Kecskemét, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1879-09-21 / 38. szám
1879. — 38. szám. Szeptember 21. „KECSKÉMÉT.“ osztrák közösségnek, mely már egyszerű téterével gátat emelne Oroszország dicsvágyának. Az orosz rabló hadjárat lehetetlen lett volna, ha Ausztria-Magyarország idejében tudatára jut e konstellációnak a helyett , hogy a berlini mandátum kedvéért számfelettinek nyargaljon a hármas szövetségben. Most Törökország porban hever, de Oroszország cselei egyre folynak, s még mindig szükséges , hogy azoknak útját álljuk. Németország sem akarja a berlini szerződést az oroszoknak feláldozni, s jóakaró érdekkel fogja nézni a barátság viszonyának visszaállítását Anglia, Ausztria-Magyarország és a porta közt. Diplomáciánk e fordulata az elkövetett hibák bevallását jelentené ugyan, de a hazafiság megengesztel minden bűnt, még a végzetteljes és nem a maga helyén nyilvánított originalitás viszketegét is s hibákat bevallani nem szégyen, ha van erő és akarat jóvátételekre. Ezzel szemben kiváló fontosságot nyer a napról napra mind jobban elmérgesedni kezdő orosz-német viszály, mely a hírlapok hasábjairól már-már az intéző körök bureauiba is átcsapott. Tény az, hogy a német-orosz barátság végét járja és Németországra nézve jobban , mint valaha, lép előtérbe az a megfontolás, mely már 1870. őszén nyert világos kifejezést, hogy dacára minden baráti viszonynak, egy barátságos érzületű Oroszországhoz, a német tömör birodalom szilárd és őszinte viszonya Ausztria- Magyarországhoz nyújtja a legbiztosabb és legtermészetesebb garanciákat Közép-Európa békéje iránt. Szóval: kezd egy kissé egészségesebb politikai per lengedezni. Meglátjuk, hogy nem inficiálják-e azt újra bölcs politikusaink. Töredék László K. naplójából. (Folytatás.) Naplemenetkor vonatunk Cincinnati alatt állott meg. Ágyúdörgések tudatták a néppel a nagy vendég megérkezését. Az indóházbani rövid üdvözlés után kocsikra ültünk. Az indóház körüli téren, az utcákon, ablakokban s háztetőkön 100 ezeret haladó nép örömrivalgása, kendő- és kalapcsóválása között a menet megindult. Elől ment zenével, lobogókkal a polgári lovas és gyalog katonaság, azután hiútokon Kossuth, a különféle bizottság és mi környezők; utánunk a fellobogózott, csengetyűs, pompás tűzoltó gépeket hosszú köteleken húzó, szép egyenruhás, több száz tűzoltók és lovas rendőrök. A város főbb utcáit e kép ágyúdörgés és soha nem szűnő hurrázás között bejárván, végre az óriási, pompás, nagyszerű, drágán bútorozott, jól rendezett, pontos és jó szolgálatú „Burnet House“ fogadóba szállásoltattunk. Cincinnati, Február 13. 1852. Csak látni lehet, leírni nem azon rokonszenvet, vonzalmat, tiszteletet, hódolatot s lelkesülést, melylyel Kossuth fogadtatott, nemcsak itt Ohio, hanem minden államban. Érdekes látni, hogy fut gyermek, öreg, férfi, nő s a legpompásabban öltözött úrnő, kitéve ruháját s testét az összezúzás veszélyének, mint vegyül a tolongó nép közé, hogy Kossuthot közelről láthassa. Mindenki törekszik őt látni, hallani, kezét, vagy csak ruháját érinthetni; s ezt megnyerve, a legboldogabb halandónak érzi magát, neve saját iratát (autograph) nyerve pedig, nem cserébe a mennyben lakókkal. Ily átalános szeretetben, tiszteletben, rokonszenvben, s lelkes, szíves és pompás fogadtatásban nem részesült még