Kecskemét, 1885. január-június (14. [13.] évfolyam, 1-26. szám)

1885-01-04 / 1. szám

XIV. évfolyam. 1 szám Kecskemét, 1885. január 4. y Előfizetési dij: h e 1 y b e n házhoz hordva, vi­dékre postán küldve: Egész évre - - - - 5 frt — kr. Félévre ...........................2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára......................10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvkeres­kedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám. KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁKT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosán számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt, egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám, MEGJELEN MINDEN VASAENAP. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. E lap 1885-ik évi tizennegyedik évfolyamára van szerencsém a t. közönséget előfizetés végett felhívni. Fővárosi, vidéki és külföldi munkatársaim: Buda­pestről: Adorján Sándor, Balázs Sándor, Bmedek Elek, Borostyáin Nándor, György Aladár, Horváth Károly, Inczédy László, Kereszty István, dr. Kenedy Géza, Kodolányi Antal, Lobi Sándor, Lávay Sándor, Mikszáth Kálmán, Murai Károly, Prém József, Palá- gyi Lajos, Porzsolt Kálmán, dr.Ridó Antal, Ralié Iván. Reviczky Gyula, Sasvári Ármin, Szabó Endre, dr. Sziklay János, Thewrewk István, Zavari Budai Béla. Vidékről: Bacsó Ferencz, Katona Ferencz, Szabó Ká­roly, Noszlopy Tivadar stb. Berlinből: dr. Dobay Béla. New-Yorkból: Nyitray Emil. Előfizetési áruk : Egész évre.............................5 frt — kr. Félévre...................................2 frt 50 kr. Negyed évre.............................1 frt 25 kr. Egy szám ára ....................... 10 kr. helyben házhoz hordva s vidékre postán küldve. Szerkesztő és kiadó-hivatal : Kecskemét, VIII-ik tized, halasi-nagy-utcza 29. sz., hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kecskemét, 1885. január 1. Tisztelettel BÓDOGH LAJOS köz- és váltó-ügyvéd, a „Kecskemét“ szerkesztője és kiadója. Tisztujitás után. Elmúlt, lezajlott ez is. Bárminő érdeklődéssel vártuk, s bármennyi találgatás tárgya volt is: im­már a harmadnapos újság sorsára jutott; kezdjük elfeledni: spongyát rá ! De mielőtt végképen napirendre térnénk fe­lette, szolgáljon nekünk kiindulási pontul a jövőre vonatkozó kívánalmainkat illetőleg, s alkalmid arra, hogy nehány kapcsolatos megjegyzést tegyünk. Ha számot adni akarnánk a benyomásról, me­lyet a tisztújitás nagyban és egészben, különösen pedig pártunk szempontjából reánk tett: azt mond­hatnék, hogy az, — habár a függetlenségi pártra nézve nem is egészben örvendetes, — mégis min­denesetre megnyugtató. És mi azt hisszük, hogy az eredményt a másik párt is hasonló érzelemmel fogadhatja. Örvendetes mindenesetre az, hogy a tisztikar új erőkkel frissittetett fel és pedig a függetlenségi párt soraiból, kiket még dicséret ugyan nem illet­het, de ahoz, hogy működésüket teljes jó remé­nyekkel kapcsoljuk egybe, igényük van. Megnyugtató az eredmény annyiban, hogy az összes választottak ellen épen a megkivántató ké­pesség szempontjából lehet legkevesebb kifogás. De megnyugtató lehet az eredmény főleg azért, mert a mostani tisztújitás a pártok kiegyezésének, közmegnyugvásának eredménye, s nem egyes párt akaratának keresztül erőszakolásából folyt, mint az 1878-ban történt, amidőn a csonka közgyűlés 10 többséggel keresztül vitte a tisztújitást, jólle­het a szándékosan és pártszempontból nem igazolt 18 függetlenségi bizottsági tag nem folyhatott be a választásokba. A pártszenvedély sokra képes, de ily őrültség sohasem lehet a közügyekre áldásos befolyással, s épen azért, mert a mostani tisztújitáson az ily eszközök mellőztettek: mondhatjuk az eredményt megnyugtatónak. Igaz ugyan, hogy az egyezség némi részben csorbát szenvedett, de ez nem a pártoknak, hanem másféle áramlatoknak tudható be; igaz az is, hogy több — bár jogosult — igény kielégítetlenül ma­radt, s némi panasz is merült fel, de az ütött se­bek mégis kevésbé lehetnek fájók akkor, midőn társas életünk bizonyára sokkal nagyobb rázkódta- tást került el az egyezség következtében. Most már bizonyára könnyebben elsimulnak a háborgó hullámok, melyeket a különböző törekvé­sek kavartak fel, s az előadottaknál fogva hama­rabb érhetjük el a közügyek és közérdekre nézve oly fontos közmegnyugvást. Igenis, az ily úton és ily kép választott tisztikar mindig jobban számíthat a köztiszteletre, a közös támogatásra és jóakaratra, melyekre tagadhatlanul szüksége van. Az a tisztelet, melyet csak a törvény szab elő, nem bírhat soha oly értékkel, mint az, amelynek megfelelő erkölcsi indokai vannak ; a támogatás és jóakarat pedig ezek nélkül nem képzelhető. Mindezek nem fognak a mi részünkről hiá­nyozni ; szívesen és kevésbé feszélyezve járulha­tunk hozzá azon együttműködéshez, melynek czélja városunk közjava. De mi a közönség részéről a tisztikartól is ha­sonló jóakaratot, s a polgárok javának előmozdítá­sát várjuk és reméljük. Ne a hatalom kérdése legyen előttük az első, hanem az igazság és kellő méltányosság. Bánjanak úgy a polgársággal, amint művelt emberektől azt joggal megvárhatni. Ott mutassák ki erélyűket, ahol annak helye van, s ne ott, ahol az legfelebb csak hatalmaskodás. Bánjanak úgy a közvagyonnal, hogy még a gyanú árnyékát is elkerüljék, amit leginkább a rendes és pontos számadások által tehetnek. Intézzék a közjó érdekében s a jó közigazgatás létesítésében a fennforgó kérdéseket úgy, hogy lehe­tőleg kielégittessenek azon igények, melyek váró- . sunk előhaladásához vannak kötve. Megkívánjuk tőlük a pontosságot és szorgalmat is; lássák be, miként lépteik Árgus-szemek által vannak kisérve, s megbízatásuk nem uraskodásra, hanem szorgalmas közszolgálatokra szól. Mindezen kívánalmakat joggal hangoztathatjuk a tisztújitás után, s mi részünkről a megfelelő jóakarattal fogjuk szemlélni a tisztviselők mű­ködését. Mindazáltal, ha csalatkozni fognánk táplált re­ményünkben, nem fog bennünket visszatartani kö­telességünk teljesítésében azon körülmény, hogy a tisztikar működéséhez jó reményt és jó indulatot kötöttünk, s nálunk a jóakarat elnézéssé fajulni nem fog. S most még egyet. Sokszor tapasztaltuk, hogy közérdekben tett felszólalásaink megfelelő figyelemben egyes tiszt­viselők által nem részesittettek. Ezen állapotnak is végét szakíthatni reméljük. Épen azon körülmény, melyet említettünk, s mely­nél fogva az együttműködés a jövőre nézve a közö­sen alakított tisztikarral kevésbé lehet feszélye­zett: teszi lehetővé azt is, hogy egymás nézetei­nek, törekvéseinek minden figyelmen kívül hagyása be ne következzék. Midőn a tisztikarnak megválasztatása alkalmá­ból szerencsét kívánunk, tulajdonkóp városunk köz­javának, közügyéinek kívánjuk azt. POLITIKAI SZEMLE. Tisza Kálmán újévi beszéde. Az országgyűlési szabadelvű párt új év napján kiildöttségileg Tisztelgett Tisza Kálmán korniányelnöknél. A küldöttség szónoka C s á k y László gróf volt, ki a párt nevében üdvözölte a miniszterelnököt. Mire Tisza Kálmán válaszolt, megkö­szönve a maga és minisztertársai nevében a tolmácsolt jó kivánatokat, s ntánna a főrendiház reformjára vonatkozó törvényjavaslat elfogadását ezúttal is ajánlgatta. ügy látszik, a miniszterelnök szükségét érzi annak, hogy a főrendiház reformja mellett ily alkalommal agitál­jon. „De (írja a „F.“) az óvatosság, a gyöngeség annyira erőt vesz e kérdésnél Tiszán, mint tiz évi kormányzása alatt soha egyetlen egy alkalommal sem. Az erélyében még­fogyatkozott, ifjúi erőiben megöregedett jámbor, tapoga- tódzó ember benyomásával hat beszédének e része. Megla pnl a büszke kormányfő és meglapulásában szelídsége és hizelgése által igyekszik megnyerni azokat, akik eddig fél­ték. Nem az érdességében nagy koczkázatra képes lovag, és nem a bosszúállásról meg nem feledkező cselszövö áll előttünk, hanem a trónján vonagló despota, ki azzal kisérti meg tévedésbe ejteni a világot, hogy szerepébe beveszi a fényről és élvekről lemondó és állásában csöndes önmegta­gadásról és irgalmas cselekedetekről álmodozó barátot, szinte várja az ember e beszéd után, hogy a „nyakas kál­vinista“, ki ez elveiben oly törhetetlen vallás híveként Deb- reczent megtagadta, elveit szegre akasztotta, az apportu- nitást elfogadta, kardját, melyről a kollégium udvarán azt mondta, hogy törik, de nem hajlik, pakfonggá silányitotta; hogy ez az ember kanhausi barátnak készül.“ A közös hadügyminisztérium és a magyar pénzügyi kormány közt fölmerült differencziákról ér­dekes hírek keringnek. Ugyanis a budai kir. palota tervbe­vett kibővítése czéljából eszközlött telek vásárlások folya­mán a katonai kincstár hajlandónak nyilatkozott az u. n. fegyvertárépületet 100,000 frt vételárban átengedni, s már csak a szerződés formai véglegezése volt hátra, mikor a magyar pénzügyminisztérium az adásvétel ily módon való létrejötte ellen óvást emelt. Ezt azzal indokolja, hogy a katonai kincstárnak sem a szóban forgó épületet, sem sem­miféle ingatlant illetőleg tulajdonjoga nincs, s ez ingatla­nok, amennyiben a magyar sz.-korona területén feküsznek, a magyar állam tulajdonai, azok felül tehát a tulajdonjogot érintő kérdésekben csakis a magyar kormány intézkedhe­tik. A katonai kincstár különben sem önálló eszmebeli jog­alany, hanem egyszerűen a közös hadügyi kormányzat, te­hát az alkotmányos kormányszervezet egy közege, mely a két állam hadügyi czélokra szolgáló ingatlanait kezeli, tu­lajdont tehát magának nem is, hanem csupán az állam nak szerezhet. Minthogy a közös hadügyminisztérium me­rőben ellenkező véleményen van, a kérdés megoldása iránt tárgyalások folynak, még pedig, a magyar kormány nála szokatlan következetességgel megmaradván álláspontja mel­lett : eddig még eredménytelenül. Kiváncsiak vagyunk rá, tud e valahára a magyar kormány az osztrákokkal szemben erélyes és következetes maradni! qp % T) ß er N 1 jtx Xl U Jut x\. A FENYVESBEN Üdvözöllek fenyveseknek éje, Üdvözöllek hűséges magány, Elrejtőzve árnyas kebledbe : Régi álmák üdve száll reám. Ide nem hat emberek zsibajjí, Lelket bántó Dulkamara zaj, Zsarnokoknak ádáz orgiája, Rabkebelből felszakadt sóhaj 1 S nem hat el az éreznek csörrenése, E syréndal! — ide az se hat, Mely a szűz erényt a pokolba rántja, 8 melyért a pap üdvösséget ad ! Kél a lombok méla susogása, Fákat döntő fergeteg robaj, Egy-egy sasnak büszke szárny verése, Földet rázó vízesés moraj ... 8 oh, ezekre szivem úgy kitágul, Bennem újra kél az ős-erő, — Csak elő, ti régi szenvedélyek, Régi vágyak törjetek elő! Hadd rezegje szivemet keresztül Szerelemre hivó lomb-eugás, Hadd emeljen lelkem szárnyverése Bár a n a p t ó 1 szörnyű a bukás. S zuhatagnak, romboló viharnak Vad ereje szálljon énbelém, Összezúzni, tönkretenni mindent, A mi csak bűn van e földtekén. Lubi Sándor. AZ ELSŐ KALAND. Annodomini... a dátumra biz én nem emlékszem, Budapestnek valamelyik külvárosában laktam. Egy­szerű kis szobám legtekintélyesebb bútorát egy ér­demekben megöregedett zongora képezte. A hangjáró, hiába akarnék fogalmat adui: az valami túl világi hol kísérteties, hol harczi rajhoz hasonló har­móniát adott. Nyögött, kopogott, zörgött és csö­römpölt. Ez a vén zongora volt az én vigasztalóm ziva­taros napjaimban. Alig hinnétek, milyen remete voltam én fiatal koromban. Egy szép cousineom világgyülölőnek ke­resztelt, — rajtam is száradt. Magánosán bolyongani órák bosszant az utczákon, vagy a begyek között : ez volt az én kedves foglalatosságom. Világrend, emberiség — ez volt a miről gondolkodni egyedül tartottam magamhoz méltó dolognak. Megállapodtam benne, hogy ha csak valami ka­land közbe nem jön, végem van; megöl a hypochandria. Változatosságot, kalandot nekem! De magam egy lépést sem tettem. Egy este épen a cis-moll Polonaiset játszottam, mikor belép házi asszonyom, a derék Pemeténé. — Tekintetes úr! — kezdő (mert mindig megadta ezt a czimet) — egy kéréssel jövők a szomszéd kis­asszony nevében, ő nagyon szeret zongo: ázni s nincs zongorája, azért kérné, ha tekintetes ur néha-néha megengedné. . . Felugrottam a cis-moll Polonaise mellől: Ka­land ! kaland! — kiálték magamban diadalmasan. — De ki az a kisasszony? kórdóm viszont lehe­tőleg közönyös hangon a derék Pemeténét ? — Hát nem ismeri a tekintetes ur ? Pedig min­dennap itt jár az ablaka alatt. Csinos kisasszony, most jár a képezdébe. — Mondja meg kérem a kisasszonynak, hogy zongorám mindig rendelkezésére áll. — E szerint hát bejöhet ? — Hogyan ? ő kint vár ? .. De édes ténsasszony, mért nem vezette be azonnal ? Pemeténé kimegy s egy perez múlva szemtől szembe állok Elza kisasszonynyal. — Drága kisasszony — zongorámat a legtelje­sebben rendelkezése alá bocsátom ! — Rendkívül lekötelez uram ! — S a többi. A formaságokon átesvén, megkínáltam, hogy ismer­kedjék meg a zongorával. 0 helyet foglalt és én szorongó szívvel vártam a próba eredményét. Ám Elza kisasszony hőslelkűnek mutatkozott; még csak egy arczizina sem rándult meg a hamis hangoktól, a melyeket ujjacskái az én öreg barátom­ból kicsaltak. Elfelejtettem a tárgyakat, a mikről beszélgettünk, de emlékszem, hogy ón a derék Pemeténét majd kinéztem a szobából. De ő roppant érdeklődött az iránt, hogy miről be­szélünk. Megállj, gondolám — segítünk ezen! Indítványoztam, játszunk egyszer négy kézre. Elkezdtük a „Szép Meluzina“ nyitányát adagi­éban sillabizálni. .. A harmadik oldalnál Pemeténé ajánlotta magát. Ha eddig - akadozott a „Szép Meluzina“, most egészen megakadt. Csináltunk ötven taktusos pauzá­kat és csevegtünk, azaz Elza csevegett helyettem is. Kérdezett, felelt, kaczagott, olyan volt mint egy kis papagály. Egyszerre felsikolt Elza: az én össze vissza tol­dozott zongorám egyik kiálló szege sértette meg bájos kacsóját. Hirtelen jött bátorsággal megragadtam a vérző kezet: — és megláttam a hosszú fekete körmöket s a tintás újakat ; — vége volt az illusiónak ! — Ah, úgy megijedtem, sóhajtotta Elza — épen a halálról gondolkodtam. A tonkingi harcztérről a francziák az utóbbi idők­ben győzelmi híreket jelentettek, habár voltaképen nincs egyébről szó, mint a khinaiak által intézett támadások si­keres visszaveréséről. Erre vonatkozólag az angoloknak Hong-Kongból, deczember végéről a következő birek ér­keztek: Tonkingban naponkint folynak a csatározások a kliinai és a franczia előőrsök közt. Az összes rendelkezésre álló franczia csapatok azzal vannak elfoglalva, hogy a Bakninh és Haidzong közti területet, mely kliinai guerilla csapatokkal van tele, bejárják és pusztítják. A khinaiak folyvást abban fáradoznak, hogy Formosát és Tonkingot katonasággal, készlettel és pénzzel bőven ellássák. A JÓSZÍVŰ EMBERBARÁTOK. Kétségkívül a tél nagyon szép és nagyon kellemes időszak azoknak, akiknek nem hideg. Hanem a szegény embereknek a tél kétszeres nyomor. Mert a természet gondoskodik minden állatjáról télviz idejére, csak egyedül az embert hagyja védelem nélkül, hogy gondoskodjék róla az — ember. A gazdagság és jó mód élvezőire a tél a kellemes mulatságok mellett egy nagy és nemes kötelezettség súlyos terhét rója: segíteni az elhagyott didergő sze­gényeket. Az erős hidegek már eddig is megszerezték áldo­zataikat, eljött tehát az ideje, hogy a jószivű ember­barátok segítsék nyomorgó embertársaikat, de ne csak hiúságból csupán, mert neveik a nyilvánosság elé ke­rülnek, cselekedjék ezt! A gazdagoknak anyagi érdeke is parancsolja, hogy a szükségben segítsék a szegényeket. Ismeretes az a régi közmondás, hogy az alkalom teszi a tolvajt, hozzá fűzhetjük ehhez még, hogy a legtöbbször a szükség eszközli. A legjobb politika tehát, hogy kevesbítsük a sze­gények szükségét s ezáltal kevesbítsük a bűnt. A tiszta egészséges szobában, meleg kályha mel­lett gondtalanul henyélő emberek nem is tudják, hogy odakünn a dermesztő hidegben, fagyos szélben, hóvi­harban éhezve és fázva, milyen nehéz becsületesnek maradni. Nem csupán emberbaráti kötelesség tehát, nem csupán a jó szív, de a józan ész is tanácsolják a sze­gények segélyezését. Az országnak számtalan ezer „jótékony“ egyesü­lete vau, az egyletek vezérei most mutassák meg, hogy szereplésüket nem csupán a szereplési vágy ve­zérli, s nemcsak hírlapokban közzéteendő bizottsági üléseken tudnak mozogni, hanem akkor is tudnak tenni, mikor arról van szó, hogy a szegény népnek a tél hi­dege által tizszerte nagyobbodott nyomorán kell se­gíteni. Hanem a magánosok és magánegyesületek ez em­berbaráti szolgálataiban a hivatalos közegeknek, a ha­tóságoknak is meg kell tenniök kötelességüket. Es itt különösen a nagy városok hatóságainak van elmulaszthatatlan kötelessége. Ahol nagy a fény, ott nagyobb az árny is. A gaz­dag városban nagyobb a nyomor is. Amióta a humánus irány felülkerekedett az embe­riség törekvéseiben, azóta évről-évre felszínre kerül a — Meghalni! mondám — óh gyermek, mit tudja ön, mi a halál! — Tanultuk a lélektanban. Az igaz, hogy én azt mindig csak elégségesre tudtam. — Kegyed na­gyon tapasztalatlannak tart engemet. Én ugyan megtagadtam, hogy soha férjhez nem megyek, de nálunk az iskolában a lányok sokat beszélnek ilyes­miről. Ah tudja, vau nekünk egy fiatal tanárunk, abba minden lány szerelmes. Csak én nem ! — És miért nem ? kérdém szórakozottan. — Menjen maga! micsoda kérdés ez? duzzogott mosolyogva Elza. — És ha megmondanám? De ne is kérdezzen, — úgysem merem ám meg­mondani, hogy miért nem ! ? — De találja el! — Nehéz feladat! — mondám szárazon. — Segítsek eltalálni ? — Hálás leszek ! — Pedig érdekelte volna önt, a mit mondani akartam — szólt ő komoly hangon. — Biztosítom, hogy csupa kíváncsiság vagyok ! — Nos, hallja hát! Én nem szeretem azt a ta­nárt, mert mást szeretek! .. És roppant különö­sen nézett a szemem közé. — És az a más ? •— kérdem fanyaron. — Ne kérdezze — és lesüté szemeit. Bennem különös gondolatok keltek e pár szó váltása alatt. Kalandot kívántam, itt állt előttem egy gyermek leány személyében, aki játszik a szavak­kal, melyeknek értelmét se tudja, aki más indokból, de ép úgy kalandra, —- valami ismeretlenre szomja­zik, mint magam. Mit mondjak neki ? Másban, köny- nyelműbb pillanatban és hozzá tehetem, ügyesebb színjátszóval az én helyemen itt csinos jelenetek fejlőd- hetének. Én minderre homályosan józannak érez­tem magamat. — Ne kérdezzem ? — No jó, hát nem kér­dezem. Elza egy pillanatig hallgatott, majd ajkába ha­rapva mondá:

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék