Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1881-10-23 / 43. szám
17. évfolyam. 4 Blőfizetési díj: Helyben házhoz, vidékre poétán küldve: Kgisszérre - - 6 frt — kr. Félévre - - 3 frt - kr. Nugymalérre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr Szerkesztői iroda: II. tized, Deák tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vitára nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szerkesztő által állapittatik meg. 43. szám, Kecskemét, 1881. Október 23. Hirdetési díj: 1 centmeter magas hasilszeletért: 1- szer iktatva - - - 20 kr. 2- szer iktatva - - - 16 kr. 3- szor iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A járdaügy. (Vége.) Mi azt hiszszük, hogy a fennforgó viszszásság megszüntetésére nem is szükséges sem az első séma második nagy horderejű, átalános jellegű módozat. Hiszen látjuk és tudjuk, hogy járdáink igen sok helyen megfelelnek a kívánalmaknak és nem boríttatnak el a víz által. Azt pedig maga a víz kimutatja, hogy hol kell intézkedést tenni, mivel a víz maga a legjobb lejtmérő. Csak nyesegetni kell tehát közmunkaerővel szorgalmasan ott, ahol a baj van, s a kis levezető csatornákat mélyíteni és szélesíteni még a szabály megváltoztatásával is. Egy igen fontos körülményt még ezeken fölül kiemelni akarunk, s ez az, hogy utcáink színvonala, ahol leginkább panasz van a járdák alacsonyságára, a szabályszerű magasságon fölül áll, s a szabály megfelelő keresztülvitele ezen helyeken, a városi hatóság kötelessége volna. E mellett nem tűnik-e fel, hogy a kellő ellenőrzés hiánya vagy a szemet hunyás miatt mindenki szabadon hordhatja az utcára építkezési törmelékét, szabálytalanul magasítva az utcákat? Csak körül kell tekintenünk és látjuk, hogy a járdák az utcák szabálytalan eltöltése miatt mily sok esetben válnak alacsonyakká. S ez ellen tesz-e valaki, vagy ha ily magasítás szabad, ér-e valamit a járdák magasságának négy hüvelykkel való felvitele ? Hiszen az utca megint magasodik, megint töltetik, s mi ismét csak azt veszszük észre, hogy ismét feljebb kellene hozni négy hüvelykkel a járdákat, mert az utca közepe magasabb, s reájuk folyik a víz. Igen, de e rendszerrel addig emelhetjük a járdákat, hogy azok az ablakokig érnek. Azt is mondják, hogy emelni kell a házak magassági színvonalát, mivel nálunk a vizes falú épület igen sok. Mi nem hiszszük, hogy a magasabbra tétel a vizességtől a falakat megmentené, s azért a nedvesség elkerülése végett inkább az építési módnál gondolunk célszerű intézkedéseket tehetni. S aztán ez csak az új házakra vonatkozó terv lehetne, de mi lesz a meglevő negyedfélezer házból, ezek a járda magasítás folytán mind eltemettetnének, s az eltemetett házak bizonyára nedvesebbek. Végül a folytonos emelés által a háztulajdonosokat még udvaraikra nézve is kellemetlen helyzetbe hozzuk, melyek vagy mélyek maradnak, vagy azokat töltetni kell, ami újra költség, nem is számítva, hogy ezáltal az épületek belső magassága is szenved, amin ismét csak költséggel, padló és ajtóemeléssel lehet segíteni, ha ugyan egyátalán lehet. Most már vegyük mindehez, hogy vagy 300-an épen most kaptak intőt járdáik elkészíttetésére, s ha ezek most járdáikat elkészíttetik, a felemelés kimondása esetén szedjék fel újra az összes háztulajdonosokkal együtt épen a mostani rész év után, midőn az építési anyag ügy is oly szerfelett drága! Nem találnák-e a városi hatóság részéről méltánytalannak is a célszerűtlenségen fölül ez intézkedést? Miként említettük, a szabályok keresztülvitele a városi hatóság kötelessége volna, s ez már a szabályok megváltoztatása nélkül is sokat segítene. A városi hatóság szakértői azonban csak terveznek, s azt is minduntalan roszul. E megkárosítások, ez az örökös kapkodás és rendszertelenség, ez a lanyha végrehajtás végre is nem a hatósághoz illők. Avagy talán az a szegény ember, akinek járdáját el kell készítenie, meg felszedetnie kapujával együtt, udvarát, házát eltemetni, csatornát készítenie a háza egeszére, nem látja, hogy a város maga milyen jó példával megy elő? Hát a város járdái milyen állapotban vannak, s csinálják-e azokat? Ott van a két templomköz sikátorban levő városi járda, nézze meg a hatóság hány nyaktörő gödör van benne, s ha majd mindent példányszerűleg berendezett, — nem enynyit nem kívánunk, — csak ha maga is a szabályokhoz alkalmazkodott, akkor beszéljen. A város házaihoz nemrégiben is új részeket építettek, de készítettek-e az új részekre utcai eresz-csatornát ? Avagy magán a városházán van-e? Nincs bizony azon, hanem van rajta tizenhárom-féle ablak (nem tréfa) a szépészeti kívánalmak díszére. Még most is ott vannak az elején a régi börtönök bedrótozott ablaklyukai. Ezeket legalább befalazhatnák, hogy ne csúfítsák annyira az épületet. Mondják, hogy új városháza épül, hát azért nem kell a régit szabályosan javítani, mikor toldozzák-foldozzák. De váljon toldozhatná-e magánember a maga házát szabálytalanul, habár megesküdnék is rá, hogy nemsokára újat épít helyette ? Pedig a városi közönség arra, hogy új városházát építtet, meg sem esküdött. A szabály legelőször legyen szabály a hatóság előtt, ha azt végre akarja hajtani. Ha majd az utcák legalább az eddigi szabályozási magasságra sülyesztetnek, megláthatjuk, hogy az elöntött járdák száma mennyire apad. Ha pedig a vízlevezetést egy kissé rendesebben eszközöljük, s a körülményekhez képest segítünk mindazon visszásságokon, amelyek fölmerülnek, biztosan hiszszük, hogy teljesen elkerülhető lesz annak szüksége, hogy a járdák magassága emeltessék, s ezáltal a háztulajdonosok a tervezett nagy megkárosításnak tétessenek ki. Mi hiszszük, hogy az érdekeltek komoly gondoskodásuk tárgyává teszik e kérdést, s a szakértőknek csúfolt egyének okoskodó javaslatain túljárva követendik a józan ész és célszerűség parancsait. Kötelességünknek tartottuk ezeket a közérdek szempontjából elmondani, s örvendenénk, ha az e tárgyban közgyűlés elé terjesztendő javaslat az elmondottak figyelembe vételével állapíttatnék meg. kisebbségben levő pártra nézve győzelem már az is, ha az általa fölvetett eszmék átalános megvitatás tárgyát képezik. S ez sikerült a függetlenségi pártnak. A közjogi kérdés egy idő óta leszorult a napirendről, s a „szélső bal“ ha respektusban részesült is, mint „ideális álmodozók“ pártja, a gyakorlati, napi politikában vajmi kevéssé tett számot. A most lefolyt felirati vitának azonban sikerült a közjogi kérdést a tárgyalás gócpontjává tenni, s a felszólalók valamennyien kényszerítve voltak, hogy a kérdéssel pro és contra foglalkozzanak. S e vitának annyi eredménye volt ránk nézve is, hogy álláspontunkat teljesen tisztázta magunk előtt. A frázisok és jelszavak vak követésének vádjával szemben szükségünk volt annak a konstatálására, hogy mi nem vagyunk a dogmák vakon esküvő politikusai, hogy a függetlenségi párt létének oka gyakorlati szükségesség, hogy nekünk egyéb célunk nincs, mint a nemzet történelmi fejlődésének biztosítása, hogy nem a „jog“ vesszőparipáján nyargalunk, hanem a hatalmi viszonyok megváltoztatását követeljük. Szükségünk volt arra, hogy kijelentsük, hogy mi nem idealisták, hanem pozitivisták vagyunk, a mi küzdelmeinket nem transcendentális elvek, hanem a nemzeti lét követelései irányozzák. S épen azért még van erőnk lemondani a közös dinasztiával való szakításról, nem hagyhatjuk számon kívül azt, hogy történelmi fejlődésünk folytonosságának garanciáit csakis az önálló hadseregben s az önálló gazdasági politikában találjuk fel. Ez nem illegalitás, ez nem