Kecskemét, 1888. július-december (17. [16.] évfolyam, 27-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

XVII. évfolyam. 27. szám. Kecskemét, 1888. julius 1. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok csakis a kiadóhi­vatalban kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MINDSZENT-SZEGVÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdíj minden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal : VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz. A gyermekekért. Szomorú statisztikai adatokon alapuló tény, hogy a gyermek­nevelést nálunk Ma­gyarországon a legdurvább hanyagság veszi körül. A szegényebb nép a mindennapi kenyér­küzdelemben megfeledkezik családja apró tagjairól, s ha dolgozik is, hogy azoknak ke­nyeret vigyen haza, de nem gondoskodik éle­tük biztonságáról. Valóságos gúnynyá válik az anyai szere­tet. A szegényebb sorsú szülők önmaguk lesznek gyermekük angyalcsinálóivá, mert az orvosi tudományban nem hisznek. És ha az­tán elviszi a láz a gyereket, azt mondják: a doktor sem segíthetett volna rajta; az Isten maga akarta így. Ez az oka aztán annak, hogy olyan végtelen lassan szaporodnak, amit a többi népek szaporodásához hasonlítva igazi nevén pusztulásnak nevezhetünk. Mi a magyar most ? — kérdezte keserűen a költő mikor végig tekintett a hazán. — A másik dalnok elmondta, hogy pusztulunk, ve­szünk, mint oldott kéve hull szét nemzetünk. E pusztulás nem fiktió, ez megdöbbentő valóság, mert a természet rendje szerinti szaporodás nálunk nincs meg. Pedig mi olyan kevesen vagyunk! Igazán, végtelen nagyra kell becsülni önerőnket, hogy eddig is meg tudtunk maradni. De ez az ön­becsülés ne tegyen bennünket elbizakodottá. A jövő nagy fontosságú a népekre és reánk nézve. A jövő a gyermekek vállain nyugszik. A nemzet csemetéit kell megoltalmazni, meg­védeni minden kik­ölmények között, mert azt tapasztaljuk, hogy a mi gyengeségünk a gyer­mekek föltűnő pusztulásában rejlik. A statisztika pontos adatokat szolgáltat a gyermekhalandóságra nézve s ebben azt találjuk, hogy hazánk legnagyobb számban áll a statisztikában a gyermekhalálozást il­letőleg. Ezer gyermek közül nálunk át­lag négyszáz­huszon­négy elhal. Tehát csak ötszázhetvenhat éri meg ifjúkorát. Ez a megdöbbentő szám bennünk aggasztó gondolatokat kelt! A gyermekhalandóság oka egyedül abban rejlik, hogy a munkás­osztályhoz tartozó szü­lők, nem foglalkozhatnak gyermekeikkel ele­gendő módon s a gyermekek élete egy pilla­natig sincs biztonságban. Azért Szathmár megye alispánjának indít­ványát szívesen magunkévá tesszük: 1) A megye minden községében a 2­/2—7 éves gyermekek, akik úgyszólván az anya kézből kinőttek, de még iskolába nem vihe­tők, közgondnokság alá adandók. 2) E czélra köteles minden község a nyári munkaidőre, május 1-től október vájéig gyer­mek­menhelyeket berendezni. 3) A község minden lakosa köteles a fönt­­jelölt korú gyermekeit, bármily felekezeti és nemzetiségi legyen is, s akár fiú, akár leány, a községi menhelybe beadni s oda rendesen járatni. Kivétetnek azok a tehetős szülők, a­kik otthon külön őriztethetik gyermekeiket. Nagyon fontos, és messze kiható horderő­­vel bíró indítvány ez, amelyet minden me­gyének, minden városnak és községnek öröm­mel kellene fölkarolni, hogy ezáltal egyrészt hazafiságát is bebizonyíthatná. Itt van már az aratás ideje, amikor min­den dolgozó kéz a mezőn van elfoglalva és otthon marad a sok apró gyerek bitangság­­ban, felügyelet nélkül. Az egész város, az egész község vagyona a gyermekek kezében nyugszik, az ő életük pedig éppen a véletlen kezére bízva. Jól megfontolják tehát a városok és köz­ségek, hogy igennyi mulasztást követnek el, ha a preventív intézkedés jósága elől kitérnek ! A­ T­h­ai DALOK. Ki mondja, hogy kegyetlen vagy, Ki mondja azt te ró­zsid ? Ki mondja, hogy a szivemet, Te össze vissza zúztad !? Te gyermek vagy, s az én szivem Játékszer volt előtted. És addig játszottál vele, Mig össze vissza térted ! Nem te talál könyörtelen, A játékszer volt gyönge ! Az Isten mért is nem teremt Kő szivet a kebelbe ! * Virágos kert volt a szivem, Virágillattal telve, És lepke volt minden dalom, Virágra szálló lepke ! Templommá lett most a szivem, Benne tiéd az oltár!... S azóta mindenik dalom Egy ájtatos szent zsoltár. A NYULLÁB. Nyúlászi Adorján elvégezvén a gazdasági aka­démiát Debreczenben, hazament az édesapja birto­kára botos ispánynak. Budapest, 1888. junius 28. A föld eltűnik lábaink alól! Ne ijedjen meg ked­ves olvasóm, nem valami előre megjósolt s ennél­fogva okvetlenül bekövetkező rettenetes földrengés­ről van szó, az egész nem egyébb, mint „phrasis“, melyhez a tárczaírók akkor folyamodnak, midőn nincs mit aratniok. A komoly baj egyedül az, hogy a levegő megint ég, s Budapest nincs többé Buda­pesten. Szerteszét van szakadva, s egy része falun időzik, más része a fürdők fái közé vitte fényűzését, a harmadik pedig utazik „Nur nicht nach Nurden!“ ez a czime egy régibb könyvnek, mely arra int, hogy csak nyugatra kell utazni, mintha az ember most a műveltséget, nem pedig a hűs­­éget keresné. Igaz, hogy édesapja tiszttartónak szánta, de ki tehet róla, ha napjainkban sokkal több a tisztartó- aspiránsok száma, mint a tiszttartót tartó birtoko­soké. Különben is ez a magasra törő ambíció Ador­ján úrnak csak az édesapjában volt meg, ő benne magában nem. A gazdasági iskolát sem azért vé­gezte el, mintha az ott tanított dolgok iránt valami nagy előszeretettel viseltetett volna, hanem, mert tapasztalásból tudta, hogy a gazda embernek leg­inkább van alkalma a vadászat nemes sportját gyakorolni. Vadászni mentői többet, rostává lőni a levegőt, halálos rettegésbe ejteni a gyáva nyúl világot, ez volt az ő vágyainak netovábbja. Az eredménynyel nem sokat törődött. Üsse kő, ha nem esik is vad, mert hiszen már maga az a tény, hogy felgombol­­hatja az ember a sárga szarvasból a kamáslit, dere­kára kötheti a tölténytartó övét, vállára vetheti a va­dásztáskát avval a sok fityegő aggatékkal, mindez már magában édes melegséget kölcsönöz a kebel­nek. Hát még egy jó Kirner-féle lankaszter, meg a „Fogler“ a sarkunkban. Szent Hubertusra, kétsze­resen is megérdemelné ez a gyönyörűség, hogy el­végezzük érette a gazdasági akadémiát Debre­czenben ! Volt Nyulászi Adorjánnak a vadászaton kívül még egy más szenvedélye is, mely emez egy szó­ban határozódik : asszony. Sietek azonban megjegyezni, hogy ezen szen­vedélyében is ép oly ismeretlen volt, mint ama má­sikban. Örömmel időzött el a szép nők társaságá­ban, beszélt sokat, kacsingatott reájuk anélkül, hogy legkisebb kegyeiket is óhajtotta volna. Ismerték már a Blaisot kisasszony a czíme a Singer és Wolfner budapesti kiadók által oly gondosan össze­állított „Egyetemes Regénytár“ leg­újabb kötetének. Lármás és csillogó tulajdonok ítél­eü­l való, de annál mélyebb és alaposabb író e ked­ves regény szerzője Mario Uchard, ki nemesen egy­szerű írói egyéniségét egyiránt távol tudta tartani, szenzácziót hajhászó kalandos regények és az élet csúfságaiban gyönyörködő naturalizmus irányától. Nem azt jelenti ez, hogy Uchard nem a való élettel foglalkozik, sőt inkább csakis ezzel, de ízlése az élet szép oldalai felé hajlítja, ami semmit sem von le jel­­lemfestő és leíró képességének tökéletességéből. Maga a mese híján van minden terjengősségnek, egységes és egyszerű, de annál érdekesebb és von­zóbb, a kibonyolítás pedig meglepő és kielégítő. A fordító, Fái Béla azon volt, hogy a fordítás az ere­deti egyszerűségének a benyomását tegye. A kötetet, mely az „Egyetemes Regénytár“ legjobbjai közé tar­tozik, kétségkívül örömmel fogja fogadni a derék vállalat közönsége.­­ ,,A Lélekidomár“ Jókai legújabb regénye első két füzetét küldik be nekünk, annak a regény­nek első füzeteit tehát, melyet hazánk két nagy lapja magyar és német nyelven közölt egyszerre, mely­nek folytatásokban történt elolvasása után mindenki sípba fuvogatott, mely utóbbi a sarkában lihegő és nyelvelő „Rogier“--nek szólt. És kérem ez a férfiú, kinek minden szava és teste szenvedélyes vadászra vallott soha életében nem lőtt egyebet egy süldő nyúl ballábánál. Ha kirándult a határra, vagy a tóra, ellödözte mind az 50 patronját, összeszaggatta és sározta vadászköntösét, de „lött“-vadat soha nem hozott. Szándékosan mondom hogy „lött“-vadat nem, mert másformát, melyet vagy ő, vagy a Fogler „fogott“ hozott eleget. Mert egy fészek pacsirta tojás, majd egy egész falka apró fürj, egy Fogler-faj szárcsa, egy ökölnagyságú fióknyúl, egy két arasznyi vizi kígyó, vagy egy anya sündisznó négy malaczczal lapultak táskájában. Üres kézzel nem jött haza so­hasem. Ha éppenséggel semminemű vad nem került, hát összeszedte a viziszárnyasoknak a toaletth­ozó helyen elhullatott tollaikat. Egy fogoly és nyúl­gazdag nyáron meghívta magához vadászatra a szomszéd uradalom ispányját, kinek debreczeni gazdász korában osztálytársa volt. Köncsögi Boldizsár — igy hívták ezt az urat — szintén elég gyakorlatlan praktisu vadász volt, mit ő egyenesen annak tulajdonított, hogy sokkal többet kellett rángatnia a béresek fülét, mint a lan­kaszter ravaszát. De annyiban mégis külömb vadász volt Adorján barátjánál, hogy már esett vad puskája után. Hogy mennyi, azt fölösleges kutatni. A két jóbarát a nevezett napon hatalmas vadász­reggelit véve magához, kiindult délelőtt 10 óra táj­ban az Adorján úr édes­apja által bérelt vadászterü­letre. A kocsisnak meghagyatott, hogy kellő távol­ságban kövesse őket kocsival, a lelövöldözendő va- FŐVÁROSI LEVÉL. A „bean monde“ fénykörét nem kissé emeli az, hogy nagyurai és szépei nem mindig láthatók. Alig, hogy egy idényre behozzák magukkal pompájukat, ízlésüket és díszfogatukat, már megint eltűnnek. A világnak nincs ideje, hogy megunja őket, s mikorra a közhelyeken és utczákon megszokta arczáikat, akkor már kezdik széteregetni búcsúzó három betűs visite kártyáikat P. P. C. C pour pendre congé.) A jövő idényen ismét újdonságokká lesznek s megle­pik a bámész világot, midőn páholyaikat újra elfog­lalják. Ha mindig itt maradtak volna, tán észre sem vennék oly nagyon őket. Én legalább azt hiszem, hogy magát az ég szépségét is­­pedig elég szép és nagyszerű, azért nem bámuljuk oly nagyon, mert örökösen itt van fölöttünk. „A ritka vendég kedves.“ Semmit se bámulunk most Budapesten annyira, mint hogy még van valaki Pesten azok közül, kik­nek módjuk és alkalmuk van elhagyni a kőhalmokat és tán­­­kőszíveket. Mert nemcsak „jó szív“ van iz itt, hanem nagyobb részt ,,kőszív“-ből alkototti márványok. Csak az a jó, hogy nem sokat látunk, már közülök. Sőt maguk a röghöz tapadt lakosok is, mihelyt csak szerit tehetik a sorompón túl keresik a­­ májussal elveszett paradicsomot, kimennek a mi kis poros Árkádiánkba, a városligetbe, hol szeren­csére a város atyái még beeresztik az embert, nem kell még a jó levegőt megfizetni, de itt se sok élve­zetet találnak, mert a liget egy része száraz beteg­ségben szenved, s a sárguló falombok irigykedve néznek távoli testvéreikre, melyek ide látszanak a budai hegyekről. Vagy ott sétálgatnak a Dunaparton a császárfürdő körül, hol a kaktuszok élő gúlája szállandóan fonnyad, mint az egyenlítő alatt, a női uszoda előtt — a tom­ürös nagadok e hús menhelye — előtt a szegény triton lágymeleg vizet fú, s a sétáló szépek egész bágyadtan imbolyognak a min­dig körülöttük repkedő lepke-csoport között. Aki már egyszer a mindennapi szenvedélyek nyugtalan taváról stengernek nem mondható­ csöndes kikötőbe jutott s ott elég jól érzi magát, az itt egy ülőhely néma szögletéből elég sok elég apró színjátékot lát­hat, a­min órákig mulathatja magát. Vagy menjünk a szép Margitsziget serczegő porondjára, hány sze­relmes sürög, forog, eped és sóhajtozik az élet ele­ven színpadán. Van itt nagy közönség, evés, ivás ,akinek jut­, táncz, zene és hazamenés. Soknak ez az utolsó tetszik legjobban, mert a vendéglős, kinek ugyancsak „kapni“ kellene az ily alkalmakon, csak minden harmadik asztalnál „kap“ valamit, mert a vendégek „blitzelnek“ és sutty eltűnnek. Más baj nincs. A képviselők vakáczióznak, az a nők is önzetlen természetét, sőt találkozott közöt­tük egy kokett barna szépség, ki fogadásból négy­­szemközt felszólította, hogy csókolja meg. Adorján úr egy vadászlépést hátrálva indignálódva csak eny­­nyit mondott: — Avagy, mi módon csókolhatnám én meg egy idegen asszonyi állat nyakát! Tehát akkor miért szeretett a nőkkel társalogni? Édes istenem, hiszen az legtermészetesebb. Nem másért, minthogy elbeszélje nekik vadászélményeit. (Azok persze mulattak rajta szörnyen.) Ha pedig kérdezték tőle, hogy hát ő tulajdonképen hány futó, vagy szárnyas vadat ejtett már el, felette rendesen így hangzott: — Hja kérem szívesen, nálam még gyakorlat­lan a prakszis. Nem igen hívják máskép mint igy : „gyakorlatlan prakszisú vadász.“ Hanem elméletben, no abban kitűnő. Azok a kis­asszonyok és menyecskék, kiknek társaságában gyakorta megfordul, jobban értik a vadászat elméle­tét, mint egy kiérdemült vadászmester. Akár volt puska a vállán, akár nem, mindenkor fel lehetett ismerni benne a szenvedélyes vadászt. Alacsony, kis emberke volt, nyugtalan, jobbra-balra tekingető ábrázattal. úgy tetszett, mintha minden lépten-nyomon azt vigyázná, mely oldalról ugrik fel a nyúl. Zöld vadászkalap, fogolyfark kokárdá­val, zöld vadász-zubbony aggancsgombokkal, fehér szarvasbőr nadrág, sárga kamásliba gyűrve két ol­dalt zerge fejeket ábrázoló kapcsokkal. Inggombjai két nagy jegesmedvét ábrázoltak. Többnyire vadász­dalt fü­tyerészett, vagy az óralánczán függő ezüst írók és művészek készülnek vidékre (ha igaz, mert sok helyre elmarad a kirándulás), mi pedig hírlap­írók körmölünk, írunk e hitszegény időben és me­legben, azért bocsássanak meg, ha tárczám sovány (az egyik úgyis az), de ebben a kánikulában a tár­­czákat nemcsak írni, de olvasni is bajos. Karcfalvi. POLITIKAI SZEMLE. Országgyűlés és delegácziók. A képvi­selőház üléseit befejezvén, a II-ik ülésszak még pár hét előtt megnyittatott s pár napi ülésezés után, az országyűlés október 15-ig felfü­ggesztetett. Ha az or­szággyűlés nem ülésezik, fel van oszlatva vagy el­napolva, akkor törvény szerint annak bizottságai sem működhetnek. Azonban egy ilyen bizottsága, a delegáczió még az országgyűlés elnapolása után is folytatta működését, a lefolyt héten is üléseket tar­tott s a 47 millió rendkívüli hitelt is megszavazta. Tehát egész eljárása törvénytelen volt s mint ilyen semmis. Kiváncsiak vagyunk fog-e e tárgyban az őszszel a kormányhoz kérdés tétetni s meri-e őt a mamelukság csak némileg is kérdőre vonni?! Az új német császár hir szerint a jövő hóban az orosz czárt meg fogja látogatni, s vele bi­zonyosan szövetséget köt, s az osztrák politikusokat alaposan orruknál fogják hurczolni; czélra nem ve­zetővé leend Ausztria eddigi külpolitikája, s a ki­adott 100 milliók sárbadobott összegekké fog­nak válni. IRODALOM.

Next