Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1882-07-09 / 28. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - - - 5 fr­t 3 kr Félévre...........................3 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 50 kr. Egy hóra - - - - 50 kr. Egy szám ára - - - 13 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzer féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1-s. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. 2­. szám. Kecskemét, 1882. Julius 9. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m­. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása I frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadó­­hivatalba küldendő. Kéziratok vissza mm adatnak. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. VI K G J IC I. EK VI I \ II IC V V A H t II V t I». A jogakadémia ügye. ii. A helybeli jogakadémia sorsa eldőlt. Annyi viszontagság után a bizonytalanság tengeréről be­hajózott a biztos révbe. Oly sokat hányt-vetett bordáit, mielőtt — mindenkitől elhagyatva — összeroppanthatta volna a mostoha sors viszája: sikerült beterelnie a fönmaradás csendes vizére. A jogakadémia állni fog. A városi törvényhatóság, múlt hó 28-kan megtartott közgyűlésében, a szuperin­ten­denc­ia általunk lapunk 25-dik számában már ismertetett és kárhoztatott se meleg, se hideg határozatával szemben egyhangúlag kimondotta, hogy mint harmadik fentartó testület, határozottan ragasz­kodik a szerződéshez és amint azt a maga részéről betartja, úgy a másik két fél részéről is betartatni kívánja. Kívánja pedig azért, mert a jogakadémia fönmaradását a város kulturális érdekeinek szem­pontjából szükségesnek tartja és egyáltalában nem érzi magát hivatva, hogy ezen kulturális intéz­mény föladásában kezdeményező szerepet vállaljon, de sőt — amiként ezt a polgármester úr, a fön­­tartás mellett tartott beszédében ki is fejezte — vissza nem fojtható resensussal veszi tudomásul a szuperintendenczia se hús, se hal határozatát, a­mely a pilátusi kézmosás egyáltalában nem lélek­emelő impressióját gyakorolja azon eshetőséggel szemben, ha a város netán mégis elhatározza vala, a maga részéről is nyakába vetni a gyeplőt a sze­­­­rencsétlen akadémiának. Szóval a városi közgyűlés egyhangú határo­zattal kimondotta, hogy a jogakadémiát szüksé­gesnek tartja és azt föntartani kívánja. No hát ez legalább férfias beszéd! És amily föltétlenül elítéltük mi a magunk részéről a szu­perintendenc­ia idétlen határozatát, épp­oly fér­fias nyíltsággal fejezzük ki elismerésünket a vá­rosi közgyűlés resolut magatartása iránt, — ha mindjárt határozata elvi negatívja is annak az álláspontnak, amelyet mi ebben az ügyben kezdet­től fogva elfoglaltunk. A „Kecskemét“ tudvalevőleg mindekkoráig azt az álláspontot képviselte és ha kellett, vé­delmezte, amely az akadémia eltörlése mellett plaidirozott. De ez az álláspont soha nem volt az a makacs, nyakaskodó, kapac­itálhatlan „nyepozvalam“-féle álláspont, amely a józan argumentumok ellen be­dugott fülekkel rikácsolja, hogy az akadémia mindenáron eltörlendő,­­ hanem az az állás­pont volt, amely a helybeli reform, egyház anyagi viszonyaiban találta szolid bázisát. Eltörlendőnek véltük az akadémiát azért, mert az az egyházra oly súlyos anyagi teherként nehezedett, amely alatt az — tekintve egyébként is zilált viszonyait — már-már összeroskadóban volt; eltörlendőnek véltük továbbá azért, mert szerintünk az érette hozott anyagi áldozatnak tá­volról sem felelt meg az általa produkált szellemi haszon. Ezek a föltevések részben még ma is állanak. Az egyház, jóllehet anyagi viszonyai immár biztos léptekkel közelednek a kibontakozás örven­detes stádiuma felé — és ezt nem mi állítjuk, hanem a részrehajlatlan numerusok dokumentál­ják , mégis erős