Kecskemét, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1879-09-21 / 38. szám

1879. — 38. szám. Szeptember 21. „KECSKÉM­É­T.“ osztrák közösségnek, mely már egyszerű téterével gátat emelne Oroszország dicsvá­­gyának. Az orosz rabló hadjárat lehetetlen lett volna, ha Ausztria-Magyarország ide­jében tudatára jut e konstellációnak a he­lyett , hogy a berlini mandátum kedvéért számfelettinek nyargaljon a hármas szövet­ségben. Most Törökország porban hever, de Oroszország cselei egyre folynak, s még mindig szükséges , hogy azoknak útját álljuk. Németország sem akarja a berlini szerző­dést az oroszoknak feláldozni, s jóakaró érdekkel fogja nézni a barátság viszonyának visszaállítását Anglia, Ausztria-Magyaror­szág és a porta közt. Diplomáciánk e for­dulata az elkövetett hibák bevallását jelen­tené ugyan, de a hazafiság megengesztel minden bűnt, még a végzetteljes és nem a maga helyén nyilvánított originalitás viszke­­tegét is s hibákat bevallani nem szégyen, ha van erő és akarat jóvátételekre. Ezzel szemben kiváló fontosságot nyer a napról napra mind jobban elmérgesedni kezdő orosz-német viszály, mely a hírlapok hasáb­jairól már-már az intéző körök bureauiba is átcsapott. Tény az, hogy a német-orosz barátság végét járja és Németországra nézve jobban , mint valaha, lép előtérbe az a megfontolás, mely már 1870. őszén nyert világos kifeje­zést, hogy dacára minden baráti viszonynak, egy barátságos érzületű Oroszországhoz, a német tömör birodalom szilárd és őszinte viszonya Ausztria- Magyarországhoz nyújtja a leg­biztosabb és legtermészetesebb garanciákat Közép-Európa bé­kéje iránt. Szóval: kezd egy kissé egészségesebb politikai per lengedezni. Meglátjuk, hogy nem inficiálják-e azt újra bölcs politikusaink. Töredék László K. naplójából. (Folytatás.) Naplemenetkor vonatunk Cincinnati alatt állott meg. Ágyúdörgések tudatták a néppel a nagy vendég megérkezését. Az indóházbani rövid üdvözlés után kocsikra ültünk. Az indóház körüli téren, az utcá­kon, ablakokban s háztetőkön 100 ezeret haladó nép örömrivalgása, kendő- és ka­­lapcsóválása között a menet megindult. Elől ment zenével, lobogókkal a polgári lovas és gyalog katonaság, azután hiúto­kon Kossuth, a különféle bizottság és mi környezők; utánunk a fellobogózott, csengetyűs, pompás tűzoltó gépeket hosszú köteleken húzó, szép egyenruhás, több száz tűzoltók és lovas rendőrök. A város főbb utcáit e kép ágyúdörgés és soha nem szűnő hurrázás között bejárván, végre az óriási, pompás, nagyszerű, drágán búto­rozott, jól rendezett, pontos és jó szolgá­latú „Burnet House“ fogadóba szállásol­­tattunk. Cincinnati, Február 13. 1852. Csak látni lehet, leírni nem azon ro­­konszenvet, vonzalmat, tiszteletet, hódo­latot s lelkesülést, melylyel Kossuth fo­gadtatott, nemcsak itt Ohio­, hanem min­den államban. Érdekes látni, hogy fut gyermek, öreg, férfi, nő s a legpompá­­sabban öltözött úrnő, kitéve ruháját s testét az összezúzás veszélyének, mint vegyül a tolongó nép közé, hogy Kos­suthot közelről láthassa. Mindenki tö­rekszik őt látni, hallani, kezét, vagy csak ruháját érinthetni; s ezt megnyerve, a legboldogabb halandónak érzi magát, neve saját iratát (autograph) nyerve pedig, nem cseréb­e a mennyben lakókkal. Ily áta­­lános szeretetben, tiszteletben, rokon­­szenvben, s lelkes, szíves és pompás fogadtatásban nem részesült