Kecskemét, 1883. július-december (11. évfolyam, 53-105. szám)

1883-07-01 / 53. szám

1883. — 53. szám. KECSKEMÉ­T, mondva, nekünk a vidéki színészetre feltétlenül szükségünk van. Minden garas, melyet népünk a színházi pénztárhoz visz, gyü­mölcsözőleg van elhe­lyezve, már csak azért is, mert nem korcsmába vándorol. Hogy népünk ennek már tudatára jött, azt azon körülmény is igazolja, hogy minden istenadta vasár­nap a karzati közönség a legpontosabban megjelen s csakis téli színházunk botrányosan rész belső be­rendezése az oka, hogy ezen szép jelenség eddig is nagyobb arányokat nem öltött. De hol maradnak azok, kik társadalmi helyze­tük, vagyoni állásuk, rangjuk s egyéb intellectuális tulajdonaik által hivatva volnának e téren elöljárni ? Hogy történhetett az meg, hogy az első hat előadá­son keresztül Kecskemét városának híres intelligen­­tiája — mely legalább 500 okleveles embert számít tagjai közé — oly ridegen visszavonult, hogy csak­nem tüntetésnek kellene azt tartanunk, ha t. i. arra akármi acceptabilis ok fenn forogna ? Erre felelni most még nem akarunk. De egyet még sem hallgathatunk el. Most ez év kora tavaszán a kecskeméti születésű legnagyobb ma­gyar tagédia írónak szülőházát márványkővel jelölte meg intelligentiánk. Tette pedig ezt egy oly impozáns ünnepély kíséretében, mely hullámokat vert fel egész Magyarországon s mely büszkeséggel töltötte el mé­­g nagy kőrösi ember szivét is. Hatalmasan megmu­tattuk az országnak, hogy tudjuk, mivel tartozunk nemzetünk művészetének. Már most ha véletlenül ugyanannak a kecskeméti születésű tragédia Írónak remek tragédiája előadatnék s rövid három hónap múlva az Íródnék a kecskeméti intelligentiáról, hogy üresen hagyta a színházat Bánk­ bán előadásakor, hát ennek a ténynek a szatirikus csípését talán mégis kényelmetlen volna csak úgy hallgatagon zseb­­re dugni. No de untig eleget véltünk mondani. Sapienti stb. Magukkal az előadásokkal épenséggel nem aka­runk foglalkozni tüzetesen, mert tollunkat is az a zsibbasztó érzés köti le, melyet az üresen tátongó színház minden nézőre gyakorol. Jól választott da­rabok: „Millimári,“ „Műkedvelők,“ „Fegyencz le­ánya,“ „Huszárcsiny“ kerültek színre, olyan kitűnő előadásban, hogy az a kis maroknyi közönség csak­nem belefáradt a folytonos tapsolásba. Olyan jeles erők, mint Megyeri Dezső, P­e­t­e­r­d­y, An­do­r­f­y, P­e­t­h­e­ő, Kiss Jancsi, B­á­n­y­a­y, Szikla­y, a nők részéről Vécsey Anna, Molnár Gizella, N­é­m­e­t­h­y Cornél, P­a­t­a­k­y Ima, Hatvaniné, N­­o 1r­ó­s­y­n­é, Reményi Nina stb. képezik a társulat magvát, kiktől bízvást várhatunk magasabb fokú szórakozást is, ha tudnillik nem reszelünk érte elmenni. A segéd­­szereplők közt felemlítjük Rónay Ernesztet­­ (városunk szülöttét), ki tegnap egy szobaleányban mutatta be ügyességét. S z a p á r y .J­a n k­á t, ki kellemes hangjával rövid szerepben is leköti figyel­münket s az öngyilkos gondolatokkal épenséggel nem tépelődö O s­v­á­t­h B­o­r­c­s­á­t, ki apró szín­padi teendőinek értelmesen megfelel. ÍÁtEM, A „BOLYGÓ HOLLANDI“. — Rajz. — „Bolygó hollandiénak hívtuk, pedig tulaj­donképen nem is volt bolygó, annál kevésbé hollandi ; a­féle magyar gyerek volt, mint jó magam , de kissé nyughatatlan természete, mely abban nyilvánult, hogy állandóan sokáig egy helyen nem maradhatott, vitt minket arra az elhatározásra, hogy „bolygó hollandiénak nevez­zük. Nem is haragudott érte. Ha úgy néhanap­ján meglátogattam,­­halálos ellensége volt a gyakori vendégnek, mert nem szeretett lekötve lenni) többnyire hintaszékén ülve fogadott, az elmaradhatatlan „szultán“ czigarettel, melynek bodor füstjeit ujjaira fűzé, s melyekkel gyakran beszédbe eredt, s kedves, egyetlen hű kísérő­jével, a kis „Dolfiu-val, mely éjjel-nappal nyom­dokát követé. Az ilyen látogatás rövid szokott lenni, ha ő véletlenül megfeledkezett volna is a rendes