Kecskemét, 1888. január-június (17. [16.] évfolyam, 1-26. szám)
1888-06-03 / 23. szám
XVII. évfolyam. Kecskemét, 1888. junius 5. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 2 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok csakis a kiadóhivatalban kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MINDSZENT-SZEGVÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal : VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz. 1789. Vannak események, melyek a hajnalban születnek, a reményben fűtődnek, századokban élnek, lábuk tipor, kezük alkot, fejük világít. Ilyen esemény volt a kereszténység, a reformáció, az 1789-iki forradalom. A kereszténység az állatemberből teremtette az Isten arczát viselő embert, aki nem csupa erő és idom, hanem szív és lélek. Általa jött létre az egyesekből azon egyetemesség egységes gondolat, érzés, törekvéssel, melyet ma emberiségnek nevezünk, és e nagyságot a kereszténység építette az egyénre, akinek joga, hite, szabadsága, szenvedése idegen volt az ókorban, melyben minden a fejedelem, vagy az államé volt, még az Isten is. A reformáció visszaadta a gondolat szárnyait, a szabadságot, megnyitotta a lelkiismeret arany rétegét, a hitet, feloldotta a tett vágyát, az önkormányzatot. A franczia forradalom alkalmazta a keresztény bölcsészetet, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget az evangéliumból az életbe vitte. Az emberhez hozzáadta a polgárt és az Isten széke mellől ledöntötte a zsarnok trónját. Mindenki tulajdonává tette azt, amit a nemesség rég birt és a megváltás tana 17. század óta ígért. A társadalmat újjá szülte, a fejlődés és a haladás termő csiráit ezen társadalom agyába és szivébe elültette. A párisi kiállítás a nagy korszak emlékezetére fog szolgálni. Mi a bűne a korszak alkotónak, hogy Széchenyi Pál, Tisza Kálmán elítéli még emlékezetét is? Hogy 1789-ben áttörte az újkor a középkor határfalát? Hogy a nép elnyomói fejéhez sújtotta bilincseit? Hogy Európát felrázta átért kábultságából ? Hogy a felvilágosodást kibocsátotta börtönéből? Hogy a józan észt bevezette saját jószágába, melyet a theológia bitorolt? Mi volt bűne? Hogy vérrel és könnyel szülte meg századunk társadalmát, tetterejét, alkotó képességét? Hogy rommal és porral temette be a rothadadás mocsarait és viharral törte szét a járvány és fertőzés légkörét! Ez volt bűne az aristokraták és szolgák előtt, kik nem számlálhatják milliók és milliók fajját, sorvadását, halálát, hanem kezükön hordják egy jámbor király és egy szerencsétlen királyné leütött fejét, kik nem mérik a a vad tyránok által ontott vértenger mélyét, szélességét, hanem mutogatják és kiélt ajkukra kenik azt a marék vért, amivel a nyaktiló bakói beszengették — nem az eszmét — magukat. Mit tett az 1789-iki forradalom? Általánosan ismeretté tette, a katholikus népekhez bevezette, kontinentális diadalra emelte azon elveket, melyek már táplálták az angol közéletet, melyek otthon voltak Hollandia alkotmányában, melyek bevilágították Észak- Amerika államainak függetlenségét, tehát bírták már az óceánt, a britt szigeteket, a németalföldi tengerpartokat, csak Európa szárazföldi katholikus népei előtt voltak nagyrészt idegenek. Az 1789-iki elveket a protestantizmus kivonja a bibliából, az üldözés átülteti Amerikába, a 30 éves háború nem győzi le Hollandiában és Calvin az Alpesekről hirdeti. Az emberiség örökké folyó megváltásának egy dicső epizódja 1789, és mindig büszke lesz a történelem a napra, melyen új könyvét megnyitotta. Magyarország nem lehet hálátlan a kor iránt, mely szabadságot hozott Európának, mert szabadság nélkül a kis faj nem lehet nemzeti létének elég erős munkája, hisz a szabadság a kis nemzetek éltető levegője! Az 1789-iki évek terjedése és a magyar nemzeti élet lüktetése és fejlődése, ha nem egymásnak következései, akkor egymásnak testvérei. 1848, ha nem gyermeke, akkor öcscse 1789-nek. Aki gyalázza ezt, rágalmazza azt, elárulta nemzetét, faját, és civilizációnkra emelte balgatag kezét. Ugron Gábor: TAEGZA. A TUDÓS. Don Codexiago di Bliteca éppen ötven éves volt, mikor nyolczezer kötetből álló könyvtárának utolsó könyvét is elolvasta. Az elolvasott könyvek betölték az óriási termet egészen úgy, hogy csak a közepén volt egy kis üres hely, ahol don Codexiago di Bliteca feküdni és olvasni szokott. Szanaszét a legnagyobb rendetlenségben feküdtek a kisebb nagyobb foliánsok egymás hátán. Amit a tudós egyszer elolvasott, arra többé szüksége nem volt, mert az utolsó betűig minden benne maradt a fejében. Tizenöt éves korától fogva folyvást e teremben tartózkodott, s boldognak hitte magát. A ki esetleg meglátogatta s azt kérdé tőle : miért tartózkodik itt folyton, miért nem megy néha az emberek közé ? — annak igy felelt: Miért menjek én a halandó emberek közé, mikor a halhatatlanokkal társalkodhatom. És olvasott, falta a bölcsességet, s ez kielégített. Mikor az utolsó könyvet is elolvasás nem volt A legközelebb múlt napokban a napilapok érdekes újdonságokat közöltek Herczegev A villából és Boszniából. Nevezetesen annak idején számos bosnyák és herczegócz menekült Montenegróba, hol Nikita fejedelem atyai gondviselése lehetővé tette rájuk nézve, hogy üres óráiknak unalmát a boszniai és herczegovinai területeken folytatott rablókalandozásokkal űzzék el. Ezek a kirándulások már-már mindennapiakká válnak s a rablóbandák immár csapatokká alakulnak. Nem éppen tetszik ez az állapot a közös külügyminiszternek sem, ki pedig fölötte jámbor és türelmes honpolgár. Szinte csodálatos, hogy ezek a középkorra emlékeztető vállalkozások nincsenek ínyére. Hiszen az időben a cseh és morva zsebrákbandák is így kalandoztak be a Lajtántúlról Magyarországba! Meg is hozta a közös külügyminiszter azt a nagy áldozatot, hogy igen barátságos és nyájas hangon írt jegyzékben felkérte a kecskepásztorok fejedelmének kormányát, miszerint tanácsos volna az emigráló rabló urakat fékentartani, avagy a montenegrói területről már több munka amit elolvasson, önkénytelenül is ez a kérdés állott eléje: Mi hasznod ebből don Codexragodi Bliteca. És feleletet nem talált. Azt gondolta ekkor, hogy elmegy sétálni. Harminczöt esztendeig tartózkodott folyton a falak között, egy kis friss levegő valóban nem árthat annyi szobai légután. Lekefélte a port ruhájáról, aztán letörölte a vastag pókháló réteget a tükörről és belenézett. Az az arca, mely a tükörből tekintett vissza reá, ismeretlen volt előtte: olyan volt, mint azok a kutyabőrre nyomott rézmetszetek, olyan merev, olyan sárga, a feje tetején poros kopasz tér, fehér fürtökkel körülvéve. Éppen tavasz volt. Az üde virágillatos levegő mintha friss vért hajtott volna belé. Körülötte dongó bogárkák szálltak , egyet megfogott, ugyanabban a pillanatban olyan szúrást érzett, mintha valami fiók menydörgős menkő csapott volna az ujjába, — közelebbről vizsgálta a rovart, és igy kiáltott fel: Ejnye bel érdekes, ime ez az apis mellifika a miről öt kötetet olvastam. Egy ház elé ért, amelyre hosszan bámult: emlékezete legalsó rétegét kellett megmozgatnia, hogy eszébe jusson, ki lakott abban a házban. És eszébe jutott, hogy egy gyermekkori barátja, akinek a könyvek sohasem kellettek. Várjon mire jutott ? Kétségtelenül az lesz az, az az ősz ember, akit vidám gyermekek környeznek, és a kinek arczáról a boldogság, egészség mosolyog. A tudós tovább sétált, mindenütt mosolygó élet fogadó, — nőket látott és gyermekeket. Egy cserfa alatt fiatal pásztor furulyázott kedvesének. A lombosodó erdők mélyéből kihangzott a szerelmes gerle bugása. Apró fehér báránykák kergetőztek a gyepen. Tarka madarak szálltak, repdestek a levegőben, — ismerte a tudós valamennyit a könyvekből, de nevekre, természettudományi helyükre e pillanatban nem gondolt. Egy bokor tövéből édes illat áramlott feléje: megismerte hogy a viola odozata az, s e perczben nem jutott eszébe, hogy Linné melyik osztályába tartozik, hanem csak illatát érze. És az éllettel pezsgő természetben mindenütt csak szerelmet és boldogságot látott. A patak fölött állott ekkor. A tiszta vízben halak csillámlottak és a partról aláhajolva mosta benn a fű virágos fejét. Nekidőlt a híd karjának, nézett elmerengve a sebesen hullámzó tiszta vízbe, és gondolkozott. Miért élt ő eddig. Minek szedte a fejébe azt a sok tudományt. Miért hervaszta el a falak között ifjúságát mit ér el vénségével. Íme az egész világ vidámságban és szerelemben él, és örül az életnek. Ő nem tett egyebet, mint átrágta magát mint egy könyvkukacz egy óriási könyvtáron, anélkül, hogy akár a világnak, akár őneki valami haszna volna belőle. E pillanatban egy legény és egy leány haladt át a hídon. A legény keze a leány derekán feküdt, a lány keze a legény vállán. Ennek kezébe oltó kés és fűrész volt, amaz egy kosarat vitt a fején, amelyből tarka gyógyfüvek hulltak alá, s a sziromok illatos sárga pora összehullámzó fürteik körül szállongott. Énekeltek: Szerelem az élet, Nem él ki nem szeret Oh boldog a lélek, Ha párját lelte meg. Mint álom kép, úgy haladtak tova. Az ősz tudós ismét a mély patakvizbe nézett. És most azt hiszi kegyed szép szemű olvasó hogy az ősz tudós beleugrott a vizbe. Oh nem: megfordult, haza ment, körülnézett a szomszédokban, akadt egy özvegy menyecskére, aztán megházasodott. Gárdonyi. A gyümölcs érik! ! kitolonczoltatni. Sajnálattal kell azonban tapasztalnunk, hogy Czernagorának hatalmas ura, a dicső montenegrói vladikák méltó unokája sarkára állott és kereken kijelentette, hogy „birodalmának“ belügyeibe semmiféle külhatalomnak beavatkozását nem tűri el. Azok az állítólagos rablók pedig igazi hazafiak, tiszteletreméltó emigránsok, kik — ha hébe-hóba átlépik is a határt — csupán azért teszik, hogy otthon maradt kedveseiket viszontlássák. Ez a válasz azután természetesen megnyugtatta Kálnoky gróf urat, ki szentül hiszi, hogy oly magas állású férfiú, mint a montenegrói fejedelem egyáltalán nem hazudhat. Hanem ennek daczára mégis felette furcsa, hogy az összes Balkán-államokban, mintegy vezényszóra kezdenek garázdálkodni a rablóbandák. Nagyon feltűnő az is, hogy ezeknek a kalandos úriembereknek illetőségi helye kivétel nélkül a fekete hegyek között található fel. A Balkán forrong. A bolgár staniczák kivonulnak a rablók ellen és sortüzeket adnak rájuk, a szerb zsandárok és török zapitek mindenhol véres csetepatékat vívnak „montenegrói“ bandákkal. A múltban szerzett tapasztalások arra tanítanak minden okos embert, hogy a muszkák kezét lássa e zavargásban. Valahányszor az oroszok akcióra készültek a