Kecskemét, 1889. július-december (18. [17.] évfolyam, 27-52. szám)

1889-07-14 / 28. szám

XVIII. évfolyam. 28. szám, Kecskemét, 1889. julius 14. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Gallia E., Scheiber József és Harkay József kereskedésében. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PIKT Kéziratok vissza nem adatnak. r rr r .... Szerkesztői iroda: POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. B­ély­eg dij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal: v II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. T. olvasóvift­os! Lapunk jelen számával tizennyolczadik évfo­lyamának második felébe lép. Ezen hosszú idő alatt soha sem szűnt meg e lap harczolni a magyar haza függetlenségéért és­­önállóságáért. Ezt cse­­lekszi a jövőben is. A szerkesztőség semmiféle áldozattól nem riad vissza, hogy a lap tartalmúságát növelje. Mióta a jelenlegi szerkesztőség vezeti a lapot, azóta „M­árrigy,ma­czim alatt az iparos érdekek elő­mozdítására új rovatot nyitottunk. Legközelebb is­mét új rovattal bővítjük lapunkat t. i. a „Tan­­rovattal, hol általános tanügyünk dolgait beszéljük meg. Az új szerkesztőség vezetése óta a független­ségi és 48-as párt oly jelesei, mint Irányi Hu­m­ér, Thaly Kálmán, Orbán Balázs báró, Tu­rs Kálmán, Bartha Miklós és Illyés Bálint tisztelték meg lapunkat czik­­keikkel és még sok országos hírű jeleseknek becses ígéretével bírunk, hogy lapunkat nagyérdemű czik­­keikkel támogatni fogják, akik közül Károlyi Gábor grófot, Polónyi Gézát, Hojtsy Pált, Holló Lajost stb. emeljük ki. Ugron Gábor is állandó munkatársa la­punknak. Ezenkívül a helybeliek közül tekintélyes számú munkatárs ígérte meg közreműködését. Ezen kö­rülmény lehetővé teszi, hogy lapunk hű tükre lesz városunk életének minden irányban. Legyen szabad ezzel a cserében fokozott anyagi támogatást kérni. Az előfizetők jelenlegi létszáma alig-alig elégséges arra, hogy a lap je­lenlegi alakjában megjelenjen. A szerkesztőség pedig azt szeretné, ha minden számhoz mellékletet adhatna, de ez csak úgy lehetséges, ha az előfizetők száma jelentékenyen emelkedik. Bizalommal kérjük tehát­­. olvasóinkat, hogy előfizetéseiket megújjítani és új előfizető­ket szerezni szíveskedjenek, hogy a szerkesz­tőséget czéljának elérésében gyámolítsák ! Jó barátjai óhajtunk lenni e város független­ségi és 48-as érzelmű polgárainak, kikhez heten­ként egyszer bekopogtatunk. Tegyék anyagi ál­dozataikkal lehetővé, hogy mentül gazdagabban megrakodva történhessék a látogatás ! Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvas­hatók. A szerkesztőség és kiadóhivatal. t­recea. BÖSZÖRMÉNYI MIHÁLY: E szerény név köré a napokban font az elisme­rés, a hála, a kegyelet hervadhatlan koszorút félszá­zados tanítói jubileuma alkalmából. Engem ért a szerencse e nem kitüntetett, de a maga szorgalmá­ból, a maga nemes törekvéséből, a maga becsületé­ből kitűnővé lett derék tanférfiú élettörténetével meg­ismertetni a szives olvasót; a saját maga által írott s a „Magyar Paedagogiai Szemlédben 1880 augusztus havában megjelent adatokat használván forrással. Böszörményi Mihály Borsodvármegyében, Mező- Csát községben, 1818 október hó 2-án egyszerű, de becsületes földmives családban született. Atyj­a György, féltelkes gazda, anyja Tóth Borbála, buzgó, vallásos asszony volt, ki utolsó gyermeke, a kis Mihály szivébe is korán becsepegtette a vallásos érzelmeket, az Isten félelmét. Midőn 5­­­2 éves ko­rában 1824 ápril 24-én a helyi iskolába került, nemcsak folyékonyan tudott olvasni, hanem az egy­házi és világi énekeket is kitűnően fújta. Ezt annál könnyebb elhinnünk a kis Miskáról, mert tudjuk még most is az öreg bácsiról: ember legyen a talpán, aki az énekben versenyezni akar vele. Ezelőtt két év­vel Halason tartott megyei közgyűlésünk alkalmá­val is egy egész sereg fiatal embert lepipázott a hangjával és szép népdalaival. Az iskolában is A kulturális haladás mintaképének, az em­beriség felsz­abadítójának, a demokratikus esz­mék érvényesítőjének, a szabadság szent zászló­ját magasan lengető franczia nemzetnek, a folyó év május 6-án Párisban megnyitott kiállítás al­kalmával proklamált örömünnepét, az 1789-iki feltámadás napját mint az ember felmagaszta­­lásának nagy napját, nemcsak a franczia nem­zet, hanem bensőleg a kontinens minden műveit nemzete örömmel üdvözli. Bár az államok, — mint az e lapok folyó évi 22-ik számának vezérczikkében oly lélek­emelően körvonalazva volt, — hivatalos formában magokat tőle távol tartják s róla tudomást nem vesznek: az egyesek és egyenként az összes em­beriség, minden külső jel és látszat nélkül is lerój­ja ünnepi imáját azon nagy reformátorok lelki üdvéért, akik felhasználva időt és alkal­mat, széttörve az emberiséget lenyűgöző szé­gyenletes bilincseket, az isten képére teremtett embert visszaadták önmagának, és belehelyezték rendeltetésénél fogva őt megillető jogaiba. Ezen korszakot alkotó s egész Európát bu­tító álmából felrázó nagy események óta 100 év múlt el. 100 éven át hol kedvezőbb, hol kedve­zőtlenebb viszonyok közt munkál a felszabadí­tott ember, szabadságának tudatában minden erejét, minden képességét, az emberi véges ész minden parlagon hevert kincsét és leleményes­ségét felhasználva annak bebizonyítására, hogy mondja idézett életrajzában. Tovább pedig: „Ide kergetett a sors szele, mint felkapott ballangot. Mi­dőn magamat bejelentettem, a tanárok nyájas foga­dása s pártfogásuk felajánlása annyira meghatott, hogy szigorú helyzetemben is a jövő édes érzete fogott el. Hozzáfogtam szorgalommal a tanuláshoz, jó kedvvel a daloláshoz. Az előbbi megszerezte szá­momra a tanárok bizalmát, az utóbbi társaim barát­ságát. Érezni kezdettem, hogy ez az iskola lesz az én nevelőanyám. Nem is csalatkoztam.“ Abban az időben a kecskeméti főiskolának nagyhírű profesz­­szorai voltak: Tatay András, Karikás János, Tömöri Szabó Sándor, Vállaji Sipos Imre. A következő év­ben, 1838 ápril 24-én B. bácsit már Fülöpszállá­­sán találjuk, mint segédtanítót. Tanárai kiküldték egy évre a szegény sorsú, de már akkor önálló gon­dolkodású ifjút, hogy egy kis tisztességes ru­hára valót szerezhessen magának. Ez által pályá­ján egy évet veszített ugyan, de meg lett mentve a ké­sőbbi nélkülözésektől, mert az ott nyert kitűnő iskolai bizonyítvány alapján a kecskeméti legelső családok gyermekei mellé jutott házi tanítónak. Sőt a Ragályi családnál egészen családtagui tekintették, míg ta­nult, ott teljes ellátást ingyen élvezett. E közben folytatta tovább tanulmányait. Egy időben volt jo­gász és theológus. Még akkor Kecskeméten itt volt a theológiai fakultás is, mit később Budapestre he­lyeztek át. Mint „esküdt“ diák az iskolai törvények szigorú őre volt. És ámbár sem nappali, sem éjjeli rendetlenkedésért soha nem jelentett fel egy diákot sem, mégis öt legjobban respektálták, mert már a­­ Nemzeti nevelés. Gróf Csáky minister immár régen elmon­dotta programm­ját. Volt benne jó is, midőn elodázta a harmadik egyetemet, mivel fejlesz­teni kívánja a másodikat, s midőn véget ígér vetni annak a papiros korszaknak, mely az újabb időben a közoktatási politika fundamen­tumát alkotta; de volt benne rossz is, midőn a kath. autonómia létesítését, a hierarchikus szerkezet és a legfelsőbb patronátusi jog mi­att, nem tartja lehetőnek. Ha e program­t magasabb szempontokból vétetik bírálat alá, úgy Csáky gróf szánalma­san zsugorodik össze a folyó ügyek minisze­­révé. Önkénytelenül jön a kérdés: mit keres a ministeri széken ez az­­ osztálytanácsos? Három nagy kérdés uralkodik nálunk a közoktatásügyi kormány feladatai körében. A nemzeti nevelés, az állam és egyház közötti viszony