Kecskemét, 1881. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1881-01-16 / 3. szám
IX. évfolyam, 3. szám, Kecskemét, 1881. Január 16. Slífixatívi díj: Helyben házhoz, vidékre poétán küldve: Ejféli évre - - 5 frt — kr. Félévre - - 3 frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr. Sxarkeixtíi iroda: II. tized, Deák-tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok viesna nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szerkesztő által állapittatik meg. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdttul díj: 1 centiméter marjai kasdicsneletét: 1- szer iktatva - - - 10 kr. 2- szer iktatva - - - 15 kr. 3- szer iktatva - - - IS kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdij 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A harc előtt. A ministerelnök újévi „bölcs mondásával“ felszabadította az ördögöt láncáról, s a szabadelvű sajtó azóta folytonosan tajtékzó dühvel csattogtatja agyarait a függetlenségi törekvések, s főleg a függetlenségi párt ellen. Nem múlik el nap, hogy a subventionált sajtó egyike-másika, gyakran valamennyi egyszerre, veszett dühvel ne támadna törekvéseink ellen. S mi paprikázza fel őket ennyire? Miért verik napról-napra így arcul az igazságot ? Miért hangoztatják a sajtóirodalom e fizetett minta zsoldosai napról-napra azt, hogy a függetlenségi negyvennyolcas pártnak törekvései kivihetetlen, ábrándok, elérhetetlen vágyak ? Igen egyszerű okból. Mert minél jobban közelednek a választások, az a párt, mely feledve múltját, a bihari pontokat, átcsapott a 67-es alapra, annál jobban és jobban inogni érezi lábai alatt a talajt. Látja, hogy működése utált, hogy a nép egységes akarata folytán nem vezetheti már sokáig a magyar közvéleményt Ausztria fekete-sárga járszalagján. A kormánypárt érzi, hogy a választók bizalma kialvó félben levő mécsvilág, mely a múltban a dispositions fonds olajával öntözgetve, sajnos igen fényesen világított nekik, a jelenben azonban már csak pislákol; nagyon is érzi, hogy a jövőben a választók bajosan fogják többé magukat a közösügy harcosainak persecutoraiul felhasználni egedni. Tudják ők igen jól, hogy a magyar földön nem él tisztességes, önérzetes polgár, ki egyetértne azzal az adóemelő politikával, mely minket rendszeresen hajt a közgazdasági katastropha örvénye felé; érzékük sugalmazza nekik, hogy végre közeledik a választás, melyen a nemzet maga fog vetőt kiáltani, s tiltakozik az ellen, hogy a jövőben is az a politika legyen irányadó, mely minket anyagilag és erkölcsileg tönkre silányított, s mely a nép nevében, az alkotmány köpenyege alatt fosztotta ki a nemzetet, hogy Austria telhetetlen torkába dobjon milliókat akkor, midőn itthon még az oltárról is lehúzza a térítőt pár fillérért. A közelgő választások szele borzongatta fel a kormánypárti tollakat. A főispánok és szolgabirák — e speciális kormánypárti kortesek, — kikapták a jelszót. Meg kell mindent tenni, hogy a függetlenségi és negyvennyolcas párt jelöltjei elbukjanak, mert Bécsnek alkalmatlanná kezdenek válni az önállóság utáni törekvések. Pénzük lesz elég, a hivatalos apparátus szinte rendelkezésükre áll. Ezért indították meg pártunk ellen jóeleve a tollharcot is. E harc, a kormánypárt készülődése, az ellenünk álló hatalom erkölcsi és anyagi kortes eszközei azonban nemhogy csökkentenék erélyünket, lankasztanák kitartatásunkat, hanem kell, hogy acélozzák azt. Meglehet, hogy a választás sokkal korábban fog megtörténni, mint sokan várják, és ezért szerveszkedni kell mindenütt. Munkásság, szorgalom, megfeszített