Kecskemét, 1883. július-december (11. évfolyam, 53-105. szám)

1883-10-14 / 83. szám

1883. — 83. szám. KECSKEMÉT. Október 14. gyünk, mint a szomszédos Nagy-Körös Mistét István költőjükre — „magtárhoz“ hasonlította. De hát mi azt mondjuk rá, hogy örüljünk ennek az igen kevés gúnynak, mert ha egy olyan darabot látott volna előadni, amelyben az összes díszletek előfordul­nak, akkor azután mind­az a rettenetes sok gúnyos megjegyzés kijárt volna nekünk, a­mit azokért a díszletekért igazán megérdemeltünk volna. De hát hogy is ne. Az ablakok kóczmadzagból, egy két rossz léczből állanak, mintha a nyomorúság korsójából, vagy legalább is a magyar vidéki színé­szet zsenge korából maradtak volna ránk. A négy­öt ajtó tele van szakítással, lyukakkal, s mikor be­téve kell lenni, egy színésznek kell hátul tartani, de tisztességes öltözetben, mert az ajtó nyílásain ke­resztül őt is látja a közönség. Ezek az ajtók olya­nok, mint a kopott falusi koldusok. A függönyök — egyetlenegy kivételével — falusi korcsmában elhe­lyezett színpadon is gyarlók lennének. Az erdőséget mutató függöny piszkos, rikító zöld és közbe közbe fehér sávokkal bir s így egy olyan erdőséget mutat, aminőt még a legutolsó panoráma számára sem ké­szített egy kétségbeesett festő. A főúri terem füg­gönye a lecsüngő oszlopokkal együtt a világ legsaj­­nálatraméltóbb látványa, a­mit az angoloknak, mint Ős­régiséget bátran el lehetne adni. A paraszt szoba, azzal a bányakemenczével és rácsos börtönajtóval olyan, mint a hajdani börtönök falai, a­mi zseb­kendőt képezett a raboknak. Az a két ajtajú füg­göny pedig, azzal a két szárnyas ajtóval, igen hason­lít egy romban levő kastély legutolsó terméhez. A kuliszák, a maguk penészes sárga­ és zöld színeikkel és rongyos felső végeikkel a kétségbeesést jelzik abban az állapotban, amikor sírni kezd és megát­kozza azt az órát, amelyben született. Így néznek ki a mi színházunk díszítései, nem s számítva a kandallót s azt az egyéb czafrangot, amik olyan czafrangok, aminek a koldusasszonyo­­kon vannak. Ha még szólunk azon borzasztó léghuzamról, ami minden színésznek reumát, fogfájást, nyakbé­nulást és náthát okoz; ha felemlítjük az öltöző szo­bák csúful eltorzított falait és rozzant ablakait, ak­kor, azt hisszük, megemlékeztünk egy olyan valami­ről, aminek koldus pénzt lehetne akasztani a nya­kába s aminek kapitánysági engedély sem kellene a­­ koldulásra. . Ha most már tekintetbe vesszük azt, hogy a színház évenként ezer irtót jövedelmez, ha tekin­tetbe vesszük azt, hogy tulajdonosa nem nyerész­kedési vágyból tartja fent a színházat s ha mind­ezekhez hozzá­adjuk azt is, hogy hát jó az az illúzió, akkor, merjük hinni, hogy méltányos azon kívánsá­gunk, hogy a díszletek njittassanak, rendeztessenek. És midőn tiszteletteljesen ajánljuk ez igen mél­tányos kívánatunkat a színház tulajdonos úrnőjének becses figyelmébe , reméljük, erősen reméljük, hogy a legközelebb megnyitandó színház színpada nem a nyomorúság iránti szánalmas érzetét kelti majd fel bennünk, de egészen megadja azon illúziót, a­mi okvetetlenül szükséges a színművek nézéséhez. BAKATÖRTÉNET. A múlt havi honvédségi őszi gyakorlaton történt, hogy a félegyházi honvédbakák menet­gyakorlatra Alpárra rándultak át (jó öt órányi lehetett az út), ahol a falu előtt tartották déli pihenőjüket. Elfáradva a hosszú úttól, mindenki örült, hogy leheveredhetett, de nem a kadét­káplár .Gyuri. Kapja magát bemegy a faluba, széplánylátóba. Hétköznap lévén, a falusi szép­ségek nem igen láttaták magukat, s igy Gyuri a korcsmárosnétól tudakozódott egy lejátszandó kaland hősnője iránt. A furfangos korcsmárosné szive megesett, és azt tanácsoló neki, hogy men­jen itt a másik utczába a „zöldsarogáteros“ házba Bimbóékhoz, otthon van az Esztike leá­nyuk, aki olyan szép, hogy hetedhét országban sem találni párját. Gyurinak se kellett több, rögtön átfut a Bimbóékhoz s egyenesen azzal állít be, hogy itthon­ e az Esztike? Az Esztike nem volt odahaza, de otthon volt az anyja egy másik öreg asszonynyal, akik el nem tudták gondolni, hogy minek keresheti az ő Esztikéjüket egy ismeretlen katona, amiért azután Gyurit mindenféle keresztkérdésekkel fog­ták két tűz közé. Gyuri ismerve a nők közlé­­kenységét, nemcsak hogy hősiesen állta ki az ostromot, hanem kitérő feleletei által azt is meg­tudta, hogy Esztike mikor volt Pesten, mikor és meddig feküdt az üllői­ úti barakk-kórházban, és hogy itthon sokszor beszélt katonákról, kik­kel ott az ablakon keresztül kötött ismeretséget. Ezt felhasználva, ő is azok közül valónak mondta magát, akikről Esztike beszélt. Amint így be­széd közben a szomszédasszony jobban szemügyre veszi Gyurit, elkiáltja magát: — Komámasszony, hisz ez a Bogyó Miska. — Az hát! — vágott bele Gyuri, — hát még csak most ismernek meg? — De hiszen az régen meghalt,­­­ erősíté Bimbóné. — Jaj, de nem az idevaló Bogyó Miska ám, hanem ez az újfalusi Bogyó Miska, — kar­doskodik a szomszédasszony. — Persze! — mondja Gyuri egész ko­molyan. — No akkor szaladj hamar Pista, — mondja Bimbóné kis­fiának, — hívd hamar haza az Esz­tikét, ott van a kertben. Gyurinak erősen vert a szive a szép isme­­retlennek­ találkozás vágyától. Csinosítgatta ma­gát és gondolkozott, hogy mikép vágja majd ki magát a lány előtt, mert az öregekkel csak könnyen elbánt, de majd a lány! Szerepét most már folytatni kell; beleesett, még maga sem tudta, hogy mászik majd ki a hínárból. Nemsokára meg is érkezett Esztike, a vár­­va várt régi ismerős, mezítláb, háziasan öltözve, mint falun szokás; bizony ruhája nem a legjobb benyomást tett az emberre, de szemei olyanok voltak, hogy a legájtatosabb jezsuitát is kálo­­mistává tudták volna változtatni. Gyuri nem tartozik azok közé, akik a kül­sőre sokat adnak, hanem azt tartja, hogy addig savanyú a szőlő, míg azt el nem éri. Egész bizalmasan köszönti Esztikét, aki egész meglepetéssel kérdi a katonától, hogy mit akar? — Semmit sem galambom, — vágja neki oda Gyuri, — csak meg akartam látogatni, mint régi jó és szép ismerőst. — Engem ? — mondja csodálkozva Esz­tike, — hisz én nem ismerem, honnan ismer maga engem ? — Honnan? Nézzen csak meg jobban, nem emlékszik rám? — Nem én, sohase is láttam, — mondja a kis leány hrulva-pirulva. — Dehogy­nem, gondolkozzék csak egy kissé kedvesem, majd eszébe jutok. De akár­meddig gondolkozott volna Esztike, sohase jutott volna eszébe, hogy Gyurit valaha ismerte. —­Nézd csak meg — mondja Bimbóné — hisz ez az ujfalusi Bogyó Miska. — Nem az bizony, hisz az már nem katona. —­ De ez a katona téged Pestről ismer, mondja a szomszédasszony. — Pestről? — Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna. Faggatja Gyurit, mondja meg hát kicsoda, de ez csak mosolyog és engedi találgatni kilétét. Egyszer csak Bimbóné homlokára üt egyet, meglöki Esztit s elkiáltja magát: — Tudom már ’. Hisz maga volt az, aki egyszer egy este, mikor Pestre értünk a ,,com­­portablink“ ajtaját becsukta, ugy­e emlékszel-e még rá Eszti, hogy egy legény csukta be a „comportabli“ ajtaját ? — Én hát, no lám, hogy ismernek — m­ondá Gyuri. — Arra emlékszem, hogy legény volt ott, de sötét volt, a képét nem láthattam — szólt Eszti. — Pedig én voltam az kedves Esztikém. Lám hogy megfeledkezik a szegény emberről maga kis hamis, s átfogta derekát, a már-már barátságosodó leánykának. — De hiszen akkor „paraszti“ ruhában volt — mondá Esztike. — Abba ám — erősíti Gyuri — hisz ez a katona ruha úgy kivetkőzteti az embert a for­májából, hogy rá sem lehet ismerni. És a kópé mosolygott volna a bajusza alatt, ha nagyobb lett volna; a kis­lány ekkor már nem idegen­kedett tőle, leültette a tulipántos ládájára és mindig csak azt kérdezgette, hogy kicsoda hát ? De Gyurinak terhére volt a két öregasszony, s azt ígérte, hogy négy szem közt még a nevét is megmondja. — Menjen már ki é­­sanyám dagasztani, — hisz el kel a tészta egés­zen. — Jól van