Kecskemét, 1881. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1881-01-16 / 3. szám

IX. évfolyam, 3. szám, Kecskemét, 1881. Január 16. Slífixatívi díj: Helyben házhoz, vidékre poé­tán küldve: Ejféli évre - - 5 frt — kr. Félévre - - 3 frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy­ hónapra - — frt 60 kr. Sxarkeixtíi iroda: II. tized, Deák-tér 1. sz. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok viesna nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szer­kesztő által állapittatik meg. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdttu­l díj:­­ 1 centiméter marjai kasdicsne­­leté­t: 1- szer iktatva - - - 10 kr. 2- szer iktatva - - - 15 kr. 3- szer iktatva - - - IS kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdij 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A harc előtt. A ministerelnök újévi „bölcs mondá­sával“ felszabadította az ördögöt láncáról, s a szabadelvű sajtó azóta folytonosan tajtékzó dühvel csattogtatja agyarait a függetlenségi törekvések, s főleg a függet­lenségi párt ellen. Nem múlik el nap, hogy a subventio­­nált sajtó egyike-másika, gyakran vala­mennyi egyszerre, veszett dühvel ne tá­madna törekvéseink ellen. S mi paprikázza fel őket ennyire? Mi­ért verik napról-napra így arcul az igaz­ságot ? Miért hangoztatják a sajtóirodalom e fizetett minta­ zsoldosai napról-napra azt, hogy a függetlenségi negyvennyolcas párt­nak törekvései kivihetetlen, ábrándok, elérhetetlen vágyak ? Igen egyszerű okból. Mert minél jobban közelednek a vá­lasztások, az a párt, mely feledve múltját, a bihari pontokat, átcsapott a 67-es alapra, annál jobban és jobban inogni érezi lábai alatt a talajt. Látja, hogy működése utált, hogy a nép egységes akarata folytán nem vezetheti már sokáig a magyar közvéle­ményt Ausztria fekete-sárga járszalagján. A kormánypárt érzi, hogy a választók bizalma kialvó félben levő mécsvilág, mely a múltban a dispositions fonds olajával öntözgetve, sajnos igen fényesen világított nekik, a jelenben azonban már csak pis­lákol; nagyon is érzi, hogy a jövőben a választók bajosan fogják többé magukat a közösügy harcosainak persecutoraiul fel­használni egedni. Tudják ők igen jól, hogy a magyar földön nem él tisztességes, önérzetes pol­gár, ki egyetértne azzal az adóemelő poli­tikával, mely minket rendszeresen hajt a közgazdasági katastropha örvénye felé; érzékük sugalmazza nekik, hogy végre közeledik a választás, melyen a nemzet maga fog vetőt kiáltani, s tiltakozik az ellen, hogy a jövőben is az a politika le­gyen irányadó, mely minket anyagilag és erkölcsileg tönkre silányított, s mely a nép nevében, az alkotmány köpenyege alatt fosztotta ki a nemzetet, hogy Austria telhetetlen torkába dobjon milliókat akkor, midőn itthon még az oltárról is lehúzza a térítőt pár fillérért. A közelgő választások szele borzongatta fel a kormánypárti tollakat. A főispánok és szolgabirák — e speciális kormány­­párti kortesek, — kikapták a jelszót. Meg kell mindent tenni, hogy a függetlenségi és negyvennyolcas párt jelöltjei elbukjanak, mert Bécsnek alkalmatlanná kezdenek válni az önállóság utáni törekvések. Pénzük lesz elég, a hivatalos appa­rátus szinte rendelkezésükre áll. Ezért indították meg pártunk ellen jóeleve a toll­­harcot is. E harc, a kormánypárt készülődése, az ellenünk álló hatalom erkölcsi és anyagi kortes eszközei azonban nemhogy csökken­tenék erélyünket, lankasztanák kitarta­­tásunkat, hanem kell, hogy acélozzák azt. Meglehet, hogy a választás sokkal korábban fog megtörténni, mint sokan várják, és ezért szerveszkedni kell min­denütt. Munkásság, szorgalom, megfeszített tevékenység, s a zászlónkra irt jelszó azok az eszközök, melyeket a kormány „nyo­mós“ argumentumaival szembe állíthatunk. Magyarország függetlensége a jel, mely­ben győzhetünk. Ez rója reánk a köteles­séget, hogy elveink érvényesítésére min­dent elkövessünk. Országszerte megindult a mozgalom, hogy a függetlenségi és negyvennyolcas olvasókörök, egyletek, s kerületek képvi­selőket küldjenek a jan. 23-án tartandó országos értekezletre. Ne engedje az egyik egylet vagy kör a másik által magát megelőztetni, hanem küldjön megbízottakat az értekezletre; s ez értekezlet legyen próbaköve annak, hogy az ország a jövő választások alkal­mával ki akarja-e űzni a kufárokat a tem­plomból. Ezek kötelességeink a harc előtt. Slam­óci Lajos: BELFÖLD. Jelen rovat alatt, melyet ezentúl állan­dósítani fogunk lapunkban s vezetésére fővá­rosi munkatársaink egyikét nyertük meg, a belpolitika kiválóbb eseményeit, főképen pe­dig az országgyűlési tárgyalásokat fogjuk fi­gyelemmel kisérni s annak minden mozza­natáról röviden, tájékoztatni olvasónkat. Budapest, jan. 14. A karácsonyi szünidőknek vége. A Sándor­­utcai házban újra megkezdődtek a tárgyalá­sok. A képviselők urak kezdenek visszaszál­­lingózni választókerületeikből, ahova a kará­csonyi szent ünnepek alatt rándultak le. Üres vigasztalást vittek. Elcsüggedést hoztak. A nemzet elfásult már az örökös biztatás, vigasztalás iránt. Nem hisz már a jó remény­ségben sem. Várja csendes megadással, van-e még csapás, melyet rész sorsa képében „al­kotmányos“ kormánya fejére nem zúdított. Az egész országban fásult nyugalom uralkodik, a­melynek csendje azonban nagyon hasonlít a vihar előtti csendhez. Nem messze van már ez a vihar... A tompa közöny e kinyomata ült a kép­viselőház szünidő utáni első ülésén is, mely f. hó 10-én tartatott meg. Üres padokban ásítozó képviselők előtt vette kezdetét a csőd­törvényjavaslat tárgyalása. Apáthy István előadó hoszú beszédben fejtegette a javaslat fontosságát és hiányt­ pótló intézkedéseinek horderejét. Bizony nagyon időszerű most­ ez a javaslat, mikor a honmentésre vállalko­zott Tisza-kormány dicsőséges uralkodásának hatodik esztendejében a fél ország csőd alatt áll. Csendes rezignációval keresztül csúszott a tisztelt ház csakhamar a javaslat tárgyalá­sán és Paule­r minister elmondván fölötte a „Miatyánk“-ot a ház egyhangúlag rámondta az „Ámen“-t, mert a Tisza-kormányé „az ország és a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké“ (?) A részletes tárgyalás folyt másnap, har­madnap is, amikor aztán szerencsésen véget ért, anélkül, hogy akár a javaslatban, akár a miniszer urakban valami nagyobb baj esett volna. Az ellenzék a kávé- és cukor­adók mi­hamarabb napirendre kerülő tárgyalása alkal­mával készül nagyobb akciót kifejteni s ha egyes kormánypárti képviselők lelkiismereté­nek puhulásában hinni lehet, a kormánynak aligha bele nem törik a bicskája az ominózus javaslatokba, amelyek ellen országszerte nagy a fölháborodás. De ne vágjunk az események elé, annál kevésbé, mert a Tisza-kormány­­nak minden lehetséges és nincs az az átkos tör­vény, melynek keresztül hajtására ne talál­koznék megvásárolható kormánypárti lelkiis­meret. Ki kell emelnünk még, mielőtt szemlén­ket bezárnánk, Orbán Balázsnak az első ülés alatt a népszámlálás tárgyában a belügyministerhez intézett nagyfontosságú interpellációját, melyet egész terjedelmében ide igtatunk. Beszél az eleget maga magáért: „Van-e tudomása a belügyministernek arról, hogy a folyamatban levő országos nép­­számlálásnál használt népszámláló lapok 6. pontjának azon kérdése, hogy „M­i az anya­nyelve?“ s a mellékelt Utasítás 12. pont­jának azon intézkedése, mely szerint az e pontra adandó feleletre az összeíró biztosnak semminemű befolyást gyakorolnia nem sza­bad, az eredményezte, hogy nemzetün­k létszáma legalább két millióval apasztatott, egész városok és vidékek lakóit hozván oly kényszerhelyzetbe, miszerint — bár testestől lelkestől magyaroknak vallják magukat — mégis kénytelenek voltak a hi­básan feltett kérdés következtében magukat más nemzetbelieknek jegyeztetni ? Hajlandó-e az országos statistikai hivatalt ezen 6. kérdő pont eredményének, mint h­a­­misítványnak a mellőzésére utasítani ?“ Az interpellációra még nem felelt a mi­niszer. I. I. „Fogadj isten!“ Tisztelt laptársunk, a „Kecskeméti La­pok“ legutóbbi számának első czikke velünk és illetve a „Kecskemét“ új szerkesztőjével foglalkozik. Nem illenék, ha t. laptársunk „Adjon isten“-ét elfogadás nélkül hagynék. De nem is tehetnék azt. A „K. L.“ nevezett cikkében és nevezett számában foglaltak, több tekintetben kihívják felszólalásunkat. És amidőn kezünkbe vesszük a tollat, hogy laptársunk­nak megadjuk a „Fogadj isten“-t, tesz­­szük ezt azon föltevésben, hogy a nyílt őszinte szó, elfogulatlan józan embert soha nem sérthet; kimondjuk véleményünket lep­lezés nélkül azon tudatban, hogy az ala­koskodás komédiás­ mezébe önérzetes ember soha nem bújik; a titokban áskálódás vakon­dok fegyverével soha nem harczol. Egyébként * „sapienti pauca !“* A „K. L.“ midőn velünk foglalkozik a jelenben, nem állhatja meg, hogy egy oldal­vágást ne tegyen a múltba; nem állhatja meg, hogy sanda mészárosként oda is ne sújt­son, ahova nem néz. Nem vehetjük tőle rész né­ven. Mondathattak, valamint mondattak is e lapok hasábjain a legközelebb múltban oly dolgok, melyek legkevésbé voltak alkalmasak arra, hogy szó nélkül zsebre vágja azokat a legtágabb lelkiismeret is. — Ám amidőn részünkről kijelentjük azt, hogy amily jo­gos alapon nyugovónak állítjuk és tartjuk a helyzet tisztázására irányuló, a politikai színvallásra provokáló kérdés fölvetését e la­pok részéről az aligmúltban, és amily méltán elvárandó volt e kérdésre a férfias nyílt fele­let , és oly kevéssé hisszük hivatásunknak, akár helyeslő, akár kárhoztató bírálatot mon­dani e lap és a mögötte álló párt múltjának oly cselekményeire, melyeknek intézői avagy csak tényezői is nem valánk se szóval, se tollal. És oly kevéssé vagyunk hajlandók fe­lelősséget és szolidaritást vállalni a múltért — bár helyeslésünkkel találkoznék is az, amennyire nem kívánjuk megosztani a fele­lősséget tetteinkért senkivel, sem a jelenben, sem a jövőben.* Tetteinknek, szavunknak ura leszünk min­denkor , de elvárjuk ezt velünk szemben má­soktól is; elvárjuk­­­ laptársunktól is. És ezen incidensből legyen szabad őszinte örömünknek kifejezést adni a fölött, hogy t. laptársunk elhatározta magát a színvallásra. A „K. L.“ múlt számának első czikke a legha­tározottabb kormánypárti nyilatkozat, amely minden kétséget, minden elcsűrhetést­­csavarhatást kizár. íme ítéljen az olvasó: „10 — 15 évi tapasztalás bizonyít mellettünk, hogy az ellenzéki politikai hitvallások mindenütt egyformák hangzatosságban, tet­szetősségben, nagy szavakkal összeillesztett frázisokban, kormány szidásban s egyéb hiábavalóságokban... Könnyű szerep, fiatal vállaknak való, s a ki teheti, hogy lelkét ellenzéki mézes szavakkal táplálja, — módja és alkalmatossága lévén hozzá, — jól teszi.