Kecskemét, 1878. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1878-07-07 / 27. szám

VI. évfolyam. Kecskemét, 18T8. Július 7. 27. szám. Megjelen minden Va sárnap. Szerkesztői hivatal: I. tized Haltér, Héjjas- féle ház emeletén. Előfizetési pénze­ket, hirdetési kéziratokat és dijakat S a 1 a m o n I in r e — a párt pénztár­noka — fogad el, II. tíz. Rózsa-iitca, 58G. az. Hirdetés-kéziratokat ..Sziládi Lajos nyomdája“ is elfogad. Klőfiietési díj : Egész évre . 5 írt. — kr. Félévre . . 3 „ „ Negyedévre ■ 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 , Egyes szám ára : 15 kr. KECSKEMET a kecskeméti függetlenségi-párt politikai hetilapja. — j-üuii-'. ■ ■ ,TT— n—ni t-ií-t—- - ■■ n Til -nvis==-aaiBgi.i 'I fiiig Hirdetés díjak: Magán hirdetéseknél: 1 centiméter magas ha­sáb-szeletért : 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért kü­lön 3 frt. Bélyeg-díj i minden iktatásnál külön 30 kr. Magyarország polgáraihoz! Az 1875-dik évben egybehívott or­szággyűlés végnapjait éli, országszerte megindultak a választási mozgalmak: felhívjuk ez alkalommal hazánk választó polgárait, hogy a kitűzött nagy célnak érdekében pártunk zászlója alá sorakoz­zanak. E nagy cél: — Magyarország önál­ló-állami léte, függetlensége. „Magyar­országié gyen önálló függ etlen ni a g y a r á 11 a ra, mely minden i d e- gen beavatkozástól menten in­tézze minden ügyeit; mely tel- j es önállósággal bírjon a közi­gazgatás és igazságszolgálta­táson kivül a hadügy, pénzügy, kiilügy- és a közgazdászat min­den ügyében. Ez a mi programmunk s marad jövőre is változatlanul. Mert meg vagyunk győződve a felöl, hogy független állami lét nélkül nincs bizto­sítva számunkra nemzetiét, nincs bizto­sítva sem szellemi fejlődés, sem anyagi gyarapodás. — Visszaszerezni hazánk állami önállóságát és függetlenségét volt ekkoráig s lesz a jövőben is ernyedet- len törekvésünk; nemcsak eszményké­pünk ez , melyet soha szem elöl nem tévesztünk , hanem oly cél, melynek az adott helyzet és viszonyokhoz képest lépésről lépésre megközelítését s ked­vező pillanatban teljesen megvalósítását politikai tevékenységünk legfőbb fela­datának tekintjük. Meg akarjuk szüntetni ehez képest a fennálló közösügyi rendszert, eltörölni az 1867-dik évi XII. törvénycikket, a hadsereg közösségét, a közös kormány és a delegatiók intézményeit; helyreállí­tani, az 1867-ben megállapított s épen most még kedvezőtlenebb módon meg­újított nemzetgazdászati szerződések megváltoztatásával, Magyarországnak teljes önrendelkezését a bank, vám, fogyasztási adók s mindennemű gazdá- szati ügyben. Be van bizonyítva a lefolyt évtized összes történelme által, hogy a fenálló közösügyi alapon hazánknak boldogu­lása lehetetlen. E rendszer mellett oly nagy terhek nehezednek az ország vál- laira, hogy azokat elviselni képtelen, s ugyanazon rendszer által meg van fosztva az eszközöktől erejének olynemű fokozására, hogy terhét könnyebben el­bírhassa; meg van akadályozva abban is, hogy állami intézményein, midőn az épen e célból szükségesnek mutatkozik, a kellő változtatásokat megtehesse. így például bebizonyült, hogy a hadügynek mostani költségei messze túlhaladják Magyarország anyagi erejét, de a kö­zösség lehetetlenné tette mindekkoráig, hogy akár a létszám, akár a szervezet módosítása által ebbeli terhén könnyít- hessen. Magyarország e rendszer mellett nem folytathat saját érdekeinek megfe­lelő külpolitikát s még csak a mérlegbe se vetheti saját