tevékenység, s a zászlónkra irt jelszó azok az eszközök, melyeket a kormány „nyomós“ argumentumaival szembe állíthatunk. Magyarország függetlensége a jel, melyben győzhetünk. Ez rója reánk a kötelességet, hogy elveink érvényesítésére mindent elkövessünk. Országszerte megindult a mozgalom, hogy a függetlenségi és negyvennyolcas olvasókörök, egyletek, s kerületek képviselőket küldjenek a jan. 23-án tartandó országos értekezletre. Ne engedje az egyik egylet vagy kör a másik által magát megelőztetni, hanem küldjön megbízottakat az értekezletre; s ez értekezlet legyen próbaköve annak, hogy az ország a jövő választások alkalmával ki akarja-e űzni a kufárokat a templomból. Ezek kötelességeink a harc előtt. Slamóci Lajos: BELFÖLD. Jelen rovat alatt, melyet ezentúl állandósítani fogunk lapunkban s vezetésére fővárosi munkatársaink egyikét nyertük meg, a belpolitika kiválóbb eseményeit, főképen pedig az országgyűlési tárgyalásokat fogjuk figyelemmel kisérni s annak minden mozzanatáról röviden, tájékoztatni olvasónkat. Budapest, jan. 14. A karácsonyi szünidőknek vége. A Sándorutcai házban újra megkezdődtek a tárgyalások. A képviselők urak kezdenek visszaszállingózni választókerületeikből, ahova a karácsonyi szent ünnepek alatt rándultak le. Üres vigasztalást vittek. Elcsüggedést hoztak. A nemzet elfásult már az örökös biztatás, vigasztalás iránt. Nem hisz már a jó reménységben sem. Várja csendes megadással, van-e még csapás, melyet rész sorsa képében „alkotmányos“ kormánya fejére nem zúdított. Az egész országban fásult nyugalom uralkodik, amelynek csendje azonban nagyon hasonlít a vihar előtti csendhez. Nem messze van már ez a vihar... A tompa közöny e kinyomata ült a képviselőház szünidő utáni első ülésén is, mely f. hó 10-én tartatott meg. Üres padokban ásítozó képviselők előtt vette kezdetét a csődtörvényjavaslat tárgyalása. Apáthy István előadó hoszú beszédben fejtegette a javaslat fontosságát és hiányt pótló intézkedéseinek horderejét. Bizony nagyon időszerű most ez a javaslat, mikor a honmentésre vállalkozott Tisza-kormány dicsőséges uralkodásának hatodik esztendejében a fél ország csőd alatt áll. Csendes rezignációval keresztül csúszott a tisztelt ház csakhamar a javaslat tárgyalásán és Pauler minister elmondván fölötte a „Miatyánk“-ot a ház egyhangúlag rámondta az „Ámen“-t, mert a Tisza-kormányé „az ország és a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké“ (?) A részletes tárgyalás folyt másnap, harmadnap is, amikor aztán szerencsésen véget ért, anélkül, hogy akár a javaslatban, akár a miniszer urakban valami nagyobb baj esett volna. Az ellenzék a kávé- és cukoradók mihamarabb napirendre kerülő tárgyalása alkalmával készül nagyobb akciót kifejteni s ha egyes kormánypárti képviselők lelkiismeretének puhulásában hinni lehet, a kormánynak aligha bele nem törik a bicskája az ominózus javaslatokba, amelyek ellen országszerte nagy a fölháborodás. De ne vágjunk az események elé, annál kevésbé, mert a Tisza-kormánynak minden lehetséges és nincs az az átkos törvény, melynek keresztül hajtására ne találkoznék megvásárolható kormánypárti lelkiismeret. Ki kell emelnünk még, mielőtt szemlénket bezárnánk, Orbán Balázsnak az első ülés alatt a népszámlálás tárgyában a belügyministerhez intézett nagyfontosságú interpellációját, melyet egész terjedelmében ide igtatunk. Beszél az eleget maga magáért: „Van-e tudomása a belügyministernek arról, hogy a folyamatban levő országos népszámlálásnál használt népszámláló lapok 6. pontjának azon kérdése, hogy „Mi az anyanyelve?