Kecskemét, 1883. július-december (11. évfolyam, 53-105. szám)
1883-10-14 / 83. szám
1883. — 83. szám. KECSKEMÉT. Október 14. gyünk, mint a szomszédos Nagy-Körös Mistét István költőjükre — „magtárhoz“ hasonlította. De hát mi azt mondjuk rá, hogy örüljünk ennek az igen kevés gúnynak, mert ha egy olyan darabot látott volna előadni, amelyben az összes díszletek előfordulnak, akkor azután mindaz a rettenetes sok gúnyos megjegyzés kijárt volna nekünk, amit azokért a díszletekért igazán megérdemeltünk volna. De hát hogy is ne. Az ablakok kóczmadzagból, egy két rossz léczből állanak, mintha a nyomorúság korsójából, vagy legalább is a magyar vidéki színészet zsenge korából maradtak volna ránk. A négyöt ajtó tele van szakítással, lyukakkal, s mikor betéve kell lenni, egy színésznek kell hátul tartani, de tisztességes öltözetben, mert az ajtó nyílásain keresztül őt is látja a közönség. Ezek az ajtók olyanok, mint a kopott falusi koldusok. A függönyök — egyetlenegy kivételével — falusi korcsmában elhelyezett színpadon is gyarlók lennének. Az erdőséget mutató függöny piszkos, rikító zöld és közbe közbe fehér sávokkal bir s így egy olyan erdőséget mutat, aminőt még a legutolsó panoráma számára sem készített egy kétségbeesett festő. A főúri terem függönye a lecsüngő oszlopokkal együtt a világ legsajnálatraméltóbb látványa, amit az angoloknak, mint Ősrégiséget bátran el lehetne adni. A paraszt szoba, azzal a bányakemenczével és rácsos börtönajtóval olyan, mint a hajdani börtönök falai, ami zsebkendőt képezett a raboknak. Az a két ajtajú függöny pedig, azzal a két szárnyas ajtóval, igen hasonlít egy romban levő kastély legutolsó terméhez. A kuliszák, a maguk penészes sárga és zöld színeikkel és rongyos felső végeikkel a kétségbeesést jelzik abban az állapotban, amikor sírni kezd és megátkozza azt az órát, amelyben született. Így néznek ki a mi színházunk díszítései, nem s számítva a kandallót s azt az egyéb czafrangot, amik olyan czafrangok, aminek a koldusasszonyokon vannak. Ha még szólunk azon borzasztó léghuzamról, ami minden színésznek reumát, fogfájást, nyakbénulást és náthát okoz; ha felemlítjük az öltöző szobák csúful eltorzított falait és rozzant ablakait, akkor, azt hisszük, megemlékeztünk egy olyan valamiről, aminek koldus pénzt lehetne akasztani a nyakába s aminek kapitánysági engedély sem kellene a koldulásra. . Ha most már tekintetbe vesszük azt, hogy a színház évenként ezer irtót jövedelmez, ha tekintetbe vesszük azt, hogy tulajdonosa nem nyerészkedési vágyból tartja fent a színházat s ha mindezekhez hozzáadjuk azt is, hogy hát jó az az illúzió, akkor, merjük hinni, hogy méltányos azon kívánságunk, hogy a díszletek njittassanak, rendeztessenek. És midőn tiszteletteljesen ajánljuk ez igen méltányos kívánatunkat a színház tulajdonos úrnőjének becses figyelmébe , reméljük, erősen reméljük, hogy a legközelebb megnyitandó színház színpada nem a nyomorúság iránti szánalmas érzetét kelti majd fel bennünk, de egészen megadja azon illúziót, ami okvetetlenül szükséges a színművek nézéséhez. BAKATÖRTÉNET. A múlt havi honvédségi őszi gyakorlaton történt, hogy a félegyházi honvédbakák menetgyakorlatra Alpárra rándultak át (jó öt órányi lehetett az út), ahol a falu előtt tartották déli pihenőjüket. Elfáradva a hosszú úttól, mindenki örült, hogy leheveredhetett, de nem a kadétkáplár .Gyuri. Kapja magát bemegy a faluba, széplánylátóba. Hétköznap lévén, a falusi szépségek nem igen láttaták magukat, s igy Gyuri a korcsmárosnétól tudakozódott egy lejátszandó kaland hősnője iránt. A furfangos korcsmárosné szive megesett, és azt tanácsoló neki, hogy menjen itt a másik utczába a „zöldsarogáteros“ házba Bimbóékhoz, otthon van az Esztike leányuk, aki olyan szép, hogy hetedhét országban sem találni párját. Gyurinak se kellett több, rögtön átfut a Bimbóékhoz s egyenesen azzal állít be, hogy itthon e az