küzdelmeknek néz ma is elébe, amidőn a városi közgyűlés határozata folytán azon kényszerűséggel áll szemben, hogy az akadémia föntartásához nolens-volens „muszály“ hozzá­járulnia. Nem hisszük azonban, hogy a föntartás kény­­szerűségének „fait accompli“-jával szemben az egyház részéről az eddigi nem akarásnak a jövőben is csak nyögés legyen a vége. De sőt, tekintve egyrészről azt, hogy a városi közgyűlés, a föntartást kimondó határozatával kapcsolatosan levette az eddigi teher egy részét az egyház válláról az­által, hogy átvállalta még egy tanár fizetését,­­ tudva másrészről azt, hogy az egyház jelenlegi vezetése, épen mert tel­jes tudatában van helyzete nehézségeinek, a vissza nem rettenő vasakarat erélyével fog törekedni arra, hogy szerződésszerű kötelességét betartsa, és miben lehetőt el is követend, hogy betarthassa, teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy a jog­­akadémia prosperálása elé az egyház részéről a jövendőben immár akadályok gördíttetni nem fog­nak, nemcsak, hanem az egyház rendezett anyagi viszonyaiban találandja az egyik legbiztosabb támaszát. Ám viszont ezzel szemben nagy kötelesség vár az akadémia belső ügyeit intéző körökre. Az akadémia legtüzesebb védelmezői is kény­telenek beismerni ugyanis azt, hogy annak belsejé­ben, rendszerében, szervezetében­­ - teljesen elte­kintve az egyénektől­—nincs egészen rendén a dolog, hogy ott egy titkos féreg foga rág, amelyet okvet­lenül ki kell pusztítani az egészséges átalakulha­­tás érdekében. Kétségtelen, hogy ez a titkos féreg — amelynek alig lehetne határozott nevet adni — a hosszas bizonytalanság, az élet és halál közt vergődés agonikus korában fészkelhette be csak magát; amely bizonytalanság, amely vergődés el­­vitázhatlanul deprimálólag hatott úgy befelé a ta­nárok és tanulókra, mint kifelé a nagy közön­ségre. Amott lohasztá, bánitá a munkakedvet, az erélyt, emitt — épen ez utóbbit látva és tapasz­talva — fokozta a kételyt, az akadémia életké­pességében. És a végeredmény nem lehetett más, minthogy az anyagi áldozatok — a hallgatóság enormis apadásával — egyre szaporodtak, a szel­lemi eredmény pedig évről-évre közeledett ahhoz, hogy nulla redukálódjék. Hát az ilyen életnél százszorta jobb a halál! Ezt elismerték az akadémia leghevesebb adorálói is. Különbség közöttünk csak az volt, hogy mi azt mondottuk: következzék hát be ez a halál inkább ma, mint holnap; ők pedig azt mondották: pró­báljuk meg új életre galvanizálni a haldoklót; mi még hiszünk életerejében. A városi közgyűlés az ő fölfogásukat fogadta el és a galvanizálás megtörtént. De hogy ez az élet­erő csakugyan tartós erőnek és nem múló konvul­­ziónak bizonyuland-e be,­­ arra feleletet csak a jövő adhat. Mi a magunk részéről, városunk kulturális érdekeire való tekintettel, a legőszintébben óhajt­juk, hogy a jövő ne a mi kételyeinknek, hanem az ő reményeiknek adjon igazat. De ennek „sine qua non“-ja, az akadémia reorganisatiója. Amint tudjuk, illetékes körökben már meg is indultak erre nézve a tájékoztató tárgyalások, sőt előmunkálatok. Nekünk pedig a város által teremtett fait accomplival szemben csak egy kötelességünk ma­rad most már: beszüntetni az elvi harczot, amely ezentúl úgy is csak donquixettei szélmalom-harcz­­czá fajulhatna el. Ezt nem tartjuk sem hozzánk méltónak, sem az ügy érdekében hasznosnak. Ellenkezőleg az akadémia jól felfogott érdekeit jóakaró megbe­szélés tárgyává tenni: lapunk a jövőben mindig készen áll. D­ÁKOK. I. Temetőnek mélyén A galambom hantja. Nefelejcsek, százszorszépek Tarka népe rajta. Csöndben nyílik, csöndben Virul itt mind sorba . Enyelegve hull reájuk A napsugár csókja. Hull reájuk lassan Két szememnek könyye. Nefelejcsek, százszorszépek Élednek is tőle. Csak sírba dőlt rózsaszálam Hervadt el