elmenetelről, a hű „Dolfi“ farkcsóválása s ked­ves morgása eszébe hozta, hogy elég talán ebből ennyi is. Ilyenkor lassan fölkelt, végig simitó kis pofaszakálát, megpödörte alig látszó kis szőke bajuszát, egyet igazított csiptetőjén s a­nélkül, hogy felvenni látszott volna jelenlétemet, csak annyit mondott: Jó lesz odább állni, é­­s elballagott. Különben nem volt rosz fiú, kissé köny­­nyelmű, de mély szívű, hirtelen fellobbanó, de aztán engedékeny a legvégsőig; kérlelhetetlen ellensége a kétszínűségnek, de ha szerető, ezt azért mondom, mert akit szeretett, annak — bár keményen szemére hányta kétszínűségét — meg­­bocsájta a kétszínűséget is. Csupán egyszer láttam őt egészen másnak. Estefelé járt az idő, midőn ajtóm, minden elő­­leges jelentés nélkül felnyílott s azon­bani az ő „Dolfi“jával berontott. Belépése valóságos be­­rontás volt. A nélkül, hogy köszönt volna, se bólintva, se törődve elkezdett sétálgatni föl s alá, mi többnyire izgatott állapotát jelenté. Ele­inte hagytam őt, de mikor láttam, hogy nincs remény hallani hangját s az elmaradhatatlan „Lenni nem lenni“ Hamlet-féle monológ helyett fütyürészni kezdett, csupa kíváncsiságtól ösztö­nözve megszólitam. — Momento mori! felelé összefüggés nélkül s felém emelé apró fekete szemeit, melyekből nem mindennapi tűz fénye lángolt elé — s azzal tovább sétált. Néh­a megállt, de csak azért, hogy újra folytassa. Elkezdtem a dolgot unni, s felszólitam, mi az oka e különös állapotnak. A­helyett, hogy­ válaszolt volna, ablakomba dőlt, s tábláin zörgetve dúdolni kezdő : „Ha tudtad, hogy nem szerettél, Hálódba mért kerítettél. ..“ Azzal fogta magát ott hagyott,­­mint szent Pál az oláhokat. Én az ablakon át szemeimmel, amig lehetett elkiséréni. Hűvös esti szellő buj­dokolt, de mintha szárnyain hordta volna a dal utolsó accordjait : „Hagytál volna békét nekem, Más is megszánt volna engem.. Egész éjjel nem tudtam aludni, vele fog­lalkoztam szüntelen akár merre fordulok, e dal zsongott fülembe szüntelen. S önkénytelen dú­dolni kezdtem. Hajnalodott, mikor elszunyadtam s már az álom lágyan ringató karjaiban álmo­dozom, mikor Laczi barátom azzal a hírrel jött hozzám: - Jani nincs többé ! Mint villámcsapás hatott a hir, s gyorsan felöltözve, a tegnap még élőnek lakására siet­tem. Ott ült a hintaszéken, mellette hű kutyája, mely kinos nyöszörgéssel fogadott s hol rám, hol urára fordító szemeit, mintegy jelezni akarva: nincs többé „bolygó hollandi.“ Arcza mitsem­ változott s a haláltusának legkisebb nyoma sem látszott meg rajta, csak halványsága, s a lábainál heverő fegyver, s meg az, hogy nyugodtan ült, emlékeztetett a tör­téntekre. A gyászos esemény okát sohasem sejtettük volna, ha ő maga nem emeli föl arról a gyász-­­ epeit. Egy levelet találtunk iratal között, mely nevemre szólt, íme a levél: „Lelkem jobb fele. Mire e levél kezeidhez jut, a „bolygó hol­landi“ megszűnt, „bolygó“ lenni. A rege hét évi kínos szenvedést mért a szegény hollandira, én a hét évet rég betöltöttem , s a hét év alatt, Magyarország a berlini egészségügyi kiállításon. — Levelek Berlinből. — III. Berlin, junius 29. Bármiét szaporodjanak is a háborúk, bármiét üssék-verjék is egymást a népek, a „vörös ke­reszt“ sem marad hátra s amily mohón üti a sebe­ket a dúló imrez, és oly gyorsan gyógyítja be azo­kat ez a humánus egyesület és siet enyhíteni a nyo­moron, amelyet gyilkos fegyverek okoztak. A „magyarországi vöröskereszt egylet“ igen gazdag és fölötte ízlésesen rendezett kollekczióval lépett föl a kiállításon, amely egyrészt a legnagyobb erélyről és belátásról tanúskodik az egyleti vezetés­ben, másrészt annak adja élénk bizonyítékát, hogy Magyarország áldozatkészsége nemzeti intézményei iránt mindig újabb meg újabb gyümölcsöket terem. A statisztikai térkép élénken illusztrálja az egylet elterjedtségét a magyar korona országaiban. Az egyesület