Esztike? Az Esztike nem volt odahaza, de otthon volt az anyja egy másik öreg asszonynyal, akik el nem tudták gondolni, hogy minek keresheti az ő Esztikéjüket egy ismeretlen katona, amiért azután Gyurit mindenféle keresztkérdésekkel fogták két tűz közé. Gyuri ismerve a nők közlékenységét, nemcsak hogy hősiesen állta ki az ostromot, hanem kitérő feleletei által azt is megtudta, hogy Esztike mikor volt Pesten, mikor és meddig feküdt az üllői úti barakk-kórházban, és hogy itthon sokszor beszélt katonákról, kikkel ott az ablakon keresztül kötött ismeretséget. Ezt felhasználva, ő is azok közül valónak mondta magát, akikről Esztike beszélt. Amint így beszéd közben a szomszédasszony jobban szemügyre veszi Gyurit, elkiáltja magát: — Komámasszony, hisz ez a Bogyó Miska. — Az hát! — vágott bele Gyuri, — hát még csak most ismernek meg? — De hiszen az régen meghalt, erősíté Bimbóné. — Jaj, de nem az idevaló Bogyó Miska ám, hanem ez az újfalusi Bogyó Miska, — kardoskodik a szomszédasszony. — Persze! — mondja Gyuri egész komolyan. — No akkor szaladj hamar Pista, — mondja Bimbóné kisfiának, — hívd hamar haza az Esztikét, ott van a kertben. Gyurinak erősen vert a szive a szép ismeretlennek találkozás vágyától. Csinosítgatta magát és gondolkozott, hogy mikép vágja majd ki magát a lány előtt, mert az öregekkel csak könnyen elbánt, de majd a lány! Szerepét most már folytatni kell; beleesett, még maga sem tudta, hogy mászik majd ki a hínárból. Nemsokára meg is érkezett Esztike, a várva várt régi ismerős, mezítláb, háziasan öltözve, mint falun szokás; bizony ruhája nem a legjobb benyomást tett az emberre, de szemei olyanok voltak, hogy a legájtatosabb jezsuitát is kálomistává tudták volna változtatni. Gyuri nem tartozik azok közé, akik a külsőre sokat adnak, hanem azt tartja, hogy addig savanyú a szőlő, míg azt el nem éri. Egész bizalmasan köszönti Esztikét, aki egész meglepetéssel kérdi a katonától, hogy mit akar? — Semmit sem galambom, — vágja neki oda Gyuri, — csak meg akartam látogatni, mint régi jó és szép ismerőst. — Engem ? — mondja csodálkozva Esztike, — hisz én nem ismerem, honnan ismer maga engem ? — Honnan? Nézzen csak meg jobban, nem emlékszik rám? — Nem én, sohase is láttam, — mondja a kis leány hrulva-pirulva. — Dehogynem, gondolkozzék csak egy kissé kedvesem, majd eszébe jutok. De akármeddig gondolkozott volna Esztike, sohase jutott volna eszébe, hogy Gyurit valaha ismerte. —Nézd csak meg — mondja Bimbóné — hisz ez az ujfalusi Bogyó Miska. — Nem az bizony, hisz az már nem katona. — De ez a katona téged Pestről ismer, mondja a szomszédasszony. — Pestről? — Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna. Faggatja Gyurit, mondja meg hát kicsoda, de ez csak mosolyog és engedi találgatni kilétét. Egyszer csak Bimbóné homlokára üt egyet, meglöki Esztit s elkiáltja magát: — Tudom már ’. Hisz maga volt az, aki egyszer egy este, mikor Pestre értünk a ,,comportablink“ ajtaját becsukta, ugye emlékszel-e még rá Eszti, hogy egy legény csukta be a „comportabli“ ajtaját ? — Én hát, no lám, hogy ismernek — mondá Gyuri. — Arra emlékszem, hogy legény volt ott, de sötét volt, a képét nem láthattam — szólt Eszti. — Pedig én voltam az kedves Esztikém. Lám hogy megfeledkezik a szegény emberről maga kis hamis, s átfogta derekát, a már-már barátságosodó leánykának. — De hiszen akkor „paraszti“ ruhában volt — mondá Esztike. — Abba ám — erősíti Gyuri — hisz ez a katona ruha úgy kivetkőzteti az embert a formájából, hogy rá sem lehet ismerni. És a kópé mosolygott volna a bajusza alatt, ha nagyobb lett volna; a kislány ekkor már nem idegenkedett tőle, leültette a tulipántos ládájára és mindig csak azt kérdezgette, hogy kicsoda hát ? De Gyurinak terhére volt a két öregasszony, s azt ígérte, hogy négy szem közt még a nevét is megmondja. — Menjen már ki ésanyám dagasztani, — hisz el kel a tészta egészen. — Jól van no, — gyerünk komám asszony — hadd ismerkedjenek hát meg ne. És Gyuri ismerkedett is a kis leánynyal és talán még most is ismerkednék, ha az az átkozott kürtös a sorakozót nem futta volna. De hát fújta, kegyetlenül erősen fújta, Gyuri azzal a meggyőződéssel távozott, hogy de jó is, ha a — ha a konyhában dagasztják a kenyeret. Mezei Rezső: Fővárosi levél. — Tisza Kálmán meleg napjai. — Helfy heves szócsatája. — Irányi cselvágást tesz. — Csanády fölenged. — Füzesséry meghatottan Irányi után indul — Három új színdarab. Múlt heti levelemben említem, hogy a horvát kérdés meleg napokat hoz Tisza Kálmánra, a mi be is következett; csakhogy úgy jártak vele, mint a sebes záporral. A sok beszéd, fejtegetés, javaslat, pilanatra leverte ugyan a miniszterelnököt, de csak azért, hogy mint a zöld vetés a nyári zápor után megüdídlve új életre ébredjen. Az ellenzék tagadhatatlanul keményen állta a sarat, Helly kemény logicával iparkodott a miniszterelnök határozati javaslatát tönkre silányítani, sőt tovább ment, nem elégedett meg a rosszalással, hanem hogy megmutassa a kormánynak, aki léptennyomon szemére veti az ellenzéknek, hogy akadékoskodni tud, de jobbal képtelen előrukkolni. — Helly határozati javaslatot nyújtott be pártja részéről, melynek védelmében több párthive kardot rántott, három heves szócsata után a miniszterelnök igen kényes helyzetbe jut, ha föl nem szólal — Irányi. Már hogy lehet ez? kérdik t. olvasóim. Hisz Irányi függetlenségi párti, s igy Tiszát nem ölelhette keblére, s aztán Irányi nem szokott úgy beszélni hogy beszéde romjain a miniszterelnök építhessen. S igazuk van. Irányi nem kormánypárti, s nem is gyönge nagyság, de ez egyszer mégis megtörtént az hogy amit pártja nagy erőmegfeszítés után összehalmozott, azt egy fényes dictióval sarkaiból kivetve, az ajtó mögé szorult miniszterelnököt kiragadta nem épen irigylendő helyzetéből. No hisz lett erre riadalom. Mint mikor a legderültebb nyári napon sustorgós istennyila csapása zavarja meg a csendet, úgy hatott Irányi föllépése. Párthívei, kik csak előbb reménytől duzzadó kebellel néztek a jövő elé, reményt vesztve, megfújták a takaródót. Még Csanády bácsi is fölengedett. Igénybe vette ugyan saját szerzeményű jelseit s a miniszterelnököt „hitehagyott“ s „elvtagadó“ úrnak nevezte, aki „elveinek álnok utakon való szegreakasztása folytán csempészte be magát a miniszterelnöki székbe“ , de egyszersmind arra is megkérte „Tisza úr“ -at, hogy rántsa ki horvát testvéreink talpa alól azt a biztos alapot, azt az „átkos“ kiegyezést, s akkor minden rendbe lesz. Irányi föllépése hatott, habár azt mondják, szörnyen röstelli a miniszterelnök, hogy épen az ellenzék mentette volna meg. Sohse restelje, nem első eset ez már! Azt is rebesgetik, hogy nem Iványi föllépését röstölné, henem, hogy Füzesséry is határozati javaslata mellett beszélt, s azóta kétkedik a kegyelmessége annak jogerején. No de legyen nyugodt a „miniszterelnök úr“, Füzesséry, ha meg nem irigyelte a mamelukok harsány „éljen “-eit Irányitól, akkor a t. ház részvétért folyamodott, mint már egyszer . Hogy nem mindig pap sajt . . . arról nem tehet. Gerő Károly „Túri Borcsá“-ja volt a népszínház újdonsága. Új ember, uj mű, ezek rendes hibáival, de egyes részletekben a sziporkázó humor, a szép tehetség fölcsillámlásával. Nagyon igaza volt Keszler Józsefnek, hogy a szerző jól teszi, ha a népszínház bárónéjának, Blahánénak hálásan kezet csókol és darabját, mely a sok jó tanács folytán számtalan változáson ment keresztül, félreteszi s helyette újat ir. A nemzeti színháznak is volt két premierje pénteken. Ifj. Ábrányi Kornélnak a „Csalhatatlan“ cz. 3 felvonásos vígjátékát adták elő. E sokoldalú írónak ez második darabja, de remélni lehet, hogy nem utolsó és nem a legjobb. Moliére „Ellenállhatatlan “jának hatása érezhető a darabon s ha meséje nem hasonlítható is Moliére darabjaiéhoz, de az élet