akaratát, mert mint a nemrég megszavazott 60 milliónyi hitel ügye bizonyítja, nem az országgyűlés­től, hanem a fölfelé tehetetlen, lefelé jogbitorló delegatiótól függ megadni vagy megtagadni a külügyi actiónak eszközeit. Ennek folyán történt az, hogy a nemzetnek kívánságai az orosz- török háború alkalmával semmibe se vétettek, hogy oly politika követ- tetik, mely a nemzet létérdekeivel s egyhangúlag nyilvánított óhajtásával homlokegyenest ellenkezik. — E rend­szernek kifolyása az is, hogy az uj ki­egyezés a bank, vám . fogyasztási adók s többi nemzetgazdászati ügyekben aként jött létre, hogy az ország még az eddiginél is sanyarúbb anyagi helyzetbe jut. A nemzeti önállóság vagy aláren­deltség két ellenkező rendszer, mind­egyiknek megvan a maga logikája. Azok, kik beleélték magukat hazánk helyzetének aként való felfogásába, hogy ez ország a valódi önállóságot igénybe nem veheti, ellentétet kell hogy lássa­nak a gazdászati önállóság s a változat­lanul fenntartandó közjogi korlátolt ál­lapot közt, s e felfogás által tereitettek kezdettől fogva oly irányba, hogy az országnak legfontosabb anyagi érdekeit feláldozzák. A közösügyi rendszer mellett lefolyt tíz év az egységes osztrák birodalom rendszerének irányában való visszaesés­nek is csalhatlan bizonyítékait állítja elénk. Nem az volt-e mondva 1867-ben, hogy az akkori kiegyezés elfogadandó, mint az absolut rendszerhez képest két­ségtelenül nagy nyeremény, mely nem zárja ki állami önállóságunk további fejlődését! és ime most azt halljuk, hogy az 1867-iki rendezés oly alapot képez, mely szent és sérthetetlen, melyet meg­bolygatni többé nem lehet. 1867-ben világosan kimondatott, hogy az ország rendelkezési jogai a nemzetgazdászati ügyekben teljes épségükben maradnak s nem azon felfogás lett-e most már túl­nyomó s nyilatkozott a megkötött uj kiegyezésben. hogy nemzetgazdászati önállásunk nem egyéb mint utopia? Már az 1867-iki formáknak az ország önál­lóságával ellentétes irányban való mó­dosulása is észlelhető. Nem láttuk-e, hogy a delegátió magához rántotta az intézkedést oly tárgyban is, mely felál­lítása alkalmával hatáskörébe nem fog­laltatott, t. i. a béke és háború feletti határozást ? Nem láttuk-e maguknak az 1867-iki törvényeknek mellőzését, ki- játszatását s egyszersmind a közös bi­rodalom eszméjének érvényesülését is akkor, midőn a 80 milliós bankadósság ránk tukmáltatott? S Magyarországnak a közösügyi rendszer keretében való összes mozgalma, azon nagy jelentőségű nyilatkozatra bátorította nemrég az oszt­rák pénzügyminisztert, hogy ha nem éretett is el ez alkalommal Ausztriának a közjogi térre is irányult némely törek­vése, bebizonyult az, hogy a fennálló rendszer oly alapot képez, melyen biz­ton lehet várni a birodalmi egység, azaz hazánk önálló államisága enyészetének tovább fejlődését. A küzdelmet ezen, hazánkat a leg- sanyarubb anyagi helyzetbe sülyesztö, nemzetünk erélyét megzsibbasztó és, mint sajnosán tapasztaljuk, már helyes gondolkodási módj át megmételyező rend­szer ellen fogja pártunk jövőre is leg­főbb feladatának tartani, nem ismerve csüggedést a miatt, hogy elveit ekko­ráig a gyakorlatban is érvényesiteni nem sikerült. A küzdelem, melyet mi folytatunk, egy keletű a magyar nemzet negyedfélszáz éves életbarcával; azon nehány év, mióta mostani alakjában folyik, ama nagy nemzeti küzdelemnek csak egy kis részlete. Nem szűnhetik az meg, sőt meg sem szakadhat mind­addig, míg a nemzet nem mond