Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1881-07-03 / 27. szám

1881. — 27. szám. K­ECSKEMÉT. Julius 3. Ragasztja a Sziládi-plakátot a napszámos gyerek. És mindenütt a Horváth-plakátot fag­­gatja be vele. Meglátja ezt a Horváthpárti Sz. E. ügyvéd és boszankodva rákiált: — Talán egymás alá is elférnének azok a plakátok hé! — Ha jobban tudja az úr, hát csinálja! Volt a lakonikus válasz. * A „Kecskeméti Lapok“ választási csipkéi közül különösen egy vonta magára figyel­münket, mert a többiek oly szánandó bárgyú­­ságok, hogy még provokálni sem képesek. Azt mondja nevezetesen a függő párt kép­viselőjelöltjeiről, hogy „ők maguk sem tudják, hogy édes atyjukat honnan fújta hozzánk a szél.“ Ugyan kérdjük a „K. L.“ tisztelt szerkesz­tőségétől, — miután névtelen cikkírója, nem átallja piszkosan aljas kortesfegyverével még sírjukban nyugvó, becsületben és tisztességben megőszült polgárok hamvait sem fölkavarni — kérdjük, hogy várjon az ellenpárt primipillu­­ssat: egy Zomboryt, egy Katonát, egy Csilléryt, egy Kiss Lajost, egy Tassy Pált stb. — hát ezeket ugyan honnan fújta ide a szél, hisz egyikőjük neve sincs bevezetve a kecskeméti anyakönyvekbe. Hagyján, ha még azt mondja az a tisztelt újság, hogy „nem kecskeméti születésű,“ de ohne weiteres „szél fújtának,“ „sehonnainak“ kiáltani ki olyan embereket, akik félszázadon ke­resztül a legnagyobb jóltevői közé tartoztak szen­vedő polgártársainknak; ezt csak az ellenpárt doktor szentháromsága alatt működő „intelligens“ zsurnalisztikától telhetik ki. * Tassy urat mindamellett rendkívül elbiza­­kodottá tehette a képviselőjelöltség. Sikari járásbíró úr által két ízben is elszent hadához, hogy lépjen vissza. Majd szerez neki — már mint Tassy úr — pompás hivatalt a ministériumnál. Milyen kegyes úr lett volna ez a tisztelt úr, ha­­ megválasztják. Hanem hát az egyszeri hajdú szerint „na­gyon sokféle dolog van a világon s az mind külömb-külömb­féle.“ Ilyen a képviselőség is. Az se üt ám be mindenkinek. Sőt rendesen azoknak koppan a szeme, akik legjobban esenkednek utána. Nyugodalmas jóéjszakát bukott nagyságok! Cívis­ adta a fölmentést; az az esküdtszék, ame­lyiket egy másik katona, Edelsheim­ Gyulai, a lovagias tábornok, a becsületére oly fél­tékeny tisztikar tagja, nem átallott meg­gyalázni. Az a tizenkét polgár becsületére és hi­tére mondotta ki ítéletét és nem fogunk annyira lealjasodni, hogy a bírónak hiva­tott polgárok becsületében, hitében kétel­kedjünk; nem fogunk annyira lealacso­­nyulni, hogy meggyőződésük indokait ke­resve, szemükre hányjuk a szoldateszka iránt tanúsított félelmet, sőt még annak sem adunk kifejezést, mit a fővárosban széltőben hosszában beszélnek, hogy az es­küdtek közül azokat, kik a Verhovay és Hentaller-féle sajtóperekben működtek és kik hivatva lettek volna a törvény rendes menete szerint itt is bíráskodni, számsze­rűt tizenhetet, valami magasabb, valami láthatlan titkos hatalom otthona marasz­­totta. Nem teszünk itt semmi kifogást az esküdtek szava ellen, de midőn tisztelet­tel meghajlunk törvényes bíránk ítélete előtt, bármennyire súlyosnak, szigorúnak érezzük is azt, másfelől kötelességet mu­lasztanánk úgy önmagunk, mint e szegény haza ellen, ha ez esetből nem vonnánk le a tanúságokat. A jogállam első követelménye, hogy polgárai egyenlők legyenek a törvény előtt, és Magyarországot már megdicsérték azzal, hogy jogállam, sőt a­kik ezt a dicséretet még most nem tartják is megérdemeltnek, teljes erővel oda igyekeznek hatni, hogy elérjük az eszmét: minden polgár legyen egyenlő a törvény előtt. Hol vagyunk mi még ettől, arról a legégbekiáltóbb példa első­sorban lapunk szerkesztőjének sajtópöre. Midőn a kolozsvári eset miatt megin­dultak a „Függetlenség“ ellen a sajtópe­rek ; midőn Yerhovayt és Hentallert az es­küdtek fölmentették, akkor nem várták be, hogy ezek az ítéletek jogerőre emelkedje­nek, hanem siettek a legfőbb hadúrnál, a fejedelemnél kegyelmet eszközölni a két elítélt katonatisztnek. Minden méltányos ember várta, mindenkinek jogérzéke köve­telte, hogy midőn a magáról oly menthet­­len módon megfeledkezett két tiszt meg­kapta a kegyelmet, a kedélyek megnyug­tatása miatt és az annyira féltett egyetér­tés és békesség miatt, aminek a katonaság és polgárság között fel kellene állnia; ezek miatt mindenki várta a további perek beszüntetését, hogy az egyetértés és köl­csönös béke megszilárdulása elől minden akadály el legyen hárítva. Nem tették. A sajtóperek folynak. Ver­hovay ellen újra felelevenítték a pert, Hen­­taller csak az ügyészség hanyagsága és vigyázatlansága miatt kerülte el a hasonló sorsot, Kovács Pál el van ítélve, Inczédy László és Lichtenegger ellen ki van a tár­gyalás tűzve, a hajsza folyik a közös had­ügyminiszter megkeresésére és maga a had­ügyminiszter az, ki az egész hadsereg nevé­ben ez eljárása által kijelenti, hogy nemcsak büntelennek tartja a két megkegyelmezett tisztet, hanem üldözendőnek tart minden embert, ki a magát az állam fölött állónak képzelő katonaság ellen fölemelni meri szavát. Ezt hirdetik a folyamatban levő sajtóperek, mert ha már kieszközölték a bűnös katonatisztek megkegyelmezését, nem volna szabad akkor üldözni többé a pol­gárt sem. Nem Kovács Pál elitéltetése, hanem a polgárságnak a katonához való viszonya forog itt szóban; az a polgárság, mely arca véres verítékének eredményével tartja fen a hadsereget, mely a hadsereg számára vért és pénzt szállít, van itt már üldözőbe véve az által a hadsereg által, mely az üldözött védelmére volna hivatva. Nem Kovács Pál elitéltetésében fekszik az ügy súlypontja, hanem abban, hogy egyátalán létezhetnek még ez ügyben sajtóperek. Kovács Pál a férfias komolyság nyugodtságával ki fogja állani büntetését, de büntetésének kiállása a legszebb bizonyítvány lesz arra, hogy ime elrettenthetlenül, bátran sorompóba lépett a nemzet, a polgár jogaiért. Nem arra fog Kovács Pálnak elitéltetése magya­ráztatni, hogy: polgár félj, reszkess és bo­rulj le a hatalom előtt, hanem soha le nem csillapodó, örökké harsogó intés lesz az a polgársághoz: a védelmedre hivatott had­sereg nem az, nem olyan, mint azt a nem­zet és folytonos áldozatai megkívánják; légy tehát ébren és úgy saját, mint véd­erőd érdekében e baj elhárításáról gon­doskodjál ! Nem Kovács Pál, nem is a hírlapíró, hanem a jogát védő polgár lett elítélve. Nem Kovács Pált, nem a hírlapírót, hanem a saját dolgaiba beleszóló polgárt üldözik a közös hadügym ministernek megkeresése folytán folyamatban levő sajtópörök és egyedül csak azt igazolják e sajtópörök, hogy segíteni kell a fen nem tartható, a nemzetet élő viszonyokon, segíteni minél előbb, haladék nélkül, az egyedüli úton, a nemzeti hadsereg fölállítása által. A­mely nemzet eltűri azt, hogy az oly nagy áldozatok árán fenntartott véderő ne legyen egészen az övé, hanem oly kivéte­les állást foglaljon el, mely azt a nemzet összes hatalma fölé helyezi, az a nemzet lemondott létjogáról. Magyarország érzi ezt és újult erővel küzd azok mellett az eszmék mellett, melyek lehetővé teszik azt, hogy a hadsereg tisztán a miénk, vérünkből való vér, húsunkból levő hús legyen, a függetlenségi eszmék mellett. Kovács Pál elítéltetése nem ad sem igaz­ságot, sem jogot a katonának a győze­lemre, de annál inkább igazolja azt, hogy a függetlenségi eszmék diadalra juttatása a nemzet legéletbevágóbb szüksége, mely­nek Kovács Pál ezentúl még inkább elret­­tenthetlen küzdője, harcosa lesz. Az esküdtszék ítélete iránt a felfogá­sok ép oly különfélék, mint magának az esküdtszék tagjainak meggyőződése az eléjök tett kérdésekre. Bármiként hangoz­zék e meggyőződés, bárhogyan sújtson: a törvény beszél belőle és tisztelettel kell előtte meghajólni. De tanulságot nemcsak szabad, hanem kötelesség is belőle követ­keztetni. Azt láttuk, hogy a szoldateszka minő következményeit látta és félte az esküdtszékek ítéleteinek akkor, midőn Verhovayt és Hentallert fölmentették, most a fegyver éle megfordult. Az ellen­mondások találkozása az életben az, mi leghamarabb képes kideríteni az igazsá­got és az a nagy ellenmondás, ami itt ön­kénytelenül megragadja az észt, a kedélyt, csak hangosabban, csak erőteljesebben tünteti fel a nagy igazságot, a­miért e nemzet oly rég küzd: az önálló nemzeti hadsereg, a függetlenség szükségét. Tanuljon ez ellenmondásból ne csak az, kit éle talált, hanem tanuljon min­denki, aki magyar. Elitélvel*) (lk.) Lapunk szerkesztőjét elítélték. Elítélték keményen, szigorúan azért, mert a Dienstl és Rüstow-féle túlkapásokat meg­győződése szerint ostorozta. Az esküdtszék kimondta a bűnöst akkor, mikor a királyi kegyelem már Dienstl és Rüstownak meg­*) Egyik fővárosi munkatársunk kitűnő tollából kö­zöljük e cikket. TÁRCA. Esküdtszéki tárgyalás. Budapest jan 28. A „Max“ (kiszolgáló pincér a Grünbaum­­füle kávéházban) egész átalánosan bátorkodik tőlem megkérdezni, hogy miért iszom én ma meleg kávé helyett jegeskávét, hogy miért nem olvasom el a lapokat s végre hogy mi­ért nem billiárdozom szokás szerint a Bauer urrait? Ránézek a Maxra s miközben át­nyújtja kalapom és botom, azt mondom neki: — Ma esküdtszéki tárgyalás van. A Max bár mind­ebből nem ért semmit, de mosolyog és kinyitja előttem az ajtót. Én pedig sietek fel (elmúlt 9 óra) a Fortunába s mikorra felérek, bár jegeskávét reggeliztem s napernyőt tartok a fejem fölött, majdnem olyan melegem van, mint az én „vádlott“ barátomnak, a­ki ott ül a hosszú terem ele­jén, a bíróság előtt, szemben az esküdtekkel, szomszédságában védő ügyvédjének s nem messze a kékszemű, jámbor arcú közvádlótól. Leülök a közönség közé és sietek szemlét tartani. Az első sorokban fiatal hírlapírók tollal és papírral, utána „kivetett“ esküdtek, kiváncsiak, érdekeltek, ismerősök, jóbarátok és mellettem egy szép leány, ki ágaskodva nézi a „vádlottat“, a­ki komoly képpel, szemüve­gén keresztül mérlegeli az esküdtek ábráza­tát és oly ártatlan arcot vág, mintha nem is ő írta volna azokat a mérges vezércikkeket, melyek annyira megzavarták az orgyilkosok „kollegáinak“ nyugalmát. Ekkor kezdik a „válogatást“ az esküdtek­ben. A vádlottnak ez nem kell, a közvádló azt nem fogadja el, és így a 36 esküdt közül 24 „gyanúst“ kidobnak és megmarad 12 drb. Őszintén meg kell vallanom, hogy a vád­lottnak határozottan rosz „ízlése“ van. Olyan 12 úri­embert szedett össze, hogy akaratla­nul azt kérdeztem a szomszédomtól (a szép leánytól): — Tudna-e választani közülök? Egész ijedten válaszolta rá: — Nem. — Igaza volt. Egyikük kopasz volt, a másik a vörös, a harmadik nagy orrú, a ne­gyedik sunyi, az ötödik pisze stb. Nem hi­szem hogy közülök kapna-e egy is feleséget, felteszem ha még Nagy-Kőrösre menne is. Hanem én (legyünk őszinték) bíztam ben­nük ; nem hittem, hogy a testi rútság mel­lett még szellemi fogyatkozással is meglegye­nek „áldva“. Ezután azt kérdi az elnök a vádlottól: — Hogy hívják ? — Kovács Pál. (A történeti hűség ked­véért írom ki.) — Mi a mestersége ? — Hírlapíró. (Szerényen eltagadta, hogy „szerkesztő.“) — Hány éves. — Huszonhat. (A szomszédom, az a szép lány, elpirul.) —• Ön írta az inkriminált cikket? — Én. (Elhiszem azt.) — Elvállalja a felelősséget? — Igen. (Volt „mit“ elvállalni.) Ezután a vádlott leül, az elnök a köz­vádló szájába adja a szót. Én nem értem az egész eljárást. Ez az ügyész meglehetős gyenge szónok, még gyen­gébb jogász s nagyon aludt el­vérű úri­ember. Olyan együgyűnek mutatkozott, hogy minden reményről letettem, hogy valaha győzni fog. És csalódtam. Hanem arra teljes életemben mindig meg merek esküdni, hogy nem ő nyerte meg az ügyet. A szerencséje olyan esküdtekkel hozta össze, a­kiknek — ha mások nem — a sógoruk katonatiszt. De hagyjuk ezt. A közvádló elnyögi a vádbeszédet — sajná­latunk mellett, mert bár a vádlott mellett fog­lalunk állást, mégis sajnáljuk, hogy jobb szónokot nem küldtek — ellene. Azt mondja a szomszédom: — Egyhangúlag felmentik. — Több mint bizonyos — válaszolom én „választási“ kifejezéssel. És figyelemmel hallgatjuk a védőügyvé­det, ki megkezdi a védbeszédet. — Ki ez az úr ? kérdezi szomszédom. — Dr. Dell’ Adams Rezső ügyvéd. És ez a fiatal ember, kinek jobb szemét fekete kötelék födi el, ki oly igénytelenül áll asztala mellett, pár perc alatt magával ra­gadja a hallgatóságot. Lágy hangon, szivrehatón kezdi a beszé­det s fokozatosan emelkedik. Az érvek egész özönével támadja a közvádlót, odafordul hozzá s erélyes hangon teszi semmivé a vádbeszé­det. Tudománya egész mélységével cáfol, lelke egész meggyőződésével állít és meggyő­zőig tagad. De kár hogy ez a szónok: jogász. Ha ez az ember a paragrafusok helyett az esküdtek szívéhez (?) beszél, ha a tudo­mány helyett parázisokat mond, ha jogi té­telek helyett felmentést kér, akkor a vád­lottat felmentették volna. De ő mindvégig jogász maradt. Azt hitte, hogy az az es­küdt megérti az ő finom jogérzékét, azt vélte hogy a könnyed fordulatokat nem ereszti el a füle mellett, azt gondolta, hogy az a nyárs­­polgár-esküdt is jogász. Omlette-et tálalt eléjük görheny helyett. Kolibri-eledelt adott Emlékek. Az 1848/9-k­i VI. honvéd zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) Ó-Becsén tapasztaltuk, hogy a cs. tábor­nok urak nem igen szívesen fogadtak bennün­ket, s átalában