Kecskemét, 1887. január-június (16. [15.] évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-02 / 1. szám

1. szám, ma is oly lelkesülten fogja felkarolni a csong­­­rádiak vasútügyét, mint amely lelkes szavakban nyert ezen ügy támogatása iránti szándék kifeje­zést a múlt megyei közgyűlésen. Mert azt a me­gye jól tudja, hogy Csongrád önmagára hagyva nem lesz képes a megszavazott 120 ezer forin­tot megfizetni, mert eltekintve attól, hogy ezen városnak ma is a legnagyobb házi pénztári adója van a megyében, úgy, hogy ezt már még a va­sútépítés árán is alig tanácsos fokozni, de a vá­ros ezen helyzete mellett tekintetbe kell jönni annak is, hogy ezen vasút építése által Csong­­rádmegye felszabadul a csongorádi­ félegyházi or­szágainak gondozási feladata alól. — S ezen fel­adat alól való felszabadulás Csongrádmegyére nézve nagyobb értékkel bir 25 ezer forintnál. Szentes. -+- Új lap. Szentesen deczember hó végé­vel „Csongrádraegye“ czimmel új lap indult meg. Szerkeszti és kiadja Kovács Pál. -t­ A szentesi hitelszövetkezet alapszabályai deczember végén terjesztettek be jóváhagyás és c­égbejegyzés végett a szegedi kir. törvényszékhez. Terveztetik ezentúl „Megyei Hitelszövetkezet“ czimmel is egy a megyére ki­ható szövetkezet létesítése Szentes székhelyijei. ÚJÉ­VKOR BUDAPESTEN. — ÁBRÁNDOS VALÓSÁG.­­Még fülemben cseng az éji murinak disharmoni­­kus moraja, még gyomrom érzi a sétálók h­aotikus vegyületét, midőn ajtóm előtt ruhasuhogást hallok, amelyre felpattan az ajtó s egy szőke fejecske búvik be rajta, követvén a szőke fejecskét üde arcz s ked­ves termet. Jogász ember vagyok, nem vehetik rósz néven, ha bevallom, hogy a csinos belépő ta­­karítóném volt. Ah! Ön még ágyban ! Már ide s­tova tizenkettőt mulat órája. Az az mutatna! mondám egy sóhajt küldve a zálogház fele. Boldog újévet! Köszönöm, viszont, s fejem alól tárczámat ve­szem elő. Egy bitang flört adok a szendének, mert újévkor igy szokás. Ő elpirul, de elveszi (mert újév­kor igy szokás.) Felöltözöm s a fiaméba sietek. Alig ülök le, jő a czáhlkellner. Boldog újévet! Erszényem újra elő­kerül s egy flőr megint kivándorol. Beletekintet az ügyében hát szégyen, nem szégyen 4 marad, 4 flőr van még benne. Na! Elég a boldog újévből, mert hát messze van a hónap vége, aztán nincs már becsapni való. Kávé­zás után sétálni megyek a Váczi-útra. Ott jó sza­bómnak számla kihordója. Boldog újévet é­s számlát nyom kezembe. Tisztelem urát, majd személyesen. Igen, de legalább boldog újévet! Látva, hogy az ipsének a boldog újév nyomja szivét, — nem a számla ügy — sóhajok közt elő­kerül­­ a 4-ből. Három a magyar, vigasztalom magam laposguta ütötte tárczám felett búsulva. A megmaradt három­nak önkénytelen dúdolám: „Ne menj el, maradj itt. Majd meglátod jobb lesz itt.“ Boldog újévet i­s elém toppan az egyetem por­tása. Brrrr! Ha ennek nem újévezek fucs a reno­mém az egyetemen, rám süti a „snasz“ bélyegét. Elő! Elő! szegény erszény, kit úgy üldöznek a fúriák és lett a 3-ból 2. Nohát egy-kettő lakásomra. Magamra zárom az ajtót. Lélek az ajtón se be, se ki. De hiában a zár, bejött az éhség ! Iszonyatosan éhes lettem, de nem mertem kimenni. Majd alszom egyet éhség ellen. De mi az ? Kopognak! Oh! Me­gint egy újév! nem nyitom ki. Kopogás megszűnik, léptek távoznak. Mégis ki­váncsi voltam, hátha a Biri szobalány volt, rózsa­szín levéllel küldve? Kitekintek. Uramfia! A pénzes levélhordó. Az ajtóhoz rohantam s vissza kiáltam­ öt percz műve csak. Ki az ördög küldhet most pénzt ? én kezem nyúj­tom a pénzes levél elé, ő pedig .... Bocsánat. Nem hoztam semmit, de erre járva, bekopogtam szívből mondandó boldog újévet! A szédülés kerülgetet! De hát én hívtam be s lett a két flőrböl egy, azaz egy o. é. forint. Bezárom az ajtót. Itt be nem jő senki! Tennék én kivételt, de csak egynek, a kis bar­nának ott szemközt, akitől a Biri.. . Jaj még a szerelmet is elnyomja az a prózai éhség. Estig sétáltam, szobámat méregetve. Az én „egyetle­nem“ is tehet kényelmes sétát erszényemben, helye elég van. Tíz óra ! Most már bátran mehetek vacsorálni. No még egy. A kapu zárva. A kapus (újévkor ez is udvarias) mélyen hajlong. Boldog újévet! Én oda adom az utolsót neki. Csak legalább vacsorára valót hagyott volna a nagyon is „b o l­d o g újév!“ Boldog újévet! Nem tudom nekem szól-e a „boldog újév“, de nem merek körül nézni, tanul ülni, vele a „Karylpa“ illattól — Olga ked­­vencz parfümje — áthatott levegőt beszívni, Hugo Viktor drámáit vele olvasni és együttesen betanulni a szebb helyeket — többet nem kívánt boldogságá­­hoz. És Olga amint akkor magával elhitette, mégsem szerette Lajost. Más valami lehetett, mit irányában érzett, de nem szerelem. Akkor még nem, hát most? Vagy talán már akkor.. . Mozgást tőn, mintha átölelni akarna valakit, de karjai visszahanyatlottak keblére, s igy feküdt jobb­ját keblén tartva, baljával a padolatot érve. Az álom pedig tovább szőtte pókhálószerű képeit, tovább ... tovább . . . Meglátja Bélát, mikor anyja ajánlólevelével elő­­­ször jön házukba. Tetszetős külseje hatással volt reá; álmába szövődik az első bál... Millöcker ke­­ringői még most is kellemesen hangzanak fülében. Ah, úgy elkeringne vele a világ végéig . . . keringő, Béla, édes zene... ez volt az első bál után fölizga­tott képzeletének cháosza, akkor legkedvesebb álma, mely most is belopódzott álmának többi képei közzé. Béla gyakran jött hozzá pajzánkodtak, enyeleg­­tek és ö­n elfelejtette Lajost, ki szótalanul ült nála, mint rendesen és naponta Hugó Viktorra figyel­meztette, így múlt el az ősz és beállott a tél. Szürke volt az ég, a hó nagy pelyhekben szállingózott a levegő­ben és már esteledni kezdett, bár a közeli torony­óra mutatója a hármason állt. Lajos, mint rendesen most is ott volt nála. Olga szótlanul vette,,Angelo“-t és lapozgatni kezdé, de csakhamar elvetette a köny­vet. Nincs kedve — mondá — komor idő komor hangulatot szül s különben is látogatást vár. „Óh én tudom kire vársz“ feleli Lajos a gyöngéd szemrehányás hangján, Bélát várod. Mis ha igen, nem valami ellenvetésed? kérdé Olga röviden. Lajos egy szót sem szólt. Távozott, hogy Bélának adjon helyt s azóta Olga nem látta őt lakásán. Por lepi Hugó Victor­ és Olga csak akkor veszi kezébe, ha ő■ leporolja. Ilyképpen múlt el ismét egy darab idő. A tél mindig zordonabb lett, Lajos komorabb, Olga vi­­gabb, hiszen ott volt mellette Béla. Megfagyott és szénfüsttel borított hó fedte a házak tetőit. Vastag jégkéreg borította a városligeti tavat. Díszes válo­gatott öltönyben jár előkelő társaság esténként a villamoson kivilágított jégpályán. Ott van Olga és Béla is, de ott Lajos is. Béla felcsatolni segítette Olga korcsolyáit, mikor egy úr félre hívta. E pilla­natot használta föl Lajos, ellenállhatatlanul űzte va­lami Olgához. Kérte, hogy mondjon le ma a korcso­lyázás élvezetéről és menjen haza. Tedd meg éret­tem, tedd meg magadért Olga! folytató heves beszé­dét. Lásd ma először történik, hogy bevallom né­ked, hogy szeretlek, hogy oly hévvel szeretlek minővel csak az én szivem képes érezni, szeretni . . . Csak aki vágyam ismeri. Az tudja mennyit szenvedek ... Olga­ engedj kérelmemnek, ne menj Bélá­val a jégre. Tedd meg érettem, tedd meg ma­gadért ! De Béla már vissza­jött és karját nyújta. Olgá­nak nem maradt ideje Lajosnak felelni. Büszkén haladt Bélával tova a síkos pályán, mind gyor­sabban, mind tovább . . . Lajos korcsolyát csatol és követi őket. Merész lejtésük mind gyorsabb lesz, mind vakmerőbb. Már rég elhagyták a kor­csolyázókat, csak egy ember követi őket... Béla felizgatva Olga vonzó termete által, felhevülve a vakmerő úttól átkarolja a leányt és forró, hosszú csó­kot nyom cseresznyepiros ajakára. Olga eltaszítja magától a merész ifjút. „Vak­merő !“ kiálta, aztán behunyta szemét. Ugyanakkor olyan hangot hallott, mintha arczul ütöttek volna va­lakit. Felnyita szemét. Béla eltűnt és mellette állt Lajos, hallgatagon karját nyújtva. Akaratlanul kö­vette és szótlanul értek haza. Olga nagyon is izgatott volt, hogy megköszönje Lajos kíséretét. Olga halkan nyöszörög, mikor életének legutóbb lefolyt szakasza álmában ismétlődik. Másnap Béla segédei felkeresték Lajost. Párbaj lesz, melynél Lajos megsebesül. Két hétig az ágy­hoz van szegezve. Felépülve nem lel nyugtot, fut­­­­nia kell a fővárosból, futni Olga közeléből, messze, messze tőle. Ép újév napja van (holnap lesz egy éve) mikor Lajos Zü­richbe utazik, de alig marad ott tavaszig, űzve az érzelemtől, mely már kora ifjúsága óta fogva tartja, Münchenbe siet, innen hamar Párisba, hogy a világváros zajában élje el érzelmeit. De hiába. Szilveszteréj van és a réteken és mezőkön tova­robogó gőzkocsi haza hozza Lajost. Szilveszteréj van és Olga fáradtan fekszik a pamlagon. Az álomképektől fölizgatva, álmából fölijed. Az óra tizenkettőt üt. Az újév beköszönt. Olga első pillantása a „sipkaőrre“ esik. Hőségre emlé­kezteti, szeretetre. Oh istenem! — kiállta könnyezve, -- minden ember vár boldog évet, csak számomra nem virul több remény és a legkeservesebb érzésektől hajtva odaveti magát czimbalmára, barátjára a magános szomorúságban és dalt játszik, egy dalt, fájdalma­san, szivettépőn. Bánatosan, szépen hangzik : „Cserebogár, sárga cserebogár Nem kérdem én tőled mikor lesz nyár, Azt sem kérdem sokáig élek e Csak azt mond meg: rózsámé leszek-e?“ Ki nem ismeri a dalt ? Szép népdalaink valósá­gos gyöngye. Minő érzelem nyer kifejezést a végsorokban s nincs szív, mely véle ne köny­­nyezzék. Érzelemtől eltelten könyökével a hangszer­jaira támaszkodik, fejét kezébe hajva, forró k könnyeket hullat. A könnyek orczáin végig pe­nek, le a húrokra, holnap ezek már megrozsdá­sak, újakkal kell üket pótolni. Csak a szív húrjai nem pótolhatók. Ily érzésekkel ül vagyis inkább fekszik czimbalmán és sír. Végre igénybe veszi az álom jo­gait, angyalkát küld le Olgához ez, csókot nyom szempilláira és Olga szende álomba merül. Csak korán reggel ébreszté fel az újév ragyogó napsugara. A nap barátságosan sütött be boudok­­­jába, az ablakon szerelmeskedő verébpár vígan csi­csereg. Szerelemről, hőségről fecsegnek és Olgá­nak jól esik hallgatni, érti már a madár dalt. Ajtaján halk kopogás hallatszik. Olga elszorulva keblére nyomja kezét s alig bírja kimondani e szót: „Szabad I“ „Lajos I“ kiálta fel, mikor az ajtó megnyílt. „Olga I“ hangzik viszont és kebel kebelen, ajk­aikon, átkarolva egy test egy léleknek látszanak, feledve a barátságosan mosolygó napsugárt, a vilá­got, mindent, mindent még a szerelemről csicsergő verébpárt is az ablakpárkányon. Richtmann Lajos: K E C S K E M É T. SZÍNHÁZ. — Koldusdiák. — A paraszt kisasszony. — A veteránok. — Cigánybáró. — A falu