halandó ember, nem maga a megváltó Krisztus. Ezen a napon Kossuth az utcán, ablakokban s háztetőkön zsúfolva álló 13 —15 ezernyi néptömegnek mutattatott be egy ház erkélyéről, szűnni nem akaró zajos örömnyilatkozatok között. Készített pompás beszédjét, a roppant tolongás következtébeni nagy zaj miatt, kénytelen volt félbehagyni, s hallgatóit annak másnap reggel a hírlapokbani olvasására utasította. Kossuthot a Cincinnati nép nevében Smith Caleb üdvözölte, beszédje rövid kivonatban is ez: „Az ön körutazása az eredeti Egyesült Államok egy részén keresztül oly közérzelmű nyilatkozatot idézett elő, mely mindenkit meggyőz arról, hogy a szabadság, melyet azon államok népei élveznek, az ő szíveikben a polgári szabadság bajnokai iránt, kik Európában szabad intézményeket törekedtek felállítani, nemes rokonszenvet ébresztett. „A gyönyörű siker, mely a magyar honfiak első erőködését koronázta, azon reményt ébresztette, hogy a Duna partján kibontott három szinti lobogó, mint a mi köztársaságunk csillagos és csíkos lobogója, a szabadság reményének a jelvénye lesz. „A nemzetek törvényét sértő, az igazságot és jogot arcon verő, a művelt világ közérzelmét figyelemre sem méltató orosz beavatkozás ezen reményt, legalább egy időre, meggyengítette, s midőn az orosz seregek a honi árulással kezet fogva, a magyar lobogót porba tiporták, örömünk szomorúságra változott. „Magyarországnak függetlenségét megállapítani nem sikerült; de nem sikerült csak akkor, mikor annak sikerülni lehetlen volt. De iparkodása nem veszett el egészen. A mag, melyet harcai között vérbe vetett , ki fog kelni s gyümölcsöt fog hozni. Hű fiainak emléke, kik a szabadság ügyéért estek el, az egész világon élő szabad nép szivének élő tábláján fog megörökíttetni. A vértanúk szelleme reményt és vigaszt fog susogni élő gyermekeiknek, és fogoly honfiainak börtönéből fog a szabadság szelleme kirepülni, hogy a népet vigasztalja és lelkesítse. „Ön egy magas és szent küldetésben működik. Az ön honának nyomás alóli felszabadítása megérdemli az ön fáradozását, és adja Isten, hogy annak sikere legyen, és hogy ön ezen szabad földön oly rokonszenvet és segélyt nyerjen, mely az ön szivét a nagy megpróbáltatásra, mely önre honában vár, megerősítse.“ (Folytatjuk.) Költemény a „rab madárról.“ *) Irta: Hajnal. N... herceg a lehető legtökéletesebb aristocrats volt azon időben, melyből elbe- szélésünk kezdetét veszi. A nyilvánosság előtt mindig a teljes magába zárkódás színével jelent meg; keve- s set beszélt, mintha pénzért adná, s azt is nagyon megnézte , hogy — kihez. Közügyben mindig a conservativek között foglalt helyet, minden kérdésben pessimista volt, — csak a vallásnak adott teljes hitelt, amint az a jó catholicushoz illik. Lelkesedés sohsem szállta meg, — sem nemzeti öröm , sem a szegény nép szenvedése meg nem inditották, ami nagyon politikus magatartás, mert azok néha pénzbe is kerülnek, s a herceg — mellesleg legyen mondva — fukar volt. Otthon igen szerény életet élt, többnyire falusi birtokán, hova vele együtt megvénhedett köszvénye majdnem végleg lekötötte. Itt neveltette egyetlen gyermekét: Olivért, kinek a nagy vagyonhoz való örökösödés jogán kívül a természet más testi szépséget, értelmes elmét, érző szivet adott, de melyeket az öreg herceg alig látszott méltányolni azon, szerinte mindent magába foglaló körülmény mellett, hogy Olivér — a hercegi név örököse. Az emberi tett és szellem sok irányban képezhető lévén, természetes hajlamai a nevelés által igen gyakran eltompíttatnak, s igen jól mondják , hogy a szokás egy második természete az embernek, mely lénye felett uralkodik. Eként Olivér sem maradhatott ment, arosz nevelés káros benyomásaitól, melyben részesült. Habár a természettől nemes szívvel áldatott is meg, a sok hízelgés elkényeztette. Mint gyermeknek , még zsenge értelmi ereje nem volt képes korlátozni, hogy el ne higyje, miszerint ő a teremtés kiváló alkotása — hogy az nem is lehetne másként, így azután Olivérből egy „kis zsarnok“ nőtte ki magát, aminek atyja nagyon örült. — Meglátszik, hogy úrnak született! Hanem azért a kis zsarnokon nem egyszer kitört a természet adta indulat és hajlam. Egy alkalommal, midőn sétalovaglásból tért haza nevelőjével, a falun keresztül jőve, lovag ostorával egy pár gyermeket segélyesen arcul ütött. De midőn látta, hogy az ostor hegye a gyermek arcán véres nyomot hagyott, s a gyermek keservesen sir , leugrott lováról, s átölelve , maga is sirt, és megkérlelte. Ezen eseményt a nevelő otthon a hercegnek elmondotta, aki nagyon felboszankodott, amiért Olivér — olyan gyenge szivet árult el! — Azt meg kell keményítenie ! Még a parasztot törvényes ura kérlelje, akivel apja is per „Ön“ beszél ! Akkoriban pedig már az ilyen beszédekkel nagyon is ellenkező szelek fújtak. Az „egyenlőség“ eszméje villanyfolyamként járta át a nemzet idegeit, s a mély álomból ébredők szívét, ajkát, egy dobbanás , egy rebegés fogta el: a nemzet szabad akart lenni! Új államéletet szervezni, felemelkedni oda, ahol egy öntudatra ébredt nemzet magának helyet követelhet! S ez, mint az állandó lét természetes fejleményének kifolyása, természetes követelmény is volt. A kezdetleges állapotok által teremtett intézmények a fejlődés által tehetetleníttettek, s az öntudatra ébredt nép nem akarta tovább tűrni a kiváltságokat. Az egyenlőség érzete által indíttatva, ugyanazon feltételt követelte mindenkit illetőleg, a jogok megszerezhetéséhez. A vagyonjogból és a teremtés által adott egyéni képességből folyó előnyök már úgy is eléggé dominálnak, ha az államintézmények által meg nem vonatik is az azokhoz való képesítettség! S a kor intő szavát megértve, immár a kiváltságos osztály tagjai is nagy számmal sorakoznak az eszme zászlója alá. A hongyűlésen, hírlapokban, igen éles küzdelmek folytak, s a fenkölt érzelmek kifejezői ihletéssel irt költemények által élesztették az eszme szent tüzét. A herceg mindezeknek a leghatározottabb ellensége volt. Azokról a zajos hongyűlésekről, küzdelem folytató hírlapokból el-eljutott hozzá egy példány értesítés, egy mutatványszám, amelyeket mindannyiszor boszankodva dobott félre s elmenekült előlük ősi könyvtárába , ahol is a falon függő családjának messze kiterjedt ágait szemlélve békülést nyert. — De hol is veszi magát az a gondolat, hogy oly emberek, kiket családfájuk egy külföldi fejedelemmel hoz kapcsolatba, a földnek kenyérért dolgozó népével egyenlők legyenek! Egyszer, a hercegi név örökösének, a „kis zsarnok“ Olivérnek az jutott eszébe, hogy — előjőve a parkból, hol finom művű pisztolylyal madarakra lövöldözött s egy elszalasztott sebesült madár