le ön­magáról. S mi teljes mértékben birunk azon hivatás öntudatával, hogy műkö­désűnkkel nemzetünknek a létért való hagyományos küzdelmét s az önálló állami léthez való jogának folytonossá­gát tartjuk fenu. De érzi s tudja azt e bonnak minden fia, hogy meghúzhatják nemzetünk fölött a lélekharangot abban a percben, melyben megszűnnék létezni kebelében oly politikai párt, mely a nemzeti függetlenség zászlóját lobog­tatja. Működésünkre nézve nem látunk akadályt az Ausztriával létrejött uj ki­egyezésben sem. Megnehezült hazánk helyzete kétségtelenül, megmérhetlen anyagi károsodás s nemzetünk eddigi jó hírneve s tekintélyének csorbulása T Á a c Egy nő rendőrügynök. Töredék, egy fenyítö törvényszéki hivatalnok nap­lójából. (Vége.) Most felemelkedett a grófné, hallgató­zott néhány percig figyelmesen s azután eltűnt a nyíláson át oly módon , mintha valamely mélységbe ugrott volna le. Ahol én álltam , onnan nem volt látható s csak­hamar megtudám lámpája lényének elenyó- széséből, hogy a nyílástól gyorsléptekkel eltávozott. E körülmény folytán csaknem teljes setétség lön körültem. Minthogy így biztonságban valék s a grófnétól egykönnyen nem vétethetém észre, közelegtem a nyíláshoz s azt tapasztalám , hogy a pincehelyiségeknél mintegy két láb- nyival lejebb más pincehelyiségek voltak, melyek csak fallal valának elkülönítve egy­mástól , széles folyosókat képezének, me­lyek különböző irányban húzódtak el. Oly bátorsággal, amelyen még most is csodál­kozom . leugortam a nyíláson lehetőleg zaj nélkül s még idején elértem az uj üreg talaját, mielőtt a grófné lámpájának fénye a távolban egészen elenyészett volna. Óvatosan, de gyorsan hatoltam előre, úgy hogy nehány perc múlva a grófnét, mintegy 20 lépésnyire pillantám meg előttem. Azon távolság, amelyet már hátrahagy­tam , bizonyossá tévé előttem, hogy most már többé nem a grófi ház talaja és terü­lete alatt vagyok, s hogy azon fal , mely­nek nyílásán át leugortam, már a közvet­lenül szomszédos területhez tartozik. E pincehelyiségek rendkívüli erős berendezé­séből meg azt is következtetém , hogy ezek valami különös, bár általam ismeretlen célra szolgálnak s hogy a terület aligha magán emberé Mig a grófué folytonosan előre haladt s ón utána siklottam, meggondoltam, hogy nem volna- e reám nézve tanácsosabb vissza­térni , főnökömet felfedezésemről értesítni s a továbbit a következő napon egy rendő­ri vizsgálatnak tartani fenn. Mert, hogy a grófné ez éji vándorlása s az azzal össze­kötött körülmények bűntényre bizonyítanak, abban nem kételkedem. De buzgalmam s felébredt kíváncsiságom arra ösztönöztek, hogy hacsak lehet a vándorlás végéig ki­tartó legyek. E közben, egyéni biztonsá­gom szempontjából, kötelességemnek isme­rem , a térségek és ajtók fekvését pontosan bevésnem emlékezetembe, hogy képes le­gyek egyedül, még pedig setéiben is megta­lálni az utat visszafelé. Mert az idevezető úton a grófné kalauzul szolgált, de vissza­térőben saját emlékező tehetségemre valék utalva. Ehez járult még az a nehézség, hogy jókara távolságban kelle lennem , ne­hogy a grófné meglásson. * Egyszerre azt vevém észre, hogy a grófné megállt, nyilván tájékozás végett, jobbra és balra körül tekintett. Körülbelül harminc lépésnyire voltam mögötte. Attól tartván, hogy megfordul és meglát, hirte­len egy fal oszlop mögé surrantam. Innen megfigyelhettem annélkül, hogy meglátha­tott volna. S valóban, csakhamar kitűnt, elrejtett álláspontom által nyújtott előnye. Mert, miután a grófné nemcsak oldal irány­ban , de hátrafelé is vizsgán körül tekintett, tolvajlámpáját a földre tette, mellé kupo­rodott , az említett tervrajzot kiterjesztő és ismét tanulmányozni látszék. Nehány pilla­nat múlva úgy látszék , hogy eligazodott; mert felemelkedett, felvette lámpáját s gyorsan tova lépdelt, egy falszegleten kes­keny oldal folyosóba térvén. ügy látszék , célnál van , vagy legalább a helyes irányt meglelé. Mivel a grófné gyors eltávozása folytán hirtelen setétségben maradék, elhagytam rejtek helyemet s egy kis kerülővel azáltal vett irányban követém. Miután vagy húsz lépést haladtam, ismét feltűnt előttem a világosság, de a grófnét még most nem lát­hatóm. De amit most pillanték meg, az meglepett. Az utósó üregnek, melyben ed­dig hatoltam , eddigi teljes ürességével el­lentétben, egy különböző ládákkal és erős lakatokkal elzárt szekrényekkel megtöltött térés boltot láték magam előtt. Egy némi­leg elkülönített szegletben nehány kis hor­dót vevék észre. Egyideig megálltam, hogy kipuhatoljam, miként láthatom meg ismét a grófnét annél­kül , hogy észrevétessem általa. Ekkor hir­telen fa recsegését és ropogásához hasonló zajt hallék s erre nehány pillanat múlva oly tiszta csengést, mintha pénzben vájkál- ua valaki. Gyorsan egy kissé oldalast lopóztam s egy falszegletétől a folyosóba tekinték, a honnan a csengés hallatszott... A mit ek­kor láték, az a bámulat folytán csaknem megdermesztett. A grófné egy kis hordó előtt állt, melynek felső feneke le volt véve: egész a széléig tele volt ra­gyogó aranypénzzel. Sóvár tekin­tettel a legnagyobb sietséggel hányta a grófné tele marokkal az aranyat, a hozott lábainál levő kózibőröndbe. .. Csak megerőtetéssel tudtam a felkiál­tást elnyomni. Most már gyanítám, hol vagyok s előttem volt a forrás, amelyből a grófné megmagyarázhatatlan gazdagságát meríté. Ezzel az én feladatom a legtöké­letesebben meg volt oldva. Most, mondám magamban , ugyancsak ideje, hogy visszatérjek. Mert, ha a grófné a pincehelyiségben találna — akkor el vol­nék veszve. Senki se hallaná a lövést, mely- lyel leterítene, senki se találná meg hullá­mat, ha e földalatti folyosókban elásná. Nyomtalanul tűnném el, elveszettnek tar­tatnám azon pillanat óta, amelyben ez este barátnőm házát elhagyám ... A legkülönbözőbb keresztutakat, a melye­ken jöttem, igyekeztem emlékezetembe be­vésni s azt hivém , hogy a visszavezető he­lyes utat nem tévesztendem el. Gyertyát nem merék gyújtani és így setéiben kezd­tem meg a visszavonulást. De minél előbbre haladók , annál setétebb lön s miután egy­negyed óráig haladtam, annélkül, hogy az említett művészi falnyilást megtalálnám, nem titkolhatám el, hogy eltévedek. Egyébiránt sem bátorságomat, sem eszemet nem veszítém el. Emlékeztem, hogy a faluyiláson innen egy darabig a talaj lágy volt; az én és a grófné lábnyomainak tehát ott meg kell látszania, ha világot gyújtok — s ón most már elhatározóm ezt veszélyessége dacára is. Már épen harmadszor vagy negyedszer tevék hasztalan kísérletet egy gyufának a nedves faloni meggyújtásával, midőn némi távolságban zajt hallók, amely megijesztett. Körül tekintek s körülbelül húsz lépésnyire mögöttem a grófnét pillantám meg, aki az aranynyal megtöltött bőrönd terhe alatt lihegve s meghajolva , a nyitott tolvajlám­pát alacsonyan maga elé tartva közelgett, nyilván a lágy talajban lenyomódott láb-

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék