Kecskemét, 1883. július-december (11. évfolyam, 53-105. szám)
1883-08-02 / 62. szám
XI. évfolyam. 62. szám. Kecskemét, 1883. augusztus 2. csütörtök. Előfizetési díj : Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- és „Nyílttéri“ közlemények : ;sz í.: |( L I 1% Lá Hm M I is^BISSS. Egy szám ára 6 kr. V H ^ R , i tR fflr wk m • ll iijf A ffi ' I hirdetmények minden egyes 1 % IL# \~á kJt I 1. JLy III IL,I I hivatalban, valamint a hely- Bélyegdíj beli könyvkereskedésekben. minden beigtatás után 301ev. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT Kéziratok kaphatók. . .. .. nr .. .. vissza nem adatnak. Ilal-piacz, Héjjas-féle ház. Hal-piacz, Héjjas-féle ház. MEGJELEN CSÜTÖRTÖKÖN ÉS VASÁRNAP. kr. TóT XXXX tartortan.. POLITIKAI ES KOZMÜVELODESI KÖZLÖNYE. Városunk üdvözlete. Az emberi szív magasztos érzelmei között kétségkívül a hálaérzet az, amelyet mint legszentebbet oltott belénk az alkotó istenség , és ösztönszerűleg bizonyos jól levő melegség futja át mindannyiszor az embereket, még az elfásultabbakat, még a köznapivá kérgesedett lelkűeket is, valahányszor ennek a hálaérzetnek akár önmaguk kifejezést adnak, akár mások részéről azt gyakorolni látják. Ilyen jóltevő, lelket földerítő melegség érzetével olvastuk mi is azt a levelet, amelyet a városi közgyűlés határozata folytán, a főjegyző úr által fogalmazva, a polgármester úr, Kecskemét város nevében Kossuth Lajos nagy hazánkfiához intézett, s amely levélnek szövegét lapunk múlt száma egész terjedelmében hozta. Elmerengtünk, és lelkesedtünk egyszersmind annak olvasásakor, és azt a jóltevő meleget éreztük lelkünkben, amely nagy időkben, nagy tettekre képes hevíteni. De amiként futó jégeső a nyár melegét, úgy hűtötte le a mi lelkesedésünk hevét is ennek a levélnek végpasszusa, amely igy hangzik: „— S kitől megtagadta (isten), hogy élted minden munkássága, törekvése sikerének örvendj, engedje érned, hogy szeretett hazánkat — ha tán más úton is, mint amelyen te vezérled — még boldogulni, magyar államiságában megszilárdulni s a helyre, mely őt a nemzetek sorában, múltjának jogán megilleti, — ismét fölemelkedni lásd . ..“ Az üdvözlő levélnek ez a passzusa önkéntelenül is eszünkbe juttatta az egyszeri falusi embert, aki a tisztelendő úrnak igen sok szépet és jót akart kívánni a neve napján s beszédét igy fejezte be: „végezetül ne tagadtassék meg tisztelendőségedtől, hogy abban a temetőben temettessék el, amelyben majdan nyugodni óhajt.“ Ha üdvözölni akarunk valakit, hát legyen az valóban üdvözlet; legyen az a szív őszinteségének valóban igaz gyöngye s ne rontsa meg összhangját udvarias szólamokba burkolt kesernyés utóit. A mi felfogásunk szerint pedig ilyen édes szavakba burkolt keserű labdacsot ad be a mi üdvözlő levelünk a legnagyobb magyarnak, akinek bizony ha a levél általunk imént idézett végsorait elolvassa, aligha eszébe nem jut a magyar közmondás: „Adtál uram isten esőt, de nincs köszönet benne.