szabályozása és a kath. önkormány­zat. Ezen utóbbit elejti a miniszer; a két előbbiről nem szól. Tehát, amit mond, az rossz, amit nem mond, az még rosszabb. Vallásszabadság, polgári házasság, anya­könyv vezetés, a kath. hívek jogai egyházuk kebelében, a kepe, párbér és más egyházi adók — mindezek az élet viszonyaiba mélyen­ be­nyúló kérdések, melyek nem ok nélkül várják a rendező kezet. Gróf Csákynál ez a kéz hi­ányzik. Ideje volna már a nemzeti nevelés ügyét is fölkarolni. Huszonkét év óta kormányozza hazánk önmagát. Ezen önkormányzatnak nagy állami jogok estek 1867-ben áldozatot a nem­zeti megerősödés reménybeli áráért. Az áldo­zat megtörtént, a remény nem teljesült. Ti­­zennyolcz évi magyar kormányzat után a ma­gyar társadalom szükségét érezte, hogy óriás erőfeszítésekkel. Kulturegyesületeket állítson s ekként segélyére menjen a gyámoltalan kor­mánynak. Ez az egyetlen tény világosan meg­méri a közoktatási politika nemzeti értékét és világosan bizonyítja, hogy a nemzet összesége sem az iránnyal, sem az eredménnyel megelé­gedve nincs. Nehéz volna megmondani, hogy a nemzeti nevelés kérdését miként konczipiálta 20 év alatt a közoktatási kormányzat. Látunk sta­tisztikai bürokat a tanfelügyelők kezén, látunk tanfelügyelőket végrehajtó hatalom nélkül, lá­tunk külföldi majmolást az iskolák berende­zésénél és a tan­tervek megállapításánál, rá­egyik kedvencz tárgya az ének tanítás. A népisko­lai tanfolyamot hat év alatt végezte. Akadémikus tanítói a sárospataki főiskolából jöttek évenként változva. Daczára ezen — az iskolára nézve — szomorú körülménynek, a kis Mihály úgy kivált ta­nulótársai közül, hogy kitűnő feleleteiért húszast, sőt tallért is kapott az iskolában megjelent földes­urak, szolgabiró vagy alispántól. Sőt egy földesúr két kis gyermekét reá, gondjaira bizván, ő azokat megtanította olvasni, így a mi kedves B. bátyánk már 11 éves korában tanító volt. Szülei a népis­kola bevégeztével Miskolczra akarták adni szabó­inasnak, de az akkori tanítója lebeszélte s rábe­szélte őket: engedjék a kitűnő gyermeket tovább haladni a tanulói pályán, engedjék vele menni a fő­iskolába. Így került a kis Mihály 1831 január 25-én a miskolczi szabóműhely helyett, volt taní­tójával Sárospatakra, a derék földesurak szépen felruházván. Mint ő maga mondja : sírva-örülve vált meg a családi körtől. Reményeit sok szépet és jót, de mint szegény fiú, félt is a bizonytalan jövőtől. És csak­ugyan volt is oka a sírásra, mert édes­atyja az 1831 -iki kolera áldozata lett, édes­anyja három árvával otthon, ő a negyedik a távolban, majdnem kenyér nélkül maradt. És ő 12 éves korában meg­tanulta, meg kellett tanulnia a megélhetés nehéz mesterségét, küzdött a szegénységgel, de haladt előre becsületesen. Másrészt pedig volt oka az örömre is, mert tanárai és tanulótársai is hamar megszerették, megkedvelték az eszes, szorgalmas, ránk túlterhelt növendékeket és kaszttá for­málódó tanári kart, látunk tankönyvgyártó konzorcziumot a kormány kebelében, melyek­nek dividenciájuk bizony nem csekély, látunk kapkodást az egységes és kettős középiskola elvében-------"de sehol, semmiben sem lá­tunk egy hazafias államférfi a lángesze által megvilágított ösvényt, mely tétovázás nélkül vezethetne a nemzeti művelődés mezejére. Nevelésügyünket idegen kaptafára húzni épen olyan czéltévesztett törekvés, mint a ko­ponyától azt kívánni, hogy alkalmazkodjék a kalaphoz. Készen talált viszonyok vannak ez országban, melyek jól-rosszul, a történelmi idők sorozatában fejlődtek és alakultak. A közoktatási politikának ezen adott viszonyok­hoz kell alkalmazkodni, s ezen adott viszo­nyokból kell egy jobb jövendőt kifejteni. Miként lehet megcsinálni Magyarországon a nemzeti egységet? Ez azon kérdés, mely megoldásra vár. Minél tovább késik a megol­dás, annál közelebb jön hazánkra az