örökre!.. II. Tudom én azt, tudom előre: Az én sorsom immár eldőlve... Nem tart hosszan a nagy szenvedés — Örökös lesz majd a pihenés. Hejd valami úgy bánt örökkön: Meg nem nyugszom többé a földön... Mennyire vágyik lelkem szüntelen, Te utánad, édes kedvesem ! Körösi Lajos. Az úri banda mulatsága. — Suhanyfürdő-gya­­orlatok a műkertben. — Mennyi vérmes remény hidegvízzel nyakon öntve mennyi szép ruha pocsékká téve és paczallá gyűrve és milyen hatalmas torna-ivások a­­ pinczében! Ebbe­­a fölsőhajtásba belefér jóformán összes resumméja az úri banda f. hó 1-én a városi műkertben megtartott nyári mulatságának, amelyet egy szellem­mel és corpulentiával egyaránt megáldott úri­ember nagyon találóan zuhanyfürdő-gyakorlatoknak keresz­telt el. Hát bizon fodros tunique, fűzős derék ránczolt „soboszni“ helyett jobban is megfelelt volna a hely­zet követelményeinek, ha hölgyeink karcsú termetére igéző fürdő-costume simul s a lenge fürtöket víz­hatlan hullámkalap födi el. Legalább nem lett volna szükség a sátor alatt­i esernyőre. No már erre a mulatságra sehogysem stimmolta jól föl az időt az úri banda! Amint halljuk, detroni­­zálták is a tiszteletbeli elnökségről menybéli patrónu­­sukat szent Dávidot, amiért így elhegedülte a szép időt. * Pikánsul bájosabb kép már alig képzelhető, mint aminőt az folt hátán folt sátor — akárcsak az államhitel ponyvájyából készült volna — úgy 8 óra tájban nyújtott. A dühös tánczgavallérnak nem az arczáról csur­­gott dagadó kebelére a forró verejték, — hanem a nyaka közé csepegett a sátor tetejéről a hideg eső. És a bájos tánczoló vil­ik, a szőke, barna, arany, holló stb. fürtű lánykák, a négyesért esedező gavallérnak nem a stereotyp mottóval feleltek: „sajná­lom már foglalkozva vagyok,“ — hanem ekkér jelle­mezték a „status quo“-t: végtelenül sajnálom uram, de — nincs esernyőm ! A kopogó csárdás alatt pedig egyszer csak azon . Milyen prózai, egyhangú, mindennapi volt ehhez képest az a vacsora, amelyet az előtt egy héttel, a szegény gyermekek javára rendezett mulatságon, árnyas lombok alatt, a balzsamos esti légben, amidőn a suso­gó szellő enyelegve játszik a fák leveleivel és meló­­dikusan ugatnak hozzá az ürgésbeli kuvaszok, — a következő classikus étlap szerint fogyasztottunk el: Szozadi 20 Keretnek a tisztelt vendegek az étel s’ ital Kiszolgáltatás után meg fizetni Ha ezt Istóczy olvasta volna! ... * Vacsora után, —• amely alatt a dessertet váltig kerestük de csak az étlapon találtuk — a sátorban már nem tánczolni, de hajókázni lehetett volna. Per­sze a kis terembe szorult mindenki és itt megkezdő­­dött a hering-préselés gyakorlati alkalmazása, amely különösen egy-egy franczia­ négyes alatt öltött helgo­­landi mérvet. Ezóta a quadril egy új figurával szapo­rodott. Séta ,,jobbra“ vagy séta „balra“ helyett itt séta ,,helyben“-t kommandirozott a rekedt torkú leleményes rendező. Mert hogy ott az egyhelyben való tipegésnél egyéb séta kivihető lett volna, azt az állítást még az én obu­gát Pali bátyám sem merte megreszkirozni, aki pedig ismert élénk p­antáziával rendelkezik. úgy éjfél felé az eső mélabús csepegése és egy barna kis leánynak vidám csevegése közben én ben­nem is fölébredt egy négyes-tánczolás vakmerő szán­déka. Tánczosném is, vis á vi­m is volt már. Csak hely,­­ az nem jutott több négyünknek a terem kü­szöbénél. Ez aztán épen elég volt arra, hogy onnan kényelmesen elnézhessük a mások — kínlódását. * Ez alatt az a barna kis­lány segített nekem füzérbe fonni az ő virágpajtásait, akik ott izzadtak a meleg­házban, a cseberből vederbe, zuhanyfürdőből gőzfür­dőbe jutva. Étlap Marii Pörkölt 40 Liba­s Kotsa p. 50 ogorka solata Külonféle tészta adagja 30 egy öreg Por Vodo 15 20 10 A tanitó­testület közgyűlése. A pest-pilis solt-kiskun megyei községi tanító­testület f. hó 5-én reggel 8 órakor tartotta városunkban rendes évi közgyűlését az új községi iskola helyiségében. A gyűlés le­folyásáról az alábbiakban tudósítjuk olvasóinkat. A gyűlést a testület elnöke, Böszörményi Mi­hály úr, a helybeli tanítók derék nestora a következő be­széddel nyitotta meg: Tisztelt közgyűlés! Szeretett kartársaim! Fogadják szívesen legőszintébb üdvözletemet becses megjelenésükért! Utolsó találkozásunk óta az idő kerekének talpa is­mét egyet fordult: az idő tengerébe ismét elmerült egy is­kolai év,­­ gazdagabbak lettünk egy év tapasztalataival. A paedagogia mezején ugyan­is oly események tűntek fel, melyek szívünket örömmel töltötték el, de a múlandóság örök törvénye szerint a lefolyt iskolai évben is voltak vesz­teségeink, melyek miatt könnyező kedveseik a fájdalom síró hangján sóhajtották felénk a memento mórit. Ugyanis ha visszatekintünk azon balítéletekkel telitett korra, melyben a tanítónak saját munkakörében véleményt koc­káztatni se volt joga, tehát még jogi egyén se volt, bármennyire lelke­sült a népoktatás nagy gondolatáért, hanem csak arra volt kárhoztatva, hogy a kötelesség hamistrángját mindig erő­sen tartsa, mert különben a vádló, ki egyszersmind biró is volt, ártatlanul is útilapot köttetett a talpára, s lett belőle sehonnai, mert védője még igazságában se találkozott; bi­zony mondom, méltó öröm gerjed minden komolyan gon­dolkodó tanító keblében, hogy a korszellem alig egy pár évtized alatt annyira fejlesztette a népoktatás ügyét, hogy a tanítók, a­kik ennek munkásai, nem csak jogi egyének immár, hanem a törvény védelme alatt képviseleti ala­pon országos tanító gyűlést is tarthatnak, — teh­át nem csak a tanítás van kötelességükké téve, hanem kötelességük és joguk van a népoktatás tananyagáról, beosztásáról, módszeréről vélenyüket feltárni, megbeszélni és határozni. Másik szintén nagy lelkiörömet fakasztó esemény az, hogy az Eötvös alapból, ezen igazán emberbaráti intéz­ményből Kressák Pál kartársunk orvosi vizsgát tett fia 200 frt ösztöndíjban részesült. Az Eötvös alap jótékonyságát, életrevalóságát az ily segélyezés nyilván és hathatóan be­széli, és ajánlja annak ápolását, pártolását minden hazai ta­nító figyelmébe, vették észre magukat a sátor túlsó jobb sarkába tévedt párok, hogy — tűnik lábaik alól a föld. Érzéki csalódás volt az egész: bokáig süppedtek a czuppogó sárba. Czigányainkban pedig, — ezt a sártaposást látva,—­­szinte fölébredt a vágy, visszatérni első szerelmükhöz : a vályogvetéshez.* Azonban itt is bebizonyult, hogy „minden kár haszonnal jár.“ A kis teremből a sátorba szorult vacsorálók megspórolták a parádi víz költségeit. A sátortető ponyváin keresztül boraikba csurgó „illatos“ eső ki­tűnő parádivíz-szurrogátumnak bizonyult. Szerencsére Tomaskó nem élelmes ember. Nem szedte üvegre ezt a műkerti parádit. A pinczebeli bajvívók úgy hajnal felé, mikor már leszállt a köd,­­ kemény pénzzel megfizették volna azt. Kedélyes dolog volt az a sátor alatti vacsorálás ször­nyűképen. Az imádó hűségesen tartotta az esernyőt, alatta pedig a bájos imádott csipegette a tálból a pörkölt húst. Egy-egy puhább falatot aztán szeretetre­méltó gyöngédséggel, legsajátabb parányi öt ágú villácskájával rakosgatott az áldozatkész esernyős imádó szájába. Kell-e ennél elragadóbb idill! Az igaz, hogy én nem vettem benne részt. Csak a zöld napernyőmnek jutott itt szerep. Annak köszön­hette egy esernyősben udvarló, hogy helyhez és a va­csorához jutott a nemzeti színű kisasszony mellett. Voltak még többféle mozzanatok, melyek szivünk örömhurjait kellemesen érintették, — ezek közt legédesebb érzéssel tölti el keblünket ez a közgyűlés, melyen egymás­sal a viszontlátás örömével kezet szoríthatunk­­ a népnevelés, népoktatás nagy feladatának virágzásra fejlesztését itt kö­zös erővel, egyező szívvel lélekkel munkálhatjuk. De a halál angyala is gondoskodott, hogy ezen közgyűlés jegy­zőkönyvében se hiányozzék a gyászlap, mely Sima László kecskeméti, Molnár István kunszentmiklósi, Biró Mihály halasi derék,és becsületes kartársaink elvesztése fe­letti fájdalmunkat fejezze ki. Ezeknek előre bocsátása után a gyűlést megnyitott­­nak nyilvánítom. A zajos éljenzéssel fogadott beszéd után, ugyancsak Böszörményi Mihály úr a következő üdvözlő be­szédet intézte Tóth József kir. tanfelügyelő úrhoz, és be­széd közben emléklapot nyújtott át neki azon alkalomból, hogy a kir. tanácsosi czímmel tüntettetett ki: Nagyságos királyi tanfelügyelő úr! A pest-kiskun­­megyei községi tanító­ testület mindenkor szívesen látja körében tanfelügyelőjét, nemcsak azért, mert tudja, hogy ez a hely neki második családi köre, mely őt tisztelettel és szeretettel öleli, hanem azért is, mivel megjelenése köztünk a gyűlés komoly méltóságát emeli, és a netalán kétes, vagy homályosnak látszó kérdésekre adandó feleletekben a tör­vényszabta irányt felügyelő tekintélyénél fogva megmu­tatja. De különösen ezen közgyűlés kiválóan mélyen érzett tisztelettel és szeretettel látja körében kir. tanfelügyelőjét, hogy egy lelkiismeretes buzgósággal, s önzetlen ügyszere­tettel folytatott munka méltóan megérdemlett jutalmául nyert kitüntetés feletti örömében osztozván, ezt családi örömünneppé tegye. Az első tanfelügyelők közül sokan hi­vatalukat előleges királyi kitüntetéssel foglalták el, s igye­keztek is azt utólagosan megérdemelni; de a mi kedves tan­felügyelőnk a hazai, különösen a pestmegyei tankerületi népoktatás, népnevelés több évi fáradságos munkájával szerzett kitűnő érdeme jutalmául nyerte meg azt, hogy a közvélemény, a sajtó kivétel nélkül elismeréssel nyilatkozott mellette; a kormány pedig a királyi trónig emelte érdemeit, és a király méltóvá tette arra, hogy a hazai népnevelés ér­dekében szavait, tanácsait meghalgassa, s őt királyi tanácsosi czímmel tüntette ki. Nagyságos királyi tanfelügyelő úr ! Engedje meg, hogy ezen igazi érdem jutalmazása, e királyi kitüntetés fe­letti örömében Magyarország legnagyobb megyéjének községi tanítótestülete is tiszta szívből eredő részvé­telét nyilváníthassa, engedje meg, hogy tanfelügyelőjét mint lelkiismeretes vezérét határtalan tisztelettel környezze, mint igen becsületes embert, ki a hazai népnevelés felvirág­zásának nemcsak felügyelője, hanem a vezérlete alatt mű­ködő tanítóknak jóakaró tanácsadója, ott a­hol kell hűsé­ges barátja, igaz szeretettel ölelje; engedje meg, hogy ezen tanítótestület közgyűlése alkalmából tettleg is kifejezhessük királyi tanácsosi kitüntetése feletti örömünket s fogadja tő­lünk ezen emléklapot oly jó szivvel, mint a­milyennel ezt mi átnyújtjuk. Majd midőn ezen emléklapokon olva­­sandja a sajátkezüleg irt neveket, édesen emlékezzék reá, hogy közvetlen családi körén kivül is vannak, kik épen úgy tisztelik és szeretik, majd élte alkonyán — amely ad­dig késsék, mig a hazai népnevelés szilárd alapot nem vert és biztos irányban nem vezettetik, majd akkor szeretett övéinek s­­kis unokáinak megelégedéssel mondhassa ezt: Lássátok és olvassátok ezt az emléklapot kedves gyerme­keim, ezt én a ti hozzátok hasonló gyermekek nevelése kö­rül szerzett érdemeim elismeréséül, jutalmául nyertem azon tanítóktól, kik nekem nagy munkámban segítségül voltak, kiket én mindig szerettem és becsültem, és a­kik engem is igazán szerettek és tiszteltek. Adja isten, hogy ezt a ked­ves jelenetet állandó jó egészségben élje meg. Éljen! Erre Tóth József tanfelügyelő úr a következők­­ben válaszolt: Igen tisztelt közgyűlés ! Megvallom, hogy olyan ha­tást tett reám az elnök úr beszéde, aram­ot az apának be-

Next