által kiállított tárgyak oly roppant tömegével találkozunk itt a kiállításon, hogy egy rövid levél keretében szinte lehetetlenség azt fölso­rolnunk, de még azoknak leírása és megértése az olvasó részéről teljes szakismeretet igényelne a gyógyászat terén. Magyarország valóban büszke lehet vörös­ kereszt egyletére s az egylet viszont az általa berendezett híres Erzsébet-kórházra, amelynek itt csak rajzai vannak bemutatva, de szakkörökben ezek is a legnagyobb érdeklődést keltették föl. Di­cséretünk annál teljesebb lesz, ha fölemlítjük, hogy az egylet csak három év óta áll fenn és hogy Ma­gyarország nem véres háborúban, amelyet azóta nem viselt, hanem a legnagyobb békében alkotta meg a kultúra és czivilizáczió e remek­művét. Haladjon az egyesület fáradhatlanul tovább is ezen az úton és a humanitás terjessze ki fölötte védő szárnyait ! A vörös­kereszt kiállítását elhagyva, a vaspá­lyacsarnokba lépünk, a­hol mindenek előtt a magy. kir. államvasutak b­e­t­e­g­s­z­á­l­l­í­t­ó - v­agy­o­n­j­át pillantjuk meg. A kocsi dr. Csatáry egészségügyi tanácsos és igazgató főorvos utasításai szerint a leg­újabb hygienikus tapasztalatok és vívmányok alapján készült s a maga nemében ritkítja párját; kiváló elő­nyei, hogy igen könnyű a betegek, vagy sebesültek berakása, kényelmes és könnyen változtatható fek­helyekkel van ellátva s a jó ventiláczió és kenten­­ezék folytán mindig a kellő lég- és hőmérsék állít­ható benne elő. Ezenkívül menetközben a beteg sem­minemű rázást nem érez; elegendő hely van benne a kísérő orvosoknak, ápolóknak és a szükséges sze­reknek ; a fertőztelenítés szintén nagyon könnyen eszközölhető. Az e fajta kocsikat az igazgatóság nemcsak háború idején, hanem vasúti szerencsétlen­ségek és nagyobb járványok esetén is rendelkezés alá bocsátja. Ugyanebben a csarnokban van elhelyezve a magyar államvasutak mentőszekrénye, amelylyel a társulat minden személyvonatja el van immár látva. Végigtekintve ezekben a magyar kormány által kiállított tárgyakon, vessünk még egy futó pillantást egyrészt a városok, másrészt a magánosok kiállí­tására. A magyarországi városok közül csak kettő képvi­seltette magát a kiállításon : Budapest főváros amelynek képviselője dr. Rózsahegyi, és a pusztító árvíz hullámaiból tündér­gyorsasággal kiemelkedő virágzó empóriuma a magyar alföldnek . Szege­d, amely egy királyi biztos által van képviselve. Budapest nemcsak egyike Európa legszebb vá­rosainak, hanem egyúttal az is, amely Berlin mel­lett az utóbbi évtizedekben községi, egészségügyi stb. tekintetben a legnagyobb haladást tette. Irigy­léssel tekint Bécs, ez a hanyatlóban levő székváros, a magyar birodalom hatalmas fölvirágzásban levő büszke fővárosára, és nemrégiben a bécsi irányadó sajtó a legbehatóbban foglalkozott ezzel a jelen­séggel. S valóban, aki végig tekint Budapest nagyszerű városi, tudományos és hygienikus intézményein, amint azok modellekben, díszművekben, térképeken, rajzo­kon, tervekben stb. itt a kiállításon be vannak mu­tatva, az igenis érteni fogja a bécsiek féltékenysé­gét a Dunapart szomszéd fővárosára. — Meglepő az a hasonlatosság egyébként, amely Berlin és Budapest fejlődésében tapasztalható. Itt csak a lakosság gya­rapodásának számarányában mutatkozó hasonlatos­ságot akarjuk kiemelni : 1875 és 1880 között Berlin összes lakossága 964,240-ről 1.222,385 re szaporodott. Budapest e tekintetben aránylag majdnem oly gyorsan fejlődik. 1880-ban már 360,000 lakosa volt, csaknem 100,000-rel több, mint 10 év előtt, s így a lakos­ság évenkénti szaporodási számaránya 3 perczent, Berliné pedig 3-9°/a. Budapest főváros gazdag kiállításában az egész­ség- és mentés­ügy minden irányú kolosszális fellen­dülése észlelhető. A községi hatóságok kiváló gon­dossága és ébersége, a kormány és hivatalnokainak erélye, valamint a közigazgatási testületek bámula­ Július 1.

Next