“ s a mellékelt Utasítás 12. pontjának azon intézkedése, mely szerint az e pontra adandó feleletre az összeíró biztosnak semminemű befolyást gyakorolnia nem szabad, az eredményezte, hogy nemzetünk létszáma legalább két millióval apasztatott, egész városok és vidékek lakóit hozván oly kényszerhelyzetbe, miszerint — bár testestől lelkestől magyaroknak vallják magukat — mégis kénytelenek voltak a hibásan feltett kérdés következtében magukat más nemzetbelieknek jegyeztetni ? Hajlandó-e az országos statistikai hivatalt ezen 6. kérdő pont eredményének, mint hamisítványnak a mellőzésére utasítani ?“ Az interpellációra még nem felelt a miniszer. I. I. „Fogadj isten!“ Tisztelt laptársunk, a „Kecskeméti Lapok“ legutóbbi számának első czikke velünk és illetve a „Kecskemét“ új szerkesztőjével foglalkozik. Nem illenék, ha t. laptársunk „Adjon isten“-ét elfogadás nélkül hagynék. De nem is tehetnék azt. A „K. L.“ nevezett cikkében és nevezett számában foglaltak, több tekintetben kihívják felszólalásunkat. És amidőn kezünkbe vesszük a tollat, hogy laptársunknak megadjuk a „Fogadj isten“-t, teszszük ezt azon föltevésben, hogy a nyílt őszinte szó, elfogulatlan józan embert soha nem sérthet; kimondjuk véleményünket leplezés nélkül azon tudatban, hogy az alakoskodás komédiás mezébe önérzetes ember soha nem bújik; a titokban áskálódás vakondok fegyverével soha nem harczol. Egyébként * „sapienti pauca !“* A „K. L.“ midőn velünk foglalkozik a jelenben, nem állhatja meg, hogy egy oldalvágást ne tegyen a múltba; nem állhatja meg, hogy sanda mészárosként oda is ne sújtson, ahova nem néz. Nem vehetjük tőle rész néven. Mondathattak, valamint mondattak is e lapok hasábjain a legközelebb múltban oly dolgok, melyek legkevésbé voltak alkalmasak arra, hogy szó nélkül zsebre vágja azokat a legtágabb lelkiismeret is. — Ám amidőn részünkről kijelentjük azt, hogy amily jogos alapon nyugovónak állítjuk és tartjuk a helyzet tisztázására irányuló, a politikai színvallásra provokáló kérdés fölvetését e lapok részéről az aligmúltban, és amily méltán elvárandó volt e kérdésre a férfias nyílt felelet , és oly kevéssé hisszük hivatásunknak, akár helyeslő, akár kárhoztató bírálatot mondani e lap és a mögötte álló párt múltjának oly cselekményeire, melyeknek intézői avagy csak tényezői is nem valánk se szóval, se tollal. És oly kevéssé vagyunk hajlandók felelősséget és szolidaritást vállalni a múltért — bár helyeslésünkkel találkoznék is az, amennyire nem kívánjuk megosztani a felelősséget tetteinkért senkivel, sem a jelenben, sem a jövőben.* Tetteinknek, szavunknak ura leszünk mindenkor , de elvárjuk ezt velünk szemben másoktól is; elvárjuk laptársunktól is. És ezen incidensből legyen szabad őszinte örömünknek kifejezést adni a fölött, hogy t. laptársunk elhatározta magát a színvallásra. A „K. L.“ múlt számának első czikke a leghatározottabb kormánypárti nyilatkozat, amely minden kétséget, minden elcsűrhetéstcsavarhatást kizár. íme ítéljen az olvasó: „10 — 15 évi tapasztalás bizonyít mellettünk, hogy az ellenzéki politikai hitvallások mindenütt egyformák hangzatosságban, tetszetősségben, nagy szavakkal összeillesztett frázisokban, kormány szidásban s egyéb hiábavalóságokban... Könnyű szerep, fiatal vállaknak való, s a ki teheti, hogy lelkét ellenzéki mézes szavakkal táplálja, — módja és alkalmatossága lévén hozzá, — jól teszi.“ — Azt hisszük, ehhez nem kell magyarázat; megérti, aki nem ismeri is Goethe nyelvét. * Mint mondok, mi fölötte örvendünk e nyilatkozatnak, mert fölötte megkönnyíti szerepünket. Tudjuk legalább, hogy kikkel van dolgunk. És valamint megkívánjuk, hogy tisztelje mindenki a mi meggyőződésünket, amely őszinte és szilárd; és úgy tiszteljük bárkiben a meggyőződést, ha kormánypárti is, és nem jut eszünkbe még azt sem mondaa rá, hogy hiábavalóság... Legyenek önök őszintén kormánypártiak , tisztelni fogjuk önöket és harczolni fogunk önök ellen , tisztességes ellenfélhez méltó, tisztességes fegyverekkel. De a zsákban macskát árulás, a „vegyes tartalom“ mögül való politikai „lesipuskázás“, nem méltó sem egy önérzetes párthoz, sem egy laphoz, mely komolyan számba vétetni akar. Mert azt hiába mondják önök, hogy nem űznek, csak bírálnak politikát. Igaz ! Bírálnak. De önmagukat soha , örökké csak minket. És a tizenhárom évfolyam megcáfolhatatlan tanú arra is, hogy a „K. L.“-ban örökké űztek politikát — kauczió nélkül.* Vessenek véget ennek a — mondjuk csak: egyenlőtlen állapotnak is, és mi őszintén üdvözöljük önöket az elvek sík mezején, ahol nincsenek koulisszák, nincsenek leshelyek. És amily kitartó lelkesedéssel fogunk mi küzdeni elveinkért, és úgy fogjuk tisztelni önökben a nyílt, becsületes ellenfelet, amely nem veszi szolgálatába soha, sem a politikai cselszövény kicsinyes, sem az önző személyeskedés méltatlan eszközeit, valamint megvetéssel utasítjuk vissza azokat minden alkalommal mi is. És itt nem mulaszthatjuk el, hogy befejezésül ne reflektáljunk a „K. L.“ legutóbbi számának újdonsági rovatában mondottakra, miután a legsötétebb, a legvadabb politikai phanatizmus gyanúja van ott, alaptalanul kimondva ellenünk. * Az olvasóköri bálra vonatkozó kérdéses újdonságot a „Kecskemétében, mely a „K. L.“ ujdonságirójának kifakadását provokálta, e lapok szerkesztője irta; úgy lévén meggyőződve, — s azt hisszük ebbeli meggyőződésünket minden józan ember osztja, — hogy tartassák bár egy mulatság akár az „Olvasókörében, akár a „Népkör“-ben, vagy akárhol is , mindig kárára van annak, a túlságosan sok rendező. Mert rendesen vagy egyik sem csinál semmit, és akkor eo ipso nincs rend, vagy mindegyik rendelkezni akar, és ismét csak a rend esik áldozatul. Nekünk amidőn az idézett megjegyzést tettük, eszünk ágában sem volt az a malicziózus gondolat — és ezt hírlapírói becsületszavunkra mondjuk, melynek hogy hitelt adjon, megkövetelhetjük mindenkitől - hogy azOlvasókörben politizálni is szoktak. Tekintettük az Olvasókört tisztán mint oly helyiséget, ahol igen sikerült társadalmi mulatságok szoktak rendeztetni, melyeknek a politikához ép oly kevés közük van, mint volt nekünk a czélzatos gúnyolódáshoz, midőn a nevezett újdonságot megírtuk. És valamint hihetetlennek tetszett eddig előttünk az a föltevés, hogy műveit emberek képesnek tartsanak bennünket oly vad politikai phanatizmusra, amely szerint örülni tudnánk annak, ha nem sikerül egy tisztán társadalmi mulatság, csak azért, mert az esetleg az Olvasókörben tartatik, és oly hihetetlen előttünk, hogy pártfeleink közül erre képes lenne bárki is. A „K. L.“ megjegyzését tehát nem magyarázhatjuk ki egyébből, minthogy az emberek rendesen önmagukból kiindulva szoktak megítélni másokat. Mi egyszer mindenkorra kijelentjük, hogy épen semmi gyönyörűséget nem találunk abban, hogy mindenáron csomót keressünk a politikai kákán, pláne akkor és ott, amikor és ahol annak helye épen nincs. Készséggel beismerjük azonban, hogy szóban levő megjegyzésünk írásakor elfeledtük, hogy vannak emberek Kecskeméten, akik inkább kihurczolkodnak a lakásból, semhogy egy ajtón járjanak be politikai ellenfeleikkel. Honny soit, qui maly pense ! Kovács Pál.