forradalom, hanem egyszerűen magyar nemzeti politika. Hogy ezt konstatálhattuk benn a képviselőházban, az is eredmény volt , de hogy e konstatálás a házon kívül, a közönség közt nagyon kevés nyomot hagyott hátra, az hiba volt. A mi hibánk. A függetlenségi pártnak valamennyi szavazatával kellett volna dokumentálni azt, hogy a nemzet nagy része nincs megelégedve a közjogi helyzettel, s midőn ezt elmulasztotta, felelőssé tette magát a történelem ítélőszéke előtt. Jó. A felirati vita. A közvélemény nagy reményeket fűzött a felirati vitához, s az véget ért anélkül, hogy maradandó nyomokat hagyott volna hátra. A képviselőház 90 szótöbbséggel elfogadta a kormánypárt felirati javaslatát, s tanúságot tett ezzel arra nézve, hogy a kormánynak a parlamentben óriási többsége van. Erős csalódásban ringatnék azonban magunkat, ha mi, akik Magyarország függetlenségéért harcolunk, e nagy szám által elrémíttetnik magunkat. Száztizenkét igazolt képviselő hiányzott a szavazásnál s e hiányzóknak legalább háromnegyed része ellenzéki. Ahelyett, hogy kétségbeesnénk, forduljunk saját pártfeleink ellen, és korholjuk meg őket azért, hogy szavazataik tömegességel a függetlenségi párt erkölcsi győzelmének nem siettek külső nyomatékot adni. Mert hogy az erkölcsi győzelem a mienk volt, az iránt nem lehet kétség. A mai parlamenti viszonyok mellett kapacitáció nem lehetséges, a numerus dönt, s ezeket a numerusokat jó előre ki lehet számítani. Egy Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd táexlóalj történetiből és saját élményeimből. (Folytat»«.) De nem oda Buda! Midőn már benn voltunk a szoros keskeny utcácskában, egyszer csak jobbról is, balról is leskelődő szemeket pillantok meg, a sövénykeritések és házak megett egy-egy puskacső fénye villant szemeimbe. Világos volt előttem a háló, melybe bekeríteni akartak. „Állj!“ kiáltok, „Jobbra át!“ Puskaropogás felelt jobbról és balról, elöl és hátul, a sövénykerítések egyszerre megelevenedni látszottak és golyók fütyültek közénk minden oldalról, a házak mögül, a mellékutcák és udvarokból pedig mint rajok tódultak elé a rohanó csapatok. Szerencsénkre azonban még nem haladtunk messze be az utcába és hátulról nem vághaták el nagyobb erővel utunkat, a rohanó csapatok pedig miután látták, hogy mi is elszántan védjük magunkat, nem igen merészeltek velünk szuronycsatába keveredni, hanem miután mi is néhányat letektünk közülük, csak távolról kisértek bennünket vissza az úton, amelyen bejöttünk, és így csakhamar ismét kiértünk a síkra, hol magunkat rendezheténk. Itt azonban újabb boszúság ért bennünket, mert mire kiértünk a városból, csak azt láttuk, hogy magukra hagyatott ágyúinkból már három a horvátok kezében volt, kik keresztül lopózván a kerteken, egyszerre megrohanták a szegény elbámult védtelen tüzéreket, míg ők semmi veszélyt sem gyanítva, kényelmesen lógázták le lábaikat ágyúikról a város alatt. És a megtámadás annyival véletlenebb volt előttök, mert a hozzájuk lopakodó határőröknek fekete szíjaik lévén mint a honvédeknek, azt hivék, hogy azok is honvédek, és menekülni akarnak az ellenség elől, csak midőn a puska agygyal kezdék őket lökdösni, akkor rémültek meg és akkor tudták hányadán vannak. Érzékenyen fájt, hogy már akkor a minden oldalról egyszerre kirohanó ellenséges csapatok közül lehetlen volt őket megmentenünk. Nem különben járt zászlóaljam harmadik osztálya is, mely igen vigyázatlanul messze benyomult a helységbe és csak azt vette észre, mikor már minden felöl körül volt véve, és csupán szuronyaik elszánt használása mente meg mintegy két harmadát a hadi fogságtól, míg egy harmada részint a csatatéren maradt, részint pedig lefegyvereztetvén, fogságba esett. Csikány százados és Pázmándi hadnagy, több altisztek és közhonvédekkel együtt, eleibe tévén a becsületes halált a gyalázatos fogságnak, halva maradtak a csatatéren, míg Szabó főhadnagy mintegy négy vagy ötöd magával élve estek az ellen kezeibe. Jellaschich tábora, mintegy húszezernyi ember volt elrejtve Bicskében és háta megött, míg mi alig voltunk három ezeren. Mégis tovább egy óránál tartottuk magunkat a helység alatt levő homokbuckákban, várva minden percben a főseregnek megérkezését. Azonban miután több-több csapatok nyomultak ki ellenünk Bicskéből és a segédcsapatoknak még mind hite sem volt, a sokszoros túlerőnek engedni kénytelenittetvén, folytonos tüzelés alatt hátra vonultunk. Bezzeg eszembe jutott most a rozzant hid, hogy elősejtelmem nem kis boszuságomra csakugyan teljesült. Midőn szünet nélkül hátrább és hátrább nyomatva egyszerre csak a víznél találtuk magunkat és segítség még mindegyre nem mutatkozott, ágyúink és a lovasság egyszerre ellepték a hidat, melyen tódulva vonultak hátra, minélfogva mi, azaz a gyalogság, mintegy száz lépésnyi szélességű zsombikos és posványos víznek szorittatván, ingadozó zsombikokról zsombikokra hágva, majd ismét nyakig vízbe esve, kénytelenek voltunk azon átgázolni, ki merre látott, ki merre gondolta jobbnak, mert itt már rendről szó sem lehetett. Süvöltő puska- és ágyúgolyók hasogatták fel közülünk a vizet, melylyel szemeinket is telecsapkodták. Azonban, kiket valamely golyó halálosan nem talált, mégis szerencsésen átgázoltuk mi a jeges fürdőt, de már itt többé ismét nem lehetett szó sem a rendezésről, annyival inkább, mert már akkor ellenséges csapatok a hídon csaknem eleibénk nyomultak, és a jéghideg fördő annyira elkedvetlenítette nyakig elázott honvédőinket, hogy többé sem kérés, sem fenyegetésre nem hallgattak, hanem ment ki hogy mehetett Nagy-Káta felé. Elértük azonban a kátai buckákat, hol már néhány ujjabb csapatokkal találkozónk, kik rögtön eleibe álltak a meghökkent ellenségnek, ki már tombolt diadalörömében, de meg is adta az árát. Itt tehát, t. i. a kátai buckákban, míg a többi megfürösztött zászlóaljak Nagy-Kátáig meg sem állottak, sőt nem is lehetett belőlök egyebet látni, csupán egyes elázott, szédelgő honvédeket, kik lesütött fővel cammogtak N.-Káta felé, hogy ott legalább szárazba öltözködhessenek — addig sikerült nékem, néhány lelkesebb tiszteim segedelmével zászlóaljamnak nagy részét öszeszedetni; s hogy a rajtunk esett kudarcot megbosszulhassuk, rögtön ismét előre vezetni. Jöttek is ők ismét örömest, mihelyest látták, hogy már nem vagyunk végkép magunkra hagyatva, nem gondolva semmit lucskos ruháikkal, nem törődve semmit a csípős hideg széllel, hiszen a viszatorlási vágy tüzelte ereinket. És noha az egész Dipók dandárból senki egyéb nem maradt a csatatéren, mint a 6-dik zászlóalj, sőt még a parancsnokot sem láttuk aznap többé, mi azonnal újra nekivágtunk az ellenségnek. És most megfordult a kocka, mert mi bízva a már folytonosan érkező segélyben, bátran nyomultunk előre, visszaadandók az önkénytelen fürdőt. — És meglett! — Most az ellenséges ágyúk és lovasság rohan a hídnak, a gyalogságot pedig épen úgy neki szorítottuk a víznek, mint előbb ők minket, és megfürösztöttük becsületesen, míg a hidon ágyúink iszonyú zavart és öldöklést vittek végbe, ésannyira, hogy alig bírtuk megtisztítani a hidat a rajta elhullott lovak és emberektől, hogy azon ismét előre nyomulhassunk. Ezt annyira jól esett látnunk, hogy noha csizmáinkból még most is a szárhegyen bugyogott ki a víz, többé nem fáztunk, hanem a legnagyobb tűzzel rohantunk utánuk, és űztük őket sokkal gyorsabban, mint ők minket előbb, egész a helységig, és űztük őket keresztül a városon, űztük még túl a városon is egész esteiig, anélkül, hogy csak eszünkbe jutott is volna az éhség és fáradtság. (Folyt, köv.)