“ — Azt hisszük, ehhez nem kell magyarázat; megérti, aki nem is­meri is Goethe nyelvét. * Mint mondok, mi fölötte örvendünk e nyi­latkozatnak, mert fölötte megkönnyíti szere­pünket. Tudjuk legalább, hogy kikkel van dolgunk. És valamint megkívánjuk, hogy tisztelje mindenki a mi meggyőződésünket, amely őszinte és szilárd; és úgy tiszteljük bárkiben a meggyőződést, ha kormánypárti is, és­­ nem jut eszünkbe még azt sem mondaa rá, hogy hiábavalóság... Legyenek önök őszintén kormánypártiak , tisztelni fog­juk önöket és harczolni fogunk önök ellen , tisztességes ellenfélhez méltó, tisztességes fegy­verekkel. De a zsákban macskát árulás, a „vegyes tartalom“ mögül való politikai „lesi­­puskázás“, nem méltó sem egy önérzetes párthoz, sem egy laphoz, mely komolyan számba vétetni akar. Mert azt hiába mond­ják önök, hogy nem űznek, csak bírálnak politikát. Igaz ! Bírálnak. De önmagukat soha , örökké csak minket. És a tizenhárom évfolyam megc­áfolhatatlan tanú arra is, hogy a „K. L.“-ban örökké űztek politikát — kauczió nélkül.* Vessenek véget ennek a — mondjuk csak: egyenlőtlen állapotnak is, és mi őszintén üdvözöl­jük önöket az elvek sík mezején, ahol nincse­nek koulisszák, nincsenek leshelyek. És amily kitartó lelkesedéssel fogunk mi küzdeni elve­inkért, és úgy fogjuk tisztelni önökben a nyílt, becsületes ellenfelet, amely nem veszi szolgálatába soha, sem a politikai cselszövény kicsinyes, sem az önző személyeskedés mél­tatlan eszközeit, valamint megvetéssel utasít­juk vissza azokat minden alkalommal mi is. És itt nem mulaszthatjuk el, hogy befejezé­sül ne reflektáljunk a „K. L.“ legutóbbi szá­mának újdonsági rovatában mondottakra, mi­után a legsötétebb, a legvadabb politikai pha­­natizmus gyanúja van ott, alaptalanul kimondva ellenünk. * Az olvasóköri bálra vonatkozó kérdéses újdonságot a „Kecskemétében, mely a „K. L.“ ujdonságirójának kifakadását provo­kálta, e lapok szerkesztője irta; úgy lévén meggyőződve, — s azt hisszük ebbeli meggyő­ződésünket minden józan ember osztja, — hogy tartassák bár egy mulatság akár az „Olvasó­körében, akár a „Népkör“-ben, vagy akárhol is , mindig kárára van annak, a túlságosan sok rendező. Mert rendesen vagy egyik sem csinál semmit, és akkor eo ipso nincs rend,­ vagy mindegyik rendelkezni akar, és ismét csak a rend esik áldozatul. Nekünk amidőn az idézett megjegyzést tettük, eszünk ágában sem volt az a malicziózus gondolat — és ezt hírlapírói becsületszavunkra mondjuk, melynek hogy hitelt adjon, megköve­telhetjük mindenkitől - hogy az­­Olvasókör­ben politizálni is szoktak. Tekintettük az Olvasókört tisztán mint oly helyiséget, ahol igen sikerült társadalmi mulatságok szok­tak rendeztetni, melyeknek a politikához ép oly kevés közük van, mint volt nekünk a czélzatos gúnyolódáshoz, midőn a nevezett újdonságot megírtuk. És valamint hihetetlen­nek tetszett eddig előttünk az a föltevés, hogy műveit emberek képesnek tartsanak ben­nünket oly vad politikai phanatizmusra, amely szerint örülni tudnánk annak, ha nem sikerül egy tisztán társadalmi mulatság, csak azért, mert az esetleg az Olvasókörben tartatik, és oly hihetetlen előttünk, hogy pártfeleink kö­zül erre képes lenne bárki is. A „K. L.“ megjegyzését tehát nem magyarázhatjuk ki egyébből, minthogy az emberek rendesen ö­n­­m­agukból kiindulva szoktak meg­ítélni másokat. Mi egyszer mindenkorra kijelentjük, hogy épen semmi gyönyörűséget nem találunk abban, hogy mindenáron csomót ke­ressünk a politikai kákán, pláne akkor és ott, amikor és ahol annak helye épen nincs. Kész­séggel beismerjük azonban, hogy szóban levő megjegyzésünk írásakor elfeledtük, hogy van­nak emberek Kecskeméten, akik inkább ki­­hurczolkodnak a lakásból, semhogy egy aj­tón járjanak be politikai ellen­feleikkel. Honny soit, qui maly pense ! Kovács Pál.

Next