no, — gyerünk komám asszony — hadd ismerkedjenek hát meg ne. És Gyuri ismerkedett is a kis leánynyal és talán még most is ismerkednék, ha az az átko­zott kürtös a sorakozót nem futta volna. De hát fújta, kegyetlenül erősen fújta, Gyuri azzal a meggyőződéssel távozott, hogy de jó is, ha a — ha a konyhában dagasztják a ke­nyeret. Mezei Rezső: Fővárosi levél. — Tisza Kálmán meleg napjai. — Helfy heves szócsatája. — Irányi cselvágást tesz. — Csanády fölenged. — Füzes­­séry meghatottan Irányi után indul — Három új színdarab. Múlt heti levelemben említem, hogy a horvát kérdés meleg napokat hoz Tisza Kálmánra, a mi be is következett; csakhogy úgy jártak vele, mint a se­­­­bes záporral. A sok beszéd, fejtegetés, javaslat, pil­­­­­anatra leverte ugyan a miniszterelnököt, de csak azért, hogy mint a zöld vetés a nyári zápor után megüdídlve új életre ébredjen.­­ Az ellenzék tagadhatatlanul keményen állta a sarat, Helly kemény logicával iparkodott a minisz­terelnök határozati javaslatát tönkre silányítani, sőt tovább ment, nem elégedett meg a rosszalással, ha­nem hogy megmutassa a kormánynak, aki lépten­­nyomon szemére veti az ellenzéknek, hogy akadé­koskodni tud, de jobbal képtelen előrukkolni. — Helly határozati javaslatot nyújtott be pártja részé­ről, melynek védelmében több párthive kardot rán­tott, három heves szócsata után a miniszterelnök igen kényes helyzetbe jut, ha föl nem szólal — Irányi. Már hogy lehet ez? kérdik t. olvasóim. Hisz Irányi függetlenségi párti, s igy Tiszát nem ölelhette keblére, s aztán Irányi nem szokott úgy beszélni hogy beszéde romjain a miniszterelnök építhessen. S igazuk van. Irányi nem kormánypárti, s nem is gyönge nagyság, de ez egyszer mégis megtörtént az hogy a­mit pártja nagy erőmegfeszítés után össze­halmozott, azt egy fényes dictióval sarkaiból kivetve, az ajtó mögé szorult miniszterelnököt kiragadta nem épen irigylendő helyzetéből. No hisz lett erre riadalom. Mint mikor a legde­­rültebb nyári napon sustorgós istennyila csapása zavarja meg a csendet, úgy hatott Irányi föllépése. Párthívei, kik csak előbb reménytől duzzadó kebel­lel néztek a jövő elé, reményt vesztve, megfújták a takaródót. Még Csanády bácsi is fölengedett. Igénybe vette ugyan saját szerzeményű jelseit s a miniszter­­elnököt „hitehagyott“ s „elvtagadó“ úrnak nevezte, aki „elveinek álnok utakon való szegreakasztása folytán csempészte be magát a miniszterelnöki szék­be“ , de egyszersmind arra is megkérte „Tisza úr“ -at, hogy rántsa ki horvát testvéreink talpa alól azt a biztos alapot, azt az „átkos“ kiegyezést, s akkor minden rendbe lesz. Irányi föllépése hatott, habár azt mondják, szörnyen röstelli a miniszterelnök, hogy épen az ellenzék mentette volna meg. Sohse restelje, nem első eset ez már! Azt is rebesgetik, hogy nem Iványi föl­lépését röstölné, henem, hogy Füzesséry is határo­zati javaslata mellett beszélt, s azóta kétkedik a kegyelmessége annak jogerején. No de legyen nyu­godt a „miniszterelnök úr“, Füzesséry, ha meg nem irigyelte a mamelukok harsány „éljen “-eit Irányitól, akkor a t. ház részvétért folyamodott, mint már­­ egyszer . Hogy nem mindig pap sajt . . . arról nem tehet. Gerő Károly „Túri Borcsá“-ja volt a népszín­ház újdonsága. Új ember, uj mű, ezek rendes hibái­val, de egyes részletekben a sziporkázó humor, a szép tehetség fölcsillámlásával. Nagyon igaza volt Keszler Józsefnek, hogy a szerző jól teszi, ha a nép­színház bárónéjának, Blahánénak hálásan kezet csó­kol és darabját, mely a sok jó tanács folytán szám­talan változáson ment keresztül, félreteszi s helyette újat ir. A nemzeti színháznak is volt két premierje pénteken. Ifj. Ábrányi Kornélnak a „Csalhatatlan“ cz. 3 felvonásos vígjátékát adták elő. E sok­oldalú írónak ez második darabja, de remélni lehet, hogy nem utolsó és nem a legjobb. Moliére „Ellenállha­tatlan “jának hatása érezhető a darabon s ha meséje nem hasonlítható is Moliére darabjaiéhoz, de az élet

Next