még halandó ember, nem maga a megváltó Krisztus. Ezen a napon Kossuth az utcán, abla­kokban s háztetőkön zsúfolva álló 13 —15 ezernyi néptömegnek mutattatott be egy ház erkélyéről, szűnni nem akaró zajos örömnyilatkozatok között. Készített pom­pás beszédjét, a roppant tolongás követ­­keztébeni nagy zaj miatt, kénytelen volt félbehagyni, s hallgatóit annak másnap reggel a hírlapokbani olvasására utasí­totta. Kossuthot a Cincinnati nép nevében Smith Caleb üdvözölte, beszédje rövid ki­vonatban is ez: „Az ön körutazása az eredeti Egyesült­ Államok egy részén keresztül oly közér­zelmű nyilatkozatot idézett elő, mely min­denkit meggyőz arról, hogy a szabadság, melyet azon államok népei élveznek, az ő szíveikben a polgári szabadság bajnokai iránt, kik Európában szabad intézménye­ket törekedtek felállítani, nemes rokon­­szenvet ébresztett. „A gyönyörű siker, mely a magyar honfiak első erőködését koronázta, azon reményt ébresztette, hogy a Duna partján kibontott három szinti lobogó, mint a mi köztársaságunk csillagos és csíkos lobo­gója, a szabadság reményének a jelvé­nye lesz. „A nemzetek törvényét sértő, az igaz­ságot és jogot arcon verő, a művelt világ közérzelmét figyelemre sem méltató orosz beavatkozás ezen reményt, legalább egy időre, meggyengítette, s midőn az orosz seregek a honi árulással kezet fogva, a magyar lobogót porba tiporták, örömünk szomorúságra változott. „Magyarországnak függetlenségét meg­állapítani nem sikerült; de nem sikerült csak akkor, mikor annak sikerülni lehet­­len volt. De iparkodása nem veszett el egészen. A mag, melyet harcai között vér­be vetett , ki fog kelni s gyümölcsöt fog hozni. Hű fiainak emléke, kik a szabadság ügyéért estek el, az egész világon élő szabad nép szivének élő tábláján fog meg­­örökíttetni. A vértanúk szelleme reményt és vigaszt fog susogni élő gyermekeiknek, és fogoly honfiainak börtönéből fog a sza­badság szelleme kirepülni, hogy a népet vigasztalja és lelkesítse. „Ön egy magas és szent küldetésben működik. Az ön honának nyomás alóli felszabadítása megérdemli az ön fáradozá­sát, és adja Isten, hogy annak sikere legyen, és hogy ön ezen szabad földön oly rokonszenvet és segélyt nyerjen, mely az ön szivét a nagy megpróbáltatásra, mely önre honában vár, megerősítse.“ (Folytatjuk.) Költemény a „rab madárról.“ *) Irta: Hajnal. N... herceg a lehető legtökéletesebb aristocrats volt azon időben, melyből elbe-­­ szélésünk kezdetét veszi. A nyilvánosság előtt mindig a teljes­­ magába zárkódás színével jelent meg; keve- s set beszélt, mintha pénzért adná, s azt is­­ nagyon megnézte , hogy — kihez. Közügyben mindig a conservativek kö­­­­zött foglalt helyet, minden kérdésben pes­­simista volt, — csak a vallásnak adott tel­­j­­es hitelt, amint az a jó catholicushoz illik. Lelkesedés sohsem szállta meg, — sem nemzeti öröm , sem a szegény nép szenve­dése meg nem inditották, ami nagyon poli­tikus magatartás, mert azok néha pénzbe is kerülnek, s a herceg — mellesleg legyen mondva — fukar volt. Otthon igen szerény életet élt, többnyire falusi birtokán, hova vele együtt megvénhe­­dett köszvénye majdnem végleg lekötötte. Itt neveltette egyetlen gyermekét: Olivért, kinek a nagy vagyonhoz való örökösödés jogán kívül a természet más testi szépséget, értelmes elmét, érző szivet adott, de me­lyeket az öreg herceg alig látszott méltá­nyolni azon, szerinte mindent magába fog­laló körülmény mellett, hogy Olivér —­ a hercegi név örököse. Az emberi tett és szellem sok irányban képezhető lévén, természetes hajlamai a nevelés által igen gyakran eltompíttatnak, s igen jól mondják , hogy a szokás egy má­sodik természete az embernek, mely lénye felett uralkodik. Eként Olivér sem maradhatott ment, a­­­rosz nevelés káros benyomásaitól, melyben részesült. Habár a természettől nemes szívvel ál­­datott is meg, a sok hízelgés elkényeztette. Mint gyermeknek , még zsenge értelmi ereje nem volt képes korlátozni, hogy el ne higyje, miszerint ő a teremtés kiváló alkotása — hogy az nem is lehetne másként, így azután Olivérből egy „kis zsarnok“ nőtte ki magát, aminek atyja nagyon örült. — Meglátszik, hogy úrnak született! Hanem azért a kis zsarnokon nem egyszer kitört a természet adta indulat és hajlam. Egy alkalommal, midőn sétalovaglásból tért haza nevelőjével, a falun keresztül jőve, lovag ostorával egy pár gyermeket segélyesen arcul ütött. De midőn látta, hogy az ostor hegye a gyermek arcán véres nyomot hagyott, s a gyermek keservesen sir , leugrott lováról, s átölelve , maga is sirt, és megkérlelte. Ezen eseményt a nevelő otthon a her­cegnek elmondotta, aki nagyon felboszan­­kodott, amiért Olivér — olyan gyenge szivet árult el! — Azt meg kell keményítenie ! Még a parasztot törvényes ura kérlelje, akivel apja is per „Ön“ beszél ! Akkoriban pedig már az ilyen beszédek­kel nagyon is ellenkező szelek fújtak. Az „egyenlőség“ eszméje villanyfolyam­­­ként járta át a nemzet idegeit, s a mély álomból ébredők szívét, ajkát, egy dobba­nás , egy rebegés fogta el: a nemzet sza­bad akart lenni! Új államéletet szervezni, felemelkedni oda, ahol egy öntudatra ébredt nemzet magának helyet követelhet! S ez, mint az állandó lét természetes fejleményének kifolyása, természetes köve­telmény is volt. A kezdetleges állapotok által teremtett intézmények a fejlődés által t­ehetetleníttet­­tek, s az öntudatra ébredt nép nem akarta tovább tűrni a kiváltságokat. Az egyenlőség érzete által indíttatva, ugyanazon feltételt követelte mindenkit ille­tőleg, a jogok megszerezhetéséhez.­­ A vagyonjogból és a teremtés által adott egyéni képességből folyó előnyök már úgy is eléggé dominálnak, ha az államin­tézmények által meg nem vonatik is az azokhoz való képesítettség! S a kor intő szavát megértve, immár a kiváltságos osztály tagjai is nagy számmal sorakoz­nak az eszme zászlója alá. A hon­gyűlésen, hírlapokban, igen éles küzdel­mek folytak, s a fenkölt érzelmek kifejezői ihletéssel irt költemények által élesztették az eszme szent tüzét. A herceg mindezeknek a leghatározot­tabb ellensége volt. Azokr­ól a zajos hongyűlésekről, küzde­lem folytató hírlapokból el-eljutott hozzá egy példány értesítés, egy mutatványszám, a­melyeket mindannyiszor boszankodva do­bott félre s elmenekült előlük ősi könyvtá­rába , ahol is a falon függő családjának messze kiterjedt ágait szemlélve békülést nyert. — De hol is veszi magát az a gondolat, hogy oly emberek, kiket családfájuk egy külföldi fejedelemmel hoz kapcsolatba, a földnek kenyérért dolgozó népével egyenlők legyenek! Egyszer, a hercegi név örökösének, a „kis zsarnok“ Olivérnek az jutott eszébe, hogy — előjőve a parkból, hol finom művű pisztolylyal madarakra lövöldözött s egy elszalasztott sebesült madár felhajtására a kastély összes népségét kirendelte, — azo­kat a boszankodva eldobott értesítéseket és mutatvány-lapokat elolvassa. Különösen megragadta figyelmét egyik hírlapban egy költemény , melyet a szabad­ságnak egy ihlett dalnoka írt „a rab ma­dárról ,a­mely szabadnak teremtetett, hogy az Istent — kék ege felé emelkedve — di­csőítse. A madarat elfogták és kalitba zár­ták, hogy énekével az úri mulatságot élén­kítse; kapott mindent, amit amúgy egész napi fáradtsággal sem talált volna fel, — de még­is szomorú volt, még­sem énekelt, mert rab volt, mert elvesztette — szabad­ságát ! A gyermek kedélyére mélyen hatott ez a költemény, — keblét emelkedni érező, valami magasztos érzés emelte azt, melyet olyankor érezünk, midőn bensőnkben a nép és nemzetnek eszméje megszületik. Hanem amit a költeményből vett, szó szerint vette. Mikor a felhajtott sebesült madarat elő­hozták , megkönyezte, s azt kérdező, hogy nem lehetne-e még — meggyógyítani ? Ezzel aztán — úgy szűz alatt — jól ki­nevették. — Hát az meg már minek volna ! Hogy visszaadja a szabadságát? De nagy bolond ez a kis herceg? Hát minek vette el! A szegény madár még egy kis ideig ver­gődött, azután megszűnt élni. Olivér pompásan eltemette. Sírt ásatott neki a parkban, és zöld pázsitos hantot tetetett rá. Sírbeszédet is tartott felette. — Te szegény madár, te a társaid sza­badságát az életeddel váltottad meg, többé madarakra nem vadászom. Azzal felment a kastélyba, s a herceg­nek aranyos kalitokban lóbálódzó, külföld­ről drága pénzen hozatott madarait szélnek eresztette. A herceg csak akkor vette észre a mű­veletet, mikor már végre volt hajtva. Első pillanatra a „kis zsarnok“ szeszé­lyének vette s csak annyit mondott, hogy: „mégis kár volt a madarakért, — hát most már hol a pokolban szed össze annyi sok szép madarat,“ — amire a kis herceg azt mondta, hogy: — Sehol. — És miért sehol? — Mert a madarak nem arra valók , hogy kalitba zárjuk őket. — De mikor én szeretem a madarakat.­­— Még akkor sem arra valók. — Hát mire ? Ha szabad kérdezni ? — Hogy szabadok legyenek. — Hé .... hogy mik legyenek? — Szabadok, mert annak teremtettek. — Hát azt ki mondta önnek ? A kis herceg megmutatta a költeményt a „rab madárról.“ — Ez mondta azt. A herceg figyelmesen elolvasta a költe­ményt. — Roszul mondta. Ha ön értené, hogy hova céloz, ön sem adna igazat neki. Amint hogy nincs is igaza, mert az én madaraim nagyon jól érezték itt magukat és nem is nekik való a szabadság. Itt nem fáztak, nem éheztek, az ott­honi nem az ő világuk, ott el fognak veszni, és ... és... E pillanatban a nyitott ablakon át egy csinos kis példány repült be a kiszabadított „rabok“ közül. Utána jött a többi is egyen­ként, és önként repültek be kalitkájukba. A herceg diadalmas arccal mondá: — És.. . és látja hogy igazam van? Visszajő mind, a szabadság megölné őket. Olivér pedig azt mondta , hogy : — Visszajönnek , mert az ott­honn nem az ő hazájuk s ezek nem azok a madarak, melyeknek az , az eltemetetett madár a sza­badságát az életével váltotta meg. Ezek úri mulatságot élénkíteni teremtettek, ezeknek nem való a szabadság. De zárj be egyet a sasok, vagy a pacsirták közül és azután bocsásd el ne őt, hanem a fiát, melyet itt nevelt, meglátod, hogy visszajő-e? — De azokat nem kell elbocsátani; jobb őket elzárni, vagy... megölni; azok­nak sem való a szabadság , mert az embe­reknek ártalmára vannak. A sas elviszi a bárányt, a pacsirta a vetést pusztítja... — De hát miért az embereké min­den? Az Isten az ő számukra semmit sem teremtett? — Hm! Tehát ez volna az egyenjogúság alapja ... Esh ön nem érti mit beszél---­Hanem azért úgy beszél, mintha annak a szabadságnak az ... ördöge szólna belőle. ... És utána gondolta , hogy: — Ha ez így megy, ebből a „kis zsar­nokiból még nagy rebellis lesz ! (Folytatjuk.) *) Mutatvány szerzőnek a „Korszellem“ című raj­zából. Bölcsészet a közép-tanodában. Milyen tért engedjünk a bölcsészet taní­tásának a közép­iskolákban ? Igen fontos kérdés most, mikor ez iskolák egyöntetű berendezéséről, szervezéséről akar intéz­kedni a magyar országgyűlés. De hogy erre a kérdésre felelhessünk , meg kell vizsgálni, hogy: „általában tanítható-e a bölcsészet, mint más tudomány, vagy nem ?“ Mert e kérdésre adott felelettől függ, az előbbinek eldöntése is. A nevelésügy barátai, kiváló pedagógusok és bölcsészek különböző, egy­mással csaknem homlokegyenest ellenkező állást foglalnak el ez igen nevezetes kérdés­ben , mert míg egyik rész vagy épen nem , vagy csak igen­is korlátolt mértékben haj­landó megengedni annak tanítását, addig a másik rész határozottan, s épen az ösz­­hangzó oktatás érdekében mellette nyilat­kozik. Hogy annál határozottabb állást fog­lalhassunk el, ismerkedjünk meg röviden mindkét fél nézetével, hátha valami kevés­sel járulhatunk a kérdés megoldásához. Annyit előre is láthatunk, hogy a nézet­­eltérés a bölcsészet különböző felfogásából ered. Lássuk mit mondanak a tanítás ellenzői? „Mikép tanítsuk a bölcsészetet, s mi annak neveléstani értéke ?“ oly kérdések, melyekre hasonló felelet várható, mint a classikus, modern nyelveket, természettu­dományokat stb. érdeklő kérdésekre. Innen van, hogy a kezdők számára irt bölcsészeti művek a bölcsészetet, mint tények rendsze­rét adják elő, s ép oly neveléstani értéket tulajdonítanak neki, mint a történeti és tudományos adatoknak. Az újabbak halad­nak a régi úton, s úgy látszik, hogy a köznézet a bölcsészetet ép oly módon , és oly eredménynyel véli taníthatónak, mint a nyelveket, vagy a tudományokat. De ez az általánosnak látszó elismerés ne vezessen félre, mert a tankönyvek alakjukat és mód­szerüket a tudományoktól kölcsönözték, ez pedig csak annyit bizonyít, hogy némelyek a bölcsészetet taníthatni vélik, mint a tu­dományok egyik ágát. De itt nem szabad egyet felednünk, s ezt a bölcsészeti tapasztalás is támogatja, e szerint pedig a bölcsészet nem hasonló a történet, vagy nyelv periódusaihoz, melyek­ben a haladást meg lehet mérni az értelmi fejlődés növekedésével. A bölcsészet inkább hasonló a jó egészséghez, mely szervezeti, vagy tán a jó ízléshez, melyet észrevétlenül sajátítunk el, inkább a jellem természetével bír, mint az ismeretével. Ezt a nézetet Platon igen finoman fejezi ki, midőn a bölcsésze­tet a dialektikával és a szeretettel azono­sítja , ha az ember érzelmeit és gondolatait jó barátjaival cseréli ki, a­mit ilyenkor érez és gondol, az az ő bölcsészete, nem az, a­mit könyvből tanul. De ily társalgás csak hosszú és erényes életű emberek közt lehetséges , kik már jártasok a tudományok­ban , s ismerik az emberi természetet. Ebből látható, hogy a bölcsészetet nem lehet úgy tanítani a fiatalságnak, mint a geometriát.

Next