Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1881-10-23 / 43. szám

17. évfolyam. 4 Blőfizetési díj: Helyben házhoz, vidékre poé­tán küldve: Kgissz­érre - - 6 frt — kr. Félévre - - 3 frt - kr. Nu­gymalérre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr Szerkesztői iroda: II. tized, Deák­ tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vitára nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szer­kesztő által állapittatik meg. 43.­ szám, Kecskemét, 1881. Október 23. Hirdetési díj: 1 centmeter magas hasilsze­letért: 1- szer iktatva - - - 20 kr. 2- szer iktatva - - - 16 kr. 3- szor iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A járdaügy. (Vége.) Mi azt hiszszük, hogy a fennforgó visz­­szásság megszüntetésére nem is szükséges sem az első séma második nagy horderejű, átalános jellegű módozat. Hiszen látjuk és tudjuk, hogy járdáink igen sok helyen megfelelnek a kívánal­maknak és nem boríttatnak el a víz által. Azt pedig maga a víz kimutatja, hogy hol kell intézkedést tenni, mivel a víz maga a legjobb lejtmérő. Csak nyesegetni kell tehát közmunka­­erővel szorgalmasan ott, ahol a baj van, s a kis levezető csatornákat mélyíteni és szélesíteni még a szabály megváltoztatá­sával is. Egy igen fontos körülményt még eze­ken fölül kiemelni akarunk, s ez az, hogy utcáink színvonala, ahol leginkább panasz van a járdák alacsonyságára, a szabályszerű magasságon fölül áll, s a szabály megfe­lelő keresztülvitele ezen helyeken, a városi hatóság kötelessége volna. E mellett nem tűnik-e fel, hogy a kellő ellenőrzés hiánya vagy a szemet hu­­nyás miatt mindenki szabadon hordhatja az utcára építkezési törmelékét, szabály­talanul magasítva az utcákat? Csak körül kell tekintenünk és látjuk, hogy a járdák az utcák szabálytalan eltöltése miatt mily sok esetben válnak alacsonyakká. S ez ellen tesz-e valaki, vagy ha ily magasítás szabad, ér-e valamit a járdák magasságának négy hüvelykkel való felvi­tele ? Hiszen az utca megint magasodik, megint töltetik, s mi ismét csak azt vesz­­szük észre, hogy ismét feljebb kellene hozni négy hüvelykkel a járdákat, mert az utca közepe magasabb, s reájuk folyik a víz. Igen, de e rendszerrel addig emelhet­jük a járdákat, hogy azok az ablakokig érnek. Azt is mondják, hogy emelni kell a házak magassági színvonalát, mivel ná­lunk a vizes falú épület igen sok. Mi nem hiszszük, hogy a magasabbra tétel a vizes­ségtől a falakat megmentené, s azért a nedvesség elkerülése végett inkább az épí­tési módnál gondolunk célszerű intézkedé­seket tehetni. S aztán ez csak az új házakra vonat­kozó terv lehetne, de mi lesz a meglevő negyedfélezer házból, ezek a járda maga­sítás folytán mind eltemettetnének, s az eltemetett házak bizonyára nedvesebbek. Végül a folytonos emelés által a ház­­tulajdonosokat még udvaraikra nézve is kellemetlen helyzetbe hozzuk, melyek vagy mélyek maradnak, vagy azokat töltetni kell, a­mi újra költség, nem is számítva, hogy ezáltal az épületek belső magassága is szenved, ami­n ismét csak költséggel, padló és ajtóemeléssel lehet segíteni, ha ugyan egyátalán lehet. Most már vegyük mindehez, hogy vagy 300-an épen most kaptak intőt jár­dáik elkészíttetésére, s ha ezek most jár­dáikat elkészíttetik, a felemelés kimondása esetén szedjék fel újra az összes háztulaj­donosokkal együtt épen a mostani rész év után, midőn az építési anyag ügy is oly szerfelett drága! Nem találnák-e a városi hatóság részéről méltánytalannak is a cél­­szerűtlenségen fölül ez intézkedést? Miként említettük, a szabályok keresz­tülvitele a városi hatóság kötelessége volna, s ez már a szabályok megváltozta­tása nélkül is sokat segítene. A városi hatóság szakértői azonban csak terveznek, s azt is minduntalan roszul. E megkárosítások, ez az örökös kap­kodás és rendszertelenség, ez