tekintve díjaiban. Ez ítélet ellen a kir. ügyész hivatalból, a vádlottak pedig önérdekükben apelláltak. Monaszterly Döme tárgyi tényálladék hiá­nyából egyszerűen felmentetett. Ha jelen bűnügy annyira komplikált, a vádlottak annyira makacs tagadásban állók, s a vizs­gáló bírót félrevezetni és a vizsgálatot meg­hiúsítani akaróknak nem bizonyították volna magukat, az esetben a teljesen ártatlan Monaszteriy letartóztatását hibáztatnunk kel­lene, azonban helyzetét belátva nem mond­hatunk egyebet, minthogy minden ilyen fontos és nehéz bűnügyben csak ilyen fon­tos , lelkiismeretes és becsületes vizsgáló biróra van szükség. K.­ Szeged, 1876. Október 18. Nagy napjaink, ünnepeink elmúltak ugyan, de emlékezetünkben maradnak azok örökre. A „Kecskemét" annak idején elég kime­rítő tudósításokat közölt az ünnepélyessé­gekről és olvashatunk még ma is számtalan lapokban az orsz. kiállítás jelentőségéről és mint tudjuk a hazai sajtó mindég a legna­gyobb elismeréssel, lelkesedéssel emlékezett és még emlékezik meg a kiállításról. Hogy anyagi haszna lesz-e, azt a közel­jövő fogja megmutatni. A városszerte uralkodott víg élénkség elnémult, mindenki tartózkodik a kiadások­tól , mit leginkább észrevehetni a vendég­lőkben és a színházban. Sztupa Andor színtársulatát Aradi Gerőé váltotta fel és mondhatom : summa summá­mra nyereség mutatkozik a mérlegben a tagokat illetőleg. Aradi úrnak sikerült kitűnő tagokat megnyerni, nevezetesen fölemlíthe­tem : Bágyoni Szabó Ödön — ki már a pesti nemzeti színpadon is szerepelt; —továbbá: Somogyi, Kovács Mór , Bodrogi, Latabár, és Mihályovics. Ez utóbbi tenoristánk jó iskolázott hanggal rendelkezik , de még igen fiatal színész, kiművelődésre van szüksége. A nők közül itt van a többek között: Heté­­nyi Antonia , Aradiné, B. Nikó Lina, So­­mogyiné , Nagy Julia, és Latabárné; több­nyire ismeretes nevek a színi körökben. Aradi úr megtett minden tőle telhetőt, a

Next