el­v­ál­ló­­dás politikai veszélye. Önámító, ki azt véli, hogy nemzeti egység alatt nálunk egynyelvű­­ség értendő. A nyelvirtás nemcsak lehetetlen, de utálatos is. Az üldözött nyelv elmenekül a templomból a barlangba, az iskolából a kocsmába, a hajlókból a pinczébe, a vilá­gosságból a sötétbe és felveszi ott a sötét­ségnek, a homálynak minden fegyverét az el­nyomó ellen. Ki nem forrott államoknak, széttagolt társadalmunknak, elmaradt népünknek ilyen harczra nincsen ereje. Nemzeti egység alatt nem érthetünk egye­bet, mint a polgári összetartozandóságnak, a történelmi együttélésnek, a közös érdekek fölismerésének, a társadalmi érintkezésnek és összeolvadásnak amaz öntudatát, mely a haza mindent átható, áldozatkész szeretetében nyer kulmináló kifejezést. A magyar polgár öntu­datát, jogait, kötelességeit és főként hazasze­retetét kell tehát első­sorban itt mindenki­nek megtanulni és gyakorolni. A közoktatási politika ne engedje meg, hogy hazánk a ta­nulók szívében és az iskolák légkörében föl­­apróztassék szász, román, tót, szerb, rosnyák és német politikai egyházi, kultúrai és társa­dalmi individualitásokra. Hadd beszélje és ta­nulja mindenki a maga nyelvét, de miként a legkülömbözőbb nyelven is egy és ugyanazon Istent imádunk, épen igy egy és ugyanazon osztatlan haza hő szerelmét hirdesse min­őszinte, becsületes fiút. Feladatával mindig rendben volt, gyengébb tanulótársain szívesen segített. Kü­lönösen a periódusoknak volt nagymestere, de bele mert kapaszkodni a pegazus üstökébe is. 185­5 -ben egyik osztálytársa a Bodrogba fulladt, sírverset kel­lett csinálni és erre 15-en pályáztak, és a 15 kö­zül az ő versét találta a bírálóbizottság legjobbnak. Az előre kitűzött jutalom az lett, hogy a verset szé­pen koszorúba fűzve, eltemették a szerencsétlen ifjúval. Az öreg úr azóta is többször, sőt még most is meg-megnyergeli a pegazus vén lovát és nem épen sikertelenül. A hangjával is kitűnt és kitüntet­ték, amennyiben — a már törvénynyé vált szokás ellenére — öt, az algimnazistát bevették a sáros­pataki hires „cantusba“ artistának, ahova pedig csak fögimnazisták léphettek be. Sőt mi több, Szilváson gr. Keglevich Miklós kastélyában s más egyebütt daloltatták és dalolták vele a főurak az akkortájt divatos népdalokat: „Ha visszanéz a bús ma­gyar ...“ „Lágy a kenyér, pirítani nem lehet...“ stb. Ez utóbbi még most is egyik legkedvesebb dala az öreg úrnak. A vakácziókat otthon, szülőföldjén töltötte, és ott ismét tanító volt, amennyiben az izraelita csalá­dok gyermekeit tanította magyarul írni és ol­vasni. Az 1835. év október havában Sárospatak­ról Losonczra ment a philosophiát hallgatni, de mint maga mondá, úgy járt, mint az anyja emlőjéről le­­szakasztott gyermek. Nem is maradt sokáig Loson­­czon, mert már „183­7 október 15-én d. u. 3 óra­kor a kecskeméti kollégium kapujához érkeztem“, senki, bárminő nyelven, a Szent István biro­dalmában, így értve, de teljes őszinteséggel igy ér­telmezve a nemzeti egység politikáját, abban az idegen ajkú polgártársaink nem találhat­nak magukra nézve sem sérelmet, sem ve­szélyt. Amerikában a szabadság helyes értéke s az állami élet szükségszerűsége igy fejtette meg a nemzeti egység kérdését. Senki sem el­lensége hazájának és senki sem irigyli és diffi­­kultája, hogy hazájának angol jellege van. Német, spanyol, ír, franczia, olasz — jól megférnek az angol állam kebelében s nem jut eszükbe olyan partikuláris törekvéseket támasztani, melyek az állami és nemzeti egy­séget veszélyeztethetnék. Ott tehát a kérdés gyakorlatilag van megoldva. Nálunk egyet­len lépés sem történt ezen irányban, mert kormányférfiaink nem egy kitűzött czél felé mennek, hanem a folyó ügyek lebonyolításá­ban töltik idejüket s forognak egy iránytalan körben. Bartha Miklós: IPARÜGYEK. A PÁRISI KIÁLLÍTÁS ÉS A MAGYAR IPAR.

Next