Balkánban: elárasztották rablóbandákkal az összes államokat. Tömérdek vér folyt már el a Balkán félszigeten orosz érdekekben oly Iztökben, mikor Oroszország a legmélységesebb békében élt kicsinyekkel és nagyokkal egyaránt. A boszniai okkupáczió még rettenetes háborút fog az osztrák-magyar monarchiára felidézni. Hazánknak szép számú milliói siratják a boszniai kalandokat, de elpocsékolt kincseinket el tudnák feledni, meg tudnánk bocsátani a könnyelmű pazarlóknak, de azt, hogy hazánkat is belebonyolította a Balkán ügyeibe, azt nem tudjuk megbocsátani. Azok a nagy államférfiak, kik oly szívesen követik minden akadályon keresztül Tiszát, egyáltalában nem voltak tisztában azzal, hogy mit jelent ez a szó : „Balkán !“ Elvadult, rablásban felnövekedett hegylakók hazájába tolakodni, megsérteni azoknak nemzetiségi aspiráczióit, szaporítani amúgy is sok nemzetiség által lakott hazánknak népességét bosnyákok és herczegóczok dologtalan henye népével, valóban áldatlan politika. Ennek a politikának keserű gyümölcseit fogjuk majdan aratni. Vajjon miért kellett Boszniát és Herczegovinát a két államhoz csatolni? Nem a monarchia érdekei követelték azt, nem a parlamentek javasolták e vállalkozást, de az udvari, az úgynevezett katonai párt, Tisza Kálmán készséges segélyével, furfangos erőszakkal vitte azt keresztül. Az udvari körök azt állították, hogy uralkodónk saját személyében támogatta a kelet felé való terjeszkedés politikáját. Azt vitatták, hogy ő felségének nagyon lelkén feküdt visszapótolni a monarchiának azt a területet, mely az ő uralkodása alatt elveszett. Lombardia és Velencze oda lettek, tehát Boszniát és Herczegovinát el kellett foglalnunk ! Az olasz tartományok azért vesztek el, mert azoknak lakossága gyűlölte az osztrákot, amikor csak tehette fellázadt; milliókat — és temérdek magyarvért — emésztett fel e lázadások leverése és a tartományok biztosítása. Végre sok száz millió feláldozása árán oda hullottak — ahova jogosan is tartoztak — az olasz király ölébe. Félő, hogy a bosnyák tartományokkal is ekképen járunk. Belesodorják szörnyű háborúba a monarchiát, kiontják vérét és felemésztik sok száz millióját a monarchia boldogtalan népeinek, azután elvesznek, mint elvesztek Lombardia és Velencze. Ez a gyümölcse a hódítás őrült politikájának. Ez a féltett gyümölcs - - attól lehet tartani — még igen sok vérébe és pénzébe kerül hazánk népének! POLITIKAI SZEMLE. Átkos közösség. A képviselőim most tárgyalja a szeszadó törvényjavaslatot. Ausztria és Magyarország közötti közösséget alig jellemezheti valami csattanósabban, mint épen a szeszadójavaslat története, mely kimutatta nyíltan, hogy a közösügyes rendszer nem az anyagi érdekek közösségén alapszik, hanem az ellentétek összeegyeztetését czélozza. • Közösségnek a józan ész tanácsa szerint ott van helye, hol érdekazonosság van, mert ez esetben minden intézkedés izmosítja az anyagi erőket, minden lépés hátrább szorítja a versenyzőket. Az osztrák és magyar reálunió, pedig az ellentétek egyesítésén, egy törvény által leendő megoldáson való sorvasztó küzdelemből áll, melyben a fejlődés feltételeiből, a versenyképesség elemeiből, hol az osztrákoknak, hol a magyaroknak, hol mind a kettőnek kell áldozatot hozni. A fejlődési képesség nem önmagában bíráltatik el hanem párhuzamban a szomszéd állam ugyanazon iparának fejlődési arányaival. A versenyképesség nem a hódítás fegyvere, mint más állam életében, hanem a megtorlás és elzsibbasztás kihívása, mert a magyarok vagy az osztrákok