rossza. — Huszárcsiny. — Korne­­villi harangok. — Utolsó szerelem. — Szombaton (18 án) Milöcker Károly világ­szerte ismert 3 felvonásos operetteje a „Koldusdiák“ gyönyörködteté a műpártoló közönséget, mely szép számmal volt képviselve. No de mégis érdemli társu­latunk a pártolást, mert hát két oly gyakorolt éne­kesnő mint Ferenczyné és Tolnayné egy vidéki társulatnál alig található fel. Arattak is tapsot ele­get. Andrási (Ollendorf ezredes) alakítása most is művészre vall. Bodrogi Lina (Broniszlava) most mu­tatta be magát először egy új szerepkörben mint éne­kesnő s feladatát dicséretesen oldotta meg. Játéka, sokoldalúságáról tanúskodik. * Vasárnap (19-én) Berczik Árpád új nép­színműve „A paraszt kisasszony“ került színre, mely a fővárosi színpadon csak nem rég lá­tott világot. A darabról a fővárosi lapok csak nem rég kimerítő bírálatot közöltek s igy szük­ségtelennek látom itt azzal foglalkozni. Az előadás elég összhangzatosan folyt le. Az est hősnője Feren­­czyné volt, kinek sikerült szerepének nehézségeivel megküzdeni s azt érvényre emelni. Dalait többször kellett ismételnie. Violáról (Fátyol Gergely) sajnos, nem mondhatom ezt. Játékának gyengeségét, felüle­tes szereptudása okozta s örökösen a súgóra kellvén figyelnie, feszélyezve volt játékában. Nem árt, ha szerepét jobban betanulja. Bagi (Rezeda Marczel) nem volt igazi „pesti ficsúr“, de szereptudása feltét­len dicséretet érdemel. Ferenczy (Kelem Tamás) s Timárné (Matild) játékáról dicsérőleg szólhatunk. * Kedden (21 én) Andrássy Mihály jutalomjá­tékául „A veteránok“ Bérezik Árpád 3 felvo­násos életképe, majdnem üres ház előtt adatott, pedig a társulatnak kitűnő s kedvelt komikusa, méltán szá­míthatott volna telt házra. A darab telve bohókás jele­netekkel s a közönség nem egyszer fakadt zajos hahó­tára. Különösen a jutalmazandót illetik a nyert babérok.­­ Csütörtökön­­23-án harmadszor kerü­­lt színre Strausz operetteje a „C­z­i­gá­n­y b­á­r­ó“ köz­kívánatra, más szerepkörrel. Zsupánt Andrássy adta folytonos derültség mellett, Arzenát pedig Tolnayné. Általában a mai előadás jóval felülmúlta az első ket­­tőt. Minden egyes szereplő ügyesen oldotta meg fel­adatát. A Szombaton (25 év) színi irodalmunkban majdnem páratlanul álló népszínmű „A falu rossza“ a szó szoros értelmében „zsúfolt házat“ vonzott a színházba. Főleg a karzat annyira túl volt tömve, hogy daczára a tisztelt karzati közönség erős idegzetének, néhányan már az ájulás stádiumában voltak , bizonyára el is ájultak volna, ha a függöny fel nem lebben, és így a látni s hallani vágyás le nem gyözi a már-már gyengülni kezdő idegeket. Mindenesetre nem ártana ünnep napokon a karzat felett lévő szelelő ajtókat kinyitogatni, ami azonban — sajnos! — most elmaradt. Pedig hát „rendnek muszájna lönnyi ?! Ami a darabot s a szereplők játékát illeti, mél­tán megérdemelte a telt házat. Ferenczyné olyan helyre egy kaczkiás menyecske volt, amilyennek az iró phantásiája Finum Rózsit megteremtette. Hason­lót mondhatni a többi szereplőkről is. Főleg Bodrogi Lina (Boriska) s Andrási (Gonosz Pista) játéka emel­kedett művészi tökélyre. Ez utóbbinak csak meg kellett jelennie a színpadon s már is mosoly ült az ajkakon a nézőtéren - - lenn, s hahota támadt a kar­zaton — fenn. Vasárnap (26-án) szikkze­kedik­ Vahot Imre dalokkal s tánczczal vegyes vígjátéka a „fsu­szá­r csíny“ szintén telt ház előtt. Az est hőse és hősnője Viola (Virág Marczi) s Ferenczyné (Borosa) volt, aki markotányos nőből olyan csinos huszárrá vált, hogy éppen nem nem csodálkozom azon, ha a „csaplá­rosné szentem“ (Tolnainé) bele szeretett. Úgy Feren­­czynének mint Violának többször kellett dalukat is­mételniük. Andrási oly hűen maskírozta a vén hu­szár őrmestert, hogy egy vitéz úr, aki karácsonyi „nakt­erlabrisz“-át a leghelyesebben úgy vélte fel­használni, ha szive Juczikájával a „komógyiába“ mén, ily szavakkal fejezte ki magas megelégedését keblének hölgye előtt: „Annyie­ akar csak a mi zu­­­pásunk.“ („Zupás“, baka s huszár nyelven : „beca­­pitulált altiszt.“) * Kedden (28-án) adatott Ferenczyné Pap Er­zsébet jutalomjátékául Planquette operetteje „A kornevik­i harangok“ szép számú, elegáns közönség előtt. A kedves művésznő kilépésekor óriási tapsviharral s egy gyönyörű koszorúval lett megju­talmazva, mintegy bizonyságául annak, hogy a va­lódi tiszta művészetet tudjuk mi is méltányolni, s nem áll az a vád, mit városunkról mondanak, misze­rint a színészet itt Kecskeméten pártolás hiány miatt nem állhat fenn. Az est hősnője természetesen Fe­renczyné volt. A többi szereplő is természetesen megérdemelte a nyert tapsoka­t. Andrási (Gáspár apóban) tehetségének egy új fényoldalát mutat be. Kövi (Henri márki) s Tolnainé (Zsermén) játékukkal emelték az Összhangot. * Csütörtökön (30-án) Dóczi 4 felvonásos történeti színműve az „Utolsó szerelem“ ke­rült színre, majdnem üres ház előtt. Főleg Kövi (Apor vajda) s Bodrogi Lina (Catherina) érdemel di­cséretet. Hangjuk az egyik indulatból a másikba való átmenetet hűen tükrözte vissza. Pesti Iliász (Lótó fegyverhordó) furfangos góbéjával nem egy derült pillanatot szerzett a közönségnek. —­árt. 1887. január 2. ÚJDONSÁGOK. — FELHÍVÁS. Tisztelettel (­elhivatnak az előfizetők, kik lapunkért az 188­1. év le­jártával m­ég­ utála£ sem űizettek meg­, hogy kötelezettségeiknek imil­lintlanu­l ele­get tenni szíveskedjenek, mert a lap kia­­dóh­ivatala nekik továb­b várakozni nem hajlandó. Tisztelettel a „kecskemét“ kiad­ó­h­i­v­a­t­a­l­a. — A körök uj helyiségei. A „kecskeméti 1­84­8-as kör“ és a „Népkor“ múlt vasárnapon tartott választ­mányi gyűlésében elhatároztatott, hogy a két kör,­­ azok nagyobb felvirágoztatása s a tár­sadalmi élet élénkebbé tétele végett, úgy anyagi tekintetekből is, egy födél alatt, közös helyiségekben helyeztessék el. E határozat­hoz képest a két kör L­ót­h István vendég­lősnek a Mezei­ utczán, az árvaszék épületének átel­lenében fekvő házában levő, díszesen be­rendezett helyiségeket szerződés által meg­szerezvén, ott e héten mind a „Népkör“ mind a „48-as kör“ tényleg el fog helyeztetni. Tíz év napjától fogva tehát a körök tagjai az új helyiségben szívesen láttatnak, a mit a kö­rök elnökségei a tagok szives tudomására hoznak. — Vezérbizottsági gyűlés. A hely­beli függetlenségi és 48-as párt vezérbizott­­sága január 1-én délután 4 órakor a „Népkör és „48-as kör“ új helyiségében (Lóth István vendéglős házában) gyűlést tart. — Gyászhir. „Özv. Hertzeg Károly­né szül. Kegl Alojzia mint anya; Fehér Matild, Margit, Ró­zsa, Berta mint gyer­mekek ; Hertzeg László m. kir. honvédelmi miniszteri titkár, Hertzeg Berta Parragh Gedeonna, Hertzeg Mari mint testvérek mély fájda­lommal jelentik özv. Fehér Péter nő szül. Hertzeg Alojziának 10 évi boldog házasság, 10 évi szomorú özvegység után, életének 39 ik évében f. hó 30-án d. u. 3 órakor hosszas betegségen történt elhunytét. A boldogult hült tetemei 1887. január 1-én délelőtt 11 órakor fognak a reform, egyház gyászszertartása szerint a csongrádi-kis-utczai 157. számú házból a felső temetőben örök nyugalomra té­tetni. Kecskemét, 1886. évi deczember 30. Áldás poraira!“

Next