igen hidegen néztek reánk és még aznap át akartak bennünket küldeni Tö­rök-Becsére ; csupán az alkony leszállása változtatá meg velük ebbeli szándékukat; mi­nélfogva szívesek voltak megajándékozni ben­nünket, szép és téres szabad szállással a vá­roson felül fekvő gyepen, hol már sötétben telepedtünk le, és vacsorát is kaptunk gratis, t. i. ha volt kinek valami a tarisznyájában. Augustus 6-án nyugnapunk volt, mely alkalmat szolgáltatott a honvédeknek, itt mindjárt kimutatni hogy mit tudnak. T. i. va­lami jó érzelmű lakosok megsúgták nekik, hogy egy házban 3 ráckém tartózkodik, kik éjjelenként a ráctáborba híreket hordanak. Nosza nem kellett ennél egyébb honvédeink­­nek; megrohanták a házat és kihurcolák őket a házból, és agyonverték volna őket, ha sze­rencséjükre a gazoknak, néhány tiszteink oda nem érkeznek, kik aztán kikisérteték őket a táborba, hol ő kegyelmük­be is vallák szé­pen gazságaikat, minek folytán csak nagy nehezen sikerült őket megmentenünk a hon­védek dühétől. Azonban, mivel a helybeli tér­parancsnokság aláírásával útleveleket mutatá­­nak fel, őrnagyunk bekisérteté őket általam Eder hadparancsnokhoz, hol azonban, minden előbbi vallomásukat szépen visszavonták. De hiszen nem is volt csoda, mert jól tudták ők azt, hogy itt nincs egyébbre szükség, mint tagadni mindent, jól ismerék ők a derék tá­bornok urat, valamint ez is őket, sőt ettől nyerték utasításaikat is. Hogy később mi történt velük, nem tu­dom , bizonyosan még azon éjjel útnak bocsá­tottak. Kár volt, hogy midőn befelé kisérem őket, nem engedtem agyonveretni a lakosok által, kik kövek és botokkal rohantak reájuk; mert — mint mondák — ezek a legnagyobb gazemberek a rác lakosság között. És sok a bagolynak. Finom szójátékot a bárgyúnak, és szalongyufát a gányónak. Mikor elvégzi beszédét, a hallgatóság ne­vetve tekint a közvádlóra, hogy mit fog mon­dani a megcáfolhatlan beszédre, hogy mer-e szólni ? És ő mer. Beszéde elején kinyilatkoztatja, hogy a jogi kérdésekre nem reflektál, a többire nem válaszol, és azután beszél hazáról, igazság­ról és becsületről. Olyan volt mikor beszélt, mint mikor az álmos „János“ egy tányér aludtejet visz a vendégnek — a ,,Langer“-ban. A hallgatóság kivonul a folyosóra sóskiflit enni és a vén kofa,igen jó vásárt csinál míg a közvádló beszél. Ő már ismeri ezt az urat és akkor megy a Fortunába mikor ez beszél. Ilyenkor csinálja a legjobb vásárt. Nekem pl. két sós kiflitbe került a vádbeszéd. Amint elvégzi beszédét az ügyész, még egyszer válaszol neki a védő és kéri védence felmentését. — Milyen szomorú a vádlott — mondja sajnálkozólag a szomszédom (az a szép leány.) Helybenhagyólag intek a fejemmel és nem akarom kiábrándítani azzal, hogy a vádlott nem szomorú, de­­ álmos. Egyszer komolyan aggódni kezdtem a vád­lottért. Leeresztette a fejét a mellére és úgy ült ott szomorúan. Az esküdtek részvéttel te­kintettek rá, épen úgy a közönség köréből is. Csak egyedül én szerettem volna hozzá vágni egy sóskili végit, mert szörnyen tartottam tőle, hogy ál-szomorúságában elkezd­­ hortyog­­n­i és vége lesz minden részvétnek. Szeren­csére azonban észrevette magát. A beszéd után az elnök összegezi a tár­gyalást, és ítéletet hozni küldi az esküdteket, mialatt az ülést felfüggeszti. Ekkor azután körülfogják a vádlottat az

Next