“ Tisztelettel meghajlunk mi a levél tiszteletreméltó írójának intencziói és meggyőződése előtt, amely szerint ő és vele együtt sokan s a közgyűlés jelenlegi tagjai közül is tán fölös számmal, Magyarországot boldogu"nak, nagynak tudják képzelni másképen is, mint ahogy Kossuth gondolja, s amely hitük szerint „hazánkat magyar államiságában megszilárdulni s a helyre, mely őt a nemzetek sorában múltjának jogán megilleti — ismét fölemelkedni“ , képesnek hiszik más úton is, mint amelyen Kossuth hiszi; szóval, hogy Magyarország nagyságát és boldogságát a közösügyes alapon is képzelhetőnek vélik. Mint mondánk, ez olyan meggyőződés, amelyből ha mi nem kérünk is, de amelyet hogy valaki ne követhessen, azt ép úgy nem kívánhatjuk, mint amily kevéssé van jogunk pusztán ezért valakinek hazafiságát kétségbevonni. De amidőn arról van szó, hogy igaz hálaérzettel eltelve, Kossuth Lajosnak őszinte jókívánságunk legőszintébbjét, 80-ik születésnapja alkalmából üdvözlő levélben tolmácsoljuk; amidőn arról van szó, hogy lábai elé a mi szeretetteljes megemlékezésünk szerény koszorúját lerakjuk, akkor legalább is gyöngédtelenség oda vetni azt, hogy Magyarország tán más úton is boldog lehet, másképen is állammá szilárdulhat, mint amely úton azt ő képzeli, mint ahogyan azt ő gondolja. Hiszen Kossuth Lajost, száműzetése kínos óráiban, hontalansága súlyos szenvedéseiben, egyes egyedül csak egy nagy eszme, egy megdönthetetlen erős hit, egy annyi megpróbáltatások daczára sem csüggedő bizalom éltető, ápolja és tartja fen; ez ad neki vigaszt a jelenben és reményt a jövőben; ez az ő elhagyatott életének oltárán örök lánggal égő szövetnek, mely nem engedi, hogy a kétségbeesés dermesztő álmába sülyedjen, hogy a nemzet jövőjében bízni csak egy perczig is megtántoruljon. Ez a nagy eszme: Magyarország teljes állami függetlenségének eszméje! És hogy ez az eszme valósulni fog, annak valósulni kell: az ebbe vetett erős hit és nem csüggedő bizalom az, amely Kossuth Lajos száműzetésének nyomorát oly hosszan élteti, sőt amely azt a jelenlegi változhatatlanba belenyugvás csendes derűjével is elárasztja. Meg van nyugodva Kossuth, mert szent hite, megingathatatlan meggyőződése, hogy a mai állapotok csak átmenetiek, és „még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor,“ amely az ő eszméinek diadalát hirdetendi, amely az ő Magyarországának életre ébredését fogja jelenteni. Kossuth előtt — és előttünk is — ki vant zárva, hogy Magyarország más úton is nagy, boldog és szabad lehessen, mint amely úton az ő törekvései haladnak, mint amely úton az ő eszméinek zászlója lobog. És aki a jókívánság szelíd mezébe öltözötten az ő szentőjébe bebocsáttatva — vigyázatlan kézzel e szent hitének szövétnekét oltogatni készül, bizon az nem cselekszik sem istennek, sem embernek tetsző dolgot semmi képp. Avagy a hálás megemlékezés ténye fölött érzett jóltevő kedélyösszhang helyett nem a legkínosabb érzelmeket ébresztheti-e Kossuthban, ha az ő száműzetésének vigasztaló nagy eszméjét, ha az ő életének föntartó erős hitét — habár udvarias szavakban és elburkoltan is — chimaerának állítjuk; ha neki — ami ellen 80 éves meggyőződése és tapasztalata egész súlyával tiltakozik — szemébe mondjuk, hogy máskép is boldog lehet ám ez a haza, nemcsak úgy, ahogy te gondolod! És tesszük ezt egy üdvözlő levél keretében, amelylyel mi neki csak szépet és jót akartunk mondani. No hát ez olyan vastag elnézés, amely gyöngédtelenségnek