felhajtására a kastély összes népségét kirendelte, — azokat a boszankodva eldobott értesítéseket és mutatvány-lapokat elolvassa. Különösen megragadta figyelmét egyik hírlapban egy költemény , melyet a szabadságnak egy ihlett dalnoka írt „a rab madárról ,amely szabadnak teremtetett, hogy az Istent — kék ege felé emelkedve — dicsőítse. A madarat elfogták és kalitba zárták, hogy énekével az úri mulatságot élénkítse; kapott mindent, amit amúgy egész napi fáradtsággal sem talált volna fel, — de mégis szomorú volt, mégsem énekelt, mert rab volt, mert elvesztette — szabadságát ! A gyermek kedélyére mélyen hatott ez a költemény, — keblét emelkedni érező, valami magasztos érzés emelte azt, melyet olyankor érezünk, midőn bensőnkben a nép és nemzetnek eszméje megszületik. Hanem amit a költeményből vett, szó szerint vette. Mikor a felhajtott sebesült madarat előhozták , megkönyezte, s azt kérdező, hogy nem lehetne-e még — meggyógyítani ? Ezzel aztán — úgy szűz alatt — jól kinevették. — Hát az meg már minek volna ! Hogy visszaadja a szabadságát? De nagy bolond ez a kis herceg? Hát minek vette el! A szegény madár még egy kis ideig vergődött, azután megszűnt élni. Olivér pompásan eltemette. Sírt ásatott neki a parkban, és zöld pázsitos hantot tetetett rá. Sírbeszédet is tartott felette. — Te szegény madár, te a társaid szabadságát az életeddel váltottad meg, többé madarakra nem vadászom. Azzal felment a kastélyba, s a hercegnek aranyos kalitokban lóbálódzó, külföldről drága pénzen hozatott madarait szélnek eresztette. A herceg csak akkor vette észre a műveletet, mikor már végre volt hajtva. Első pillanatra a „kis zsarnok“ szeszélyének vette s csak annyit mondott, hogy: „mégis kár volt a madarakért, — hát most már hol a pokolban szed össze annyi sok szép madarat,“ — amire a kis herceg azt mondta, hogy: — Sehol. — És miért sehol? — Mert a madarak nem arra valók , hogy kalitba zárjuk őket. — De mikor én szeretem a madarakat.— Még akkor sem arra valók. — Hát mire ? Ha szabad kérdezni ? — Hogy szabadok legyenek. — Hé .... hogy mik legyenek? — Szabadok, mert annak teremtettek. — Hát azt ki mondta önnek ? A kis herceg megmutatta a költeményt a „rab madárról.“ — Ez mondta azt. A herceg figyelmesen elolvasta a költeményt. — Roszul mondta. Ha ön értené, hogy hova céloz, ön sem adna igazat neki. Amint hogy nincs is igaza, mert az én madaraim nagyon jól érezték itt magukat és nem is nekik való a szabadság. Itt nem fáztak, nem éheztek, az otthoni nem az ő világuk, ott el fognak veszni, és ... és... E pillanatban a nyitott ablakon át egy csinos kis példány repült be a kiszabadított „rabok“ közül. Utána jött a többi is egyenként, és önként repültek be kalitkájukba. A herceg diadalmas arccal mondá: — És.. . és látja hogy igazam van? Visszajő mind, a szabadság megölné őket. Olivér pedig azt mondta , hogy : — Visszajönnek , mert az otthonn nem az ő hazájuk s ezek nem azok a madarak, melyeknek az , az eltemetetett madár a szabadságát az életével váltotta meg. Ezek úri mulatságot élénkíteni teremtettek, ezeknek nem való a szabadság. De zárj be egyet a sasok, vagy a pacsirták közül és azután bocsásd el ne őt, hanem a fiát, melyet itt nevelt, meglátod, hogy visszajő-e? — De azokat nem kell elbocsátani; jobb őket elzárni, vagy... megölni; azoknak sem való a szabadság , mert az embereknek ártalmára vannak. A sas elviszi a bárányt, a pacsirta a vetést pusztítja... — De hát miért az embereké minden? Az Isten az ő számukra semmit sem teremtett? — Hm! Tehát ez volna az egyenjogúság alapja ... Esh ön nem érti mit beszél---Hanem azért úgy beszél, mintha annak a szabadságnak az ... ördöge szólna belőle. ... És utána gondolta , hogy: — Ha ez így megy, ebből a „kis zsarnokiból még nagy rebellis lesz ! (Folytatjuk.) *) Mutatvány szerzőnek a „Korszellem“ című rajzából. Bölcsészet a közép-tanodában. Milyen tért engedjünk a bölcsészet tanításának a középiskolákban ? Igen fontos kérdés most, mikor ez iskolák egyöntetű berendezéséről, szervezéséről akar intézkedni a magyar országgyűlés. De hogy erre a kérdésre felelhessünk , meg kell vizsgálni, hogy: „általában tanítható-e a bölcsészet, mint más tudomány, vagy nem ?“ Mert e kérdésre adott felelettől függ, az előbbinek eldöntése is. A nevelésügy barátai, kiváló pedagógusok és bölcsészek különböző, egymással csaknem homlokegyenest ellenkező állást foglalnak el ez igen nevezetes kérdésben , mert míg egyik rész vagy épen nem , vagy csak igenis korlátolt mértékben hajlandó megengedni annak tanítását, addig a másik rész határozottan, s épen az öszhangzó oktatás érdekében mellette nyilatkozik. Hogy annál határozottabb állást foglalhassunk el, ismerkedjünk meg röviden mindkét fél nézetével, hátha valami kevéssel járulhatunk a kérdés megoldásához. Annyit előre is láthatunk, hogy a nézeteltérés a bölcsészet különböző felfogásából ered. Lássuk mit mondanak a tanítás ellenzői? „Mikép tanítsuk a bölcsészetet, s mi annak neveléstani értéke ?“ oly kérdések, melyekre hasonló felelet várható, mint a classikus, modern nyelveket, természettudományokat stb. érdeklő kérdésekre. Innen van, hogy a kezdők számára irt bölcsészeti művek a bölcsészetet, mint tények rendszerét adják elő, s ép oly neveléstani értéket tulajdonítanak neki, mint a történeti és tudományos adatoknak. Az újabbak haladnak a régi úton, s úgy látszik, hogy a köznézet a bölcsészetet ép oly módon , és oly eredménynyel véli taníthatónak, mint a nyelveket, vagy a tudományokat. De ez az általánosnak látszó elismerés ne vezessen félre, mert a tankönyvek alakjukat és módszerüket a tudományoktól kölcsönözték, ez pedig csak annyit bizonyít, hogy némelyek a bölcsészetet taníthatni vélik, mint a tudományok egyik ágát. De itt nem szabad egyet felednünk, s ezt a bölcsészeti tapasztalás is támogatja, e szerint pedig a bölcsészet nem hasonló a történet, vagy nyelv periódusaihoz, melyekben a haladást meg lehet mérni az értelmi fejlődés növekedésével. A bölcsészet inkább hasonló a jó egészséghez, mely szervezeti, vagy tán a jó ízléshez, melyet észrevétlenül sajátítunk el, inkább a jellem természetével bír, mint az ismeretével. Ezt a nézetet Platon igen finoman fejezi ki, midőn a bölcsészetet a dialektikával és a szeretettel azonosítja , ha az ember érzelmeit és gondolatait jó barátjaival cseréli ki, amit ilyenkor érez és gondol, az az ő bölcsészete, nem az, amit könyvből tanul. De ily társalgás csak hosszú és erényes életű emberek közt lehetséges , kik már jártasok a tudományokban , s ismerik az emberi természetet. Ebből látható, hogy a bölcsészetet nem lehet úgy tanítani a fiatalságnak, mint a geometriát.