a lanyha végrehajtás végre is nem a hatósághoz illők. Avagy talán az a szegény ember, aki­nek járdáját el kell készítenie, meg fel­szedetnie kapujával együtt, udvarát, há­zát eltemetni, csatornát készítenie a háza egeszére, nem látja, hogy a város maga milyen jó példával megy elő? Hát a város járdái milyen állapotban vannak, s csinálják-e azokat? Ott van a két templomköz sikátorban levő városi járda, nézze meg a hatóság hány nyak­törő gödör van benne, s ha majd mindent példányszerűleg berendezett, — nem eny­­nyit nem kívánunk, — csak ha maga is a szabályokhoz alkalmazkodott, akkor be­széljen. A város házaihoz nem­régiben is új részeket építettek, de készítettek-e az új részekre utcai eresz-csatornát ? Avagy ma­gán a városházán van-e? Nincs bizony azon, hanem van rajta tizenhárom-féle ab­lak (nem tréfa) a szépészeti kívánalmak díszére. Még most is ott vannak az elején a régi börtönök bedrótozott ablaklyukai. Ezeket legalább befalazhatnák, hogy ne csúfítsák annyira az épületet. Mondják, hogy új városháza épül, hát azért nem kell a régit szabályosan javítani, mikor toldozzák-foldozzák. De váljon tol­dozhatná-e magán­ember a maga házát szabálytalanul, habár megeskü­dnék is rá, hogy nemsokára újat épít helyette ? Pedig a városi közönség arra, hogy új városházát építtet, meg sem esküdött. A szabály legelőször legyen szabály a hatóság előtt, ha azt végre akarja hajtani. Ha majd az utcák legalább az eddigi szabályozási magasságra sülyesztetnek, megláthatjuk, hogy az elöntött járdák száma mennyire apad. Ha pedig a vízlevezetést egy kissé rendesebben eszközöljük, s a körülmények­hez képest segítünk mindazon visszássá­gokon, amelyek fölmerülnek, biztosan hisz­szük, hogy teljesen elkerülhető lesz annak szüksége, hogy a járdák magassága emel­tessék, s ez­által a háztulajdonosok a ter­vezett nagy megkárosításnak tétessenek ki. Mi hiszszük, hogy az érdekeltek komoly gondoskodásuk tárgyává teszik e kérdést, s a szakértőknek csúfolt egyének okoskodó javaslatain túljárva követendik a józan ész és célszerűség parancsait. Kötelességünknek tartottuk ezeket a közérdek szempontjából elmondani, s ör­vendenénk, ha az e tárgyban közgyűlés elé terjesztendő javaslat az elmondottak figye­lembe vételével állapíttatnék meg. kisebbségben levő pártra nézve győzelem már­­ az is, ha az általa fölvetett eszmék átalános megvitatás tárgyát képezik. S ez sikerült a függetlenségi pártnak. A közjogi kérdés egy idő óta leszorult a napirendről, s a „szélső bal“ ha respektusban részesült is, mint „ide­ális álmodozók“ pártja, a gyakorlati, napi politikában vajmi kevéssé tett számot. A most lefolyt felirati vitának azonban sikerült a közjogi kérdést a tárgyalás gócpontjává tenni, s a felszólalók valamennyien kényszerítve vol­tak, hogy a kérdéssel pro és contra foglal­kozzanak. S e vitának annyi eredménye volt ránk nézve is, hogy álláspontunkat teljesen tisztázta magunk előtt. A frázisok és jelszavak vak követésének vádjával szemben szükségünk volt annak a konstatálására, hogy mi nem vagyunk a dogmák vakon esküvő politikusai, hogy a függetlenségi párt létének oka gya­korlati szükségesség, hogy nekünk egyéb cé­lunk nincs, mint a nemzet történelmi fejlő­désének biztosítása, hogy nem a „j­o­g“ vessző­paripáján nyargalunk, hanem a ha­talmi viszonyok megváltoztatását követel­jük. Szükségünk volt arra, hogy kijelentsük, hogy mi nem idealisták, hanem pozitivisták vagyunk, a mi küzdelmeinket nem transcen­­dentális elvek, hanem a nemzeti lét követe­lései irányozzák. S épen azért még van erőnk lemondani a közös dinasztiával való szakí­tásról, nem hagyhatjuk számon kívül azt, hogy történelmi fejlődésünk folytonosságának garanciáit csakis az önálló hadseregben s az önálló gazdasági politikában találjuk fel. Ez nem illegalitás, ez nem forradalom, hanem egyszerűen magyar nemzeti politika. Hogy ezt konstatálhattuk benn a képvi­selőházban, az is eredmény volt , de hogy e konstatálás a házon kívül, a közönség közt nagyon kevés nyomot hagyott hátra, az hiba volt. A mi hibánk. A függetlenségi pártnak valamennyi szavazatával kellett volna doku­mentálni azt, hogy a nemzet nagy része nincs megelégedve a közjogi helyzettel, s midőn ezt elmulasztotta, felelőssé tette magát a történelem ítélőszéke előtt. J­ó. A felirati vita. A közvélemény nagy reményeket fűzött a felirati vitához, s az véget ért anélkül, hogy maradandó nyomokat hagyott volna hátra. A képviselőház 90 szótöbbséggel elfogadta a kormánypárt felirati javaslatát, s tanúságot tett ezzel arra nézve, hogy a kormánynak a parlamentben óriási többsége van. Erős csalódásban ringatnék azonban magunkat, ha mi, akik Magyarország függetlenségéért harco­lunk, e nagy szám által elrémíttetnik ma­gunkat. Száztizenkét igazolt képviselő hiány­zott a szavazásnál s e hiányzóknak legalább háromnegyed része ellenzéki. A­helyett, hogy kétségbeesnénk, forduljunk saját pártfeleink ellen, és korholjuk meg őket azért, hogy szavazataik tömegességel a függetlenségi párt erkölcsi győzelmének nem siettek külső nyo­­matékot adni. Mert hogy az erkölcsi győzelem a mienk volt, az iránt nem lehet kétség. A mai par­lamenti viszonyok mellett kapacitáció nem lehetséges, a numerus dönt, s ezeket a nu­merusokat jó előre ki lehet számítani. Egy Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd táexlóalj történetiből és saját élményeimből. (Folytat»«.) De nem oda Buda! Midőn már benn vol­tunk a szoros keskeny utcácskában, egyszer csak jobbról is, balról is leskelődő szemeket pillantok meg, a sövény­keritések és házak megett egy-egy puskacső fénye villant sze­meimbe. Világos volt előttem a háló, melybe be­keríteni akartak. „Állj!“ kiáltok, „Jobbra át!“ Puskaropogás felelt jobbról és balról, elöl és hátul, a sövény­kerítések egyszerre megele­venedni látszottak és golyók fütyültek közénk minden oldalról, a házak mögül, a mel­lék­utcák és udvarokból pedig mint rajok tó­dultak elé a rohanó csapatok. Szerencsénkre azonban még nem haladtunk messze be az ut­cába és hátulról nem vághaták el nagyobb erővel utunkat, a rohanó csapatok pedig mi­után látták, hogy mi is elszántan védjük ma­gunkat, nem igen merészeltek velünk szurony­csatába keveredni, hanem miután mi is né­hányat letek­tünk közülük, csak távolról ki­sértek bennünket vissza az úton, a­melyen bejöttünk, és így csakhamar ismét kiértünk a síkra, hol magunkat rendezheténk. Itt azonban újabb boszúság ért bennünket, mert mire kiértünk a városból, csak azt lát­tuk, hogy magukra hagyatott ágyúinkból már három a horvátok kezében volt, kik keresztül lopózván a kerteken, egyszerre megrohanták a szegény elbámult védtelen tüzéreket, míg ők semmi veszélyt sem gyanítva, kényelmesen lógázták le lábaikat ágyúikról a város alatt. És a megtámadás annyival véletlenebb volt előttök, mert a hozzájuk lopakodó határőrök­nek fekete szíjaik lévén mint a honvédeknek, azt hivék, hogy azok is honvédek, és mene­külni akarnak az ellenség elől, csak midőn a puska agygyal kezdék őket lökdösni, akkor ré­mültek meg és akkor tudták hányadán vannak. Érzékenyen fájt, hogy már akkor a minden oldalról egyszerre kirohanó ellenséges csapa­tok közül lehetlen volt őket megmentenünk. Nem különben járt zászlóaljam harmadik osztálya is, mely igen vigyázatlanul messze benyomult a helységbe és csak azt vette ész­re, mikor már minden felöl körül volt véve, és csupán szuronyaik elszánt használása men­te meg mintegy két harmadát a hadi fog­ságtól, míg egy harmada részint a csatatéren maradt, részint pedig lefegyvereztetvén, fog­ságba esett. Csikány százados és Pázmándi hadnagy, több altisztek és közhonvédekkel együtt, eleibe tévén a becsületes halált a gyalázatos fogságnak, halva maradtak a csa­tatéren, míg Szabó főhadnagy mintegy négy vagy ötöd magával élve estek az ellen kezeibe. Jellaschich tábora, mintegy húszezernyi ember volt elrejtve Bicskében és háta megött, míg mi alig voltunk három ezeren. Mégis tovább egy óránál tartottuk magunkat a hely­ség alatt levő homok­buckákban, várva min­den percben a főseregnek megérkezését. Azon­ban miután több-több csapatok nyomultak ki ellenünk Bicskéből és a segédcsapatoknak még mind hite sem volt, a sokszoros túlerő­nek engedni kénytelenittetvén, folytonos tü­zelés alatt hátra vonultunk. Bezzeg eszembe jutott most a rozzant hid, hogy elősejtelmem nem kis boszusá­­gomra csakugyan teljesült. Midőn szünet nélkül hátrább és hátrább nyomatva egyszerre csak a víznél találtuk ma­gunkat és segítség még mindegyre nem mu­tatkozott, ágyúink és a lovasság egyszerre el­lepték a hidat, melyen tódulva vonultak hát­ra, minélfogva mi, azaz a gyalogság, min­tegy száz lépésnyi szélességű zsombikos és posványos víznek szorittatván, ingadozó zsom­­bikokról zsombikokra hágva, majd ismét nya­kig vízbe esve, kénytelenek voltunk azon át­gázolni, ki merre látott, ki merre gondolta jobbnak, mert itt már rendről szó sem lehe­tett. Süvöltő puska- és ágyúgolyók hasogat­ták fel közülünk a vizet, melylyel szemein­ket is telecsapkodták. Azonban, kiket vala­mely golyó halálosan nem talált, mégis sze­rencsésen átgázoltuk mi a jeges fürdőt, de már itt többé ismét nem lehetett szó sem a rendezésről, annyival inkább, mert már akkor ellenséges csapatok a hídon csaknem eleibénk nyomultak, és a jéghideg fördő annyira el­kedvetlenítette nyakig elázott honvédőinket, hogy többé sem kérés, sem fenyegetésre nem hallgattak, hanem ment ki hogy mehetett Nagy-Káta felé. Elértük azonban a kátai buckákat, hol már néhány ujjabb csapatokkal találkozónk, kik rögtön eleibe álltak a meghökkent ellen­ségnek, ki már tombolt diadalörömében, de meg is adta az árát. Itt tehát, t. i. a kátai buckákban, míg a többi megfürösztött zászlóaljak Nagy-Kátáig meg sem állottak, sőt nem is lehetett belő­lök egyebet látni, csupán egyes elázott, szé­delgő honvédeket, kik lesütött fővel cammog­tak N.-Káta felé, hogy ott legalább szárazba öltözködhessenek — addig sikerült nékem, né­hány lelkesebb tiszteim segedelmével zász­lóaljamnak nagy részét öszeszedetni; s hogy a rajtunk esett kudarcot megbosszulhassuk, rögtön ismét előre vezetni. Jöttek is ők ismét örömest, mihelyest látták, hogy már nem va­gyunk végkép magunkra hagyatva, nem gon­dolva semmit lucskos ruháikkal, nem törőd­ve semmit a csípős hideg széllel, hiszen a viszatorlási vágy tüzelte ereinket. És noha az egész Dipók­ dandárból senki egyéb nem maradt a csatatéren, mint a 6-dik zászlóalj, sőt még a parancsnokot sem láttuk az­nap többé, mi azonnal újra neki­vágtunk az ellenségnek. És most megfordult a kocka, mert mi bízva a már folytonosan érkező segélyben, bátran nyomultunk előre, visszaadandók az önkénytelen fürdőt. — És meglett! — Most az ellenséges ágyúk és lovasság rohan a hídnak, a gyalogságot pedig épen úgy neki szorítottuk a víznek, mint előbb ők minket, és megfürösztöttük becsületesen, míg a hidon ágyúink iszonyú zavart és öldöklést vittek végbe, ésannyira, hogy alig bírtuk megtisztítani a hidat a raj­ta elhullott lovak és emberektől, hogy azon ismét előre nyomulhassunk. Ezt annyira jól esett látnunk, hogy noha csizmáinkból még most is a szárhegyen bu­­gyogott ki a víz, többé nem fáztunk, hanem a legnagyobb tűzzel rohantunk utánuk, és űztük őket sokkal gyorsabban, mint ők min­ket előbb, egész a helységig, és űztük őket keresztül a városon, űztük még túl a váro­son is egész esteiig, a­nélkül, hogy csak eszünkbe jutott is volna az éhség és fáradtság. (Folyt, köv.)

Next