is bátran beválik. Lehet, sőt hisszük is, hogy az a bizonyos passzus nem volt szántszándékos, sőt valószínű, hogy a levél írója annak élét észre sem vette és semmi esetre nem szándékolta, de hogy ez az él benne van és karczol, sőt mélyen be is vág, az bizonyos. Ám mert mi a „mala fides“-t itt föltételezni képesek nem vagyunk, sőt az ellen városunk törvényhatóságának reputácziója érdekében mi magunk is a leghatározottabban tiltakozunk, azért hát beérjük e puszta elnézésből származhatott kellemetlen ténynek egyszerű konstatálásával és a fölötti sajnálatunknak — sine ira et studio — kifejezésével. És kiengesztel bennünket az a meggyőződés, hogy ez a — mondjuk— lapsus penise, sem a levél írójának, annál kevésbé a közgyűlésnek intencziója nem lehetett. Vajha e meggyőződés a levélből is kitörölhetné ama sorokat! —ács. A gasteini találkozás. — Politikai szemle. — Jeleztük már egy ízben, hogy Ferencz József őfelsége és Vilmos császár találkozni fognak Gasteinban s megírtuk azt is, hogy a lapok a ,,P. L.“ nyomán mind odanyilatkoztak, hogy ez évenként megtörténni szokott rendes találkozásnak nem lesz semmi új politikai következménye, hanem csak a kölcsönös baráti érzelem hozza össze a két állam uralkodóját. Nem volt komoly okunk kétkedni ezen az állításon és pedig annál kevésbbé, minthogy a kormányhoz oly közel álló lap, mint a „P. L1“, komoly nyilatkozata elegendő biztosítéknak látszott arra nézve, hogy azon ránk nézve igen-igen örvendetes hir való. Örvendetes volt pedig ez azon okból, mert, mint már akkor is megírtuk, ezen találkozásnak politikai következményei még mindig veszedelmesek voltak reánk, magyarokra nézve. Amit ugyanis a német császár esze, Bismark úr az ő ravaszságával kifőzött, azt nekünk tálalta fel a mi kormányunk és— akartuk, vagy nem — belénk diktálta. De ime alig hangzott el ama nagyhangú hir, — hogy egy kis keserűséggel még több legyen a magyarnak ebben a tiszaeszláros világban: jön a „Clairon“ berlini tudósítása, mely szerint „Kálnoky gr. Gasteinban egy Bosznia bekebelezésére vonatkozó egyezséget terjesztett Vilmos császár elé, s a két császár találkozásának tárgyát a Bosznia és Herczegovina bekebelezésére vonatkozó szerződés végleges jóváhagyása fogja képezni“. Ha e hit való, pedig nagy a valószinűség, hogy az, akkor nincs szó a mi bőséges szótárunkban, melylyel jellemezni lehetne a kormány eljárását, illetőleg ez ügybeni magatartását. Tisza Kálmán, ki páratlan jezsuisztikus kétszínűséggel felelt, - idézve a franczia nemzet nagy szótárából is — a Bosznia jövendő állapotára vonatkozó kérdésekre, ezen ügyben, parlamentünk történetében még eddig ismeretlen galád játékot űzött a nemzet közvéleményével s attól csalárdul acquirált népszerűségével. Hiszen tudjuk mi, hogy ez volt utóvégre is a czél, amelynek elérését a ,,Politik meines Hauses“ ráparancsolta Tiszára; de hogy amidőn nem volt elég erélye e czélt visszautasítani, ugyanakkor annak érdekében még éveken át hazudjék is csúfosan, ily czynismust mégsem tettünk volna fel róla. Hogy minő pontjai lesznek ama bekebelezési szerződésnek, melyet Gasteinnak roppant szerencséjére ott leszen tárgyalandó a két „hadúr“, kíváncsian várjuk, valamint a