Kecskemét, 1889. július-december (18. [17.] évfolyam, 27-52. szám)
1889-07-14 / 28. szám
XVIII. évfolyam. 28. szám, Kecskemét, 1889. julius 14. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Gallia E., Scheiber József és Harkay József kereskedésében. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PIKT Kéziratok vissza nem adatnak. r rr r .... Szerkesztői iroda: POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. II. tized, Plebánia utcza 8. szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyeg dij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal: v II. tized, Plebánia utcza 8. szám. T. olvasóviftos! Lapunk jelen számával tizennyolczadik évfolyamának második felébe lép. Ezen hosszú idő alatt soha sem szűnt meg e lap harczolni a magyar haza függetlenségéért ésönállóságáért. Ezt cselekszi a jövőben is. A szerkesztőség semmiféle áldozattól nem riad vissza, hogy a lap tartalmúságát növelje. Mióta a jelenlegi szerkesztőség vezeti a lapot, azóta „Márrigy,maczim alatt az iparos érdekek előmozdítására új rovatot nyitottunk. Legközelebb ismét új rovattal bővítjük lapunkat t. i. a „Tanrovattal, hol általános tanügyünk dolgait beszéljük meg. Az új szerkesztőség vezetése óta a függetlenségi és 48-as párt oly jelesei, mint Irányi Humér, Thaly Kálmán, Orbán Balázs báró, Turs Kálmán, Bartha Miklós és Illyés Bálint tisztelték meg lapunkat czikkeikkel és még sok országos hírű jeleseknek becses ígéretével bírunk, hogy lapunkat nagyérdemű czikkeikkel támogatni fogják, akik közül Károlyi Gábor grófot, Polónyi Gézát, Hojtsy Pált, Holló Lajost stb. emeljük ki. Ugron Gábor is állandó munkatársa lapunknak. Ezenkívül a helybeliek közül tekintélyes számú munkatárs ígérte meg közreműködését. Ezen körülmény lehetővé teszi, hogy lapunk hű tükre lesz városunk életének minden irányban. Legyen szabad ezzel a cserében fokozott anyagi támogatást kérni. Az előfizetők jelenlegi létszáma alig-alig elégséges arra, hogy a lap jelenlegi alakjában megjelenjen. A szerkesztőség pedig azt szeretné, ha minden számhoz mellékletet adhatna, de ez csak úgy lehetséges, ha az előfizetők száma jelentékenyen emelkedik. Bizalommal kérjük tehát. olvasóinkat, hogy előfizetéseiket megújjítani és új előfizetőket szerezni szíveskedjenek, hogy a szerkesztőséget czéljának elérésében gyámolítsák ! Jó barátjai óhajtunk lenni e város függetlenségi és 48-as érzelmű polgárainak, kikhez hetenként egyszer bekopogtatunk. Tegyék anyagi áldozataikkal lehetővé, hogy mentül gazdagabban megrakodva történhessék a látogatás ! Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvashatók. A szerkesztőség és kiadóhivatal. trecea. BÖSZÖRMÉNYI MIHÁLY: E szerény név köré a napokban font az elismerés, a hála, a kegyelet hervadhatlan koszorút félszázados tanítói jubileuma alkalmából. Engem ért a szerencse e nem kitüntetett, de a maga szorgalmából, a maga nemes törekvéséből, a maga becsületéből kitűnővé lett derék tanférfiú élettörténetével megismertetni a szives olvasót; a saját maga által írott s a „Magyar Paedagogiai Szemlédben 1880 augusztus havában megjelent adatokat használván forrással. Böszörményi Mihály Borsodvármegyében, Mező- Csát községben, 1818 október hó 2-án egyszerű, de becsületes földmives családban született. Atyja György, féltelkes gazda, anyja Tóth Borbála, buzgó, vallásos asszony volt, ki utolsó gyermeke, a kis Mihály szivébe is korán becsepegtette a vallásos érzelmeket, az Isten félelmét. Midőn 52 éves korában 1824 ápril 24-én a helyi iskolába került, nemcsak folyékonyan tudott olvasni, hanem az egyházi és világi énekeket is kitűnően fújta. Ezt annál könnyebb elhinnünk a kis Miskáról, mert tudjuk még most is az öreg bácsiról: ember legyen a talpán, aki az énekben versenyezni akar vele. Ezelőtt két évvel Halason tartott megyei közgyűlésünk alkalmával is egy egész sereg fiatal embert lepipázott a hangjával és szép népdalaival. Az iskolában is A kulturális haladás mintaképének, az emberiség felszabadítójának, a demokratikus eszmék érvényesítőjének, a szabadság szent zászlóját magasan lengető franczia nemzetnek, a folyó év május 6-án Párisban megnyitott kiállítás alkalmával proklamált örömünnepét, az 1789-iki feltámadás napját mint az ember felmagasztalásának nagy napját, nemcsak a franczia nemzet, hanem bensőleg a kontinens minden műveit nemzete örömmel üdvözli. Bár az államok, — mint az e lapok folyó évi 22-ik számának vezérczikkében oly lélekemelően körvonalazva volt, — hivatalos formában magokat tőle távol tartják s róla tudomást nem vesznek: az egyesek és egyenként az összes emberiség, minden külső jel és látszat nélkül is lerójja ünnepi imáját azon nagy reformátorok lelki üdvéért, akik felhasználva időt és alkalmat, széttörve az emberiséget lenyűgöző szégyenletes bilincseket, az isten képére teremtett embert visszaadták önmagának, és belehelyezték rendeltetésénél fogva őt megillető jogaiba. Ezen korszakot alkotó s egész Európát butító álmából felrázó nagy események óta 100 év múlt el. 100 éven át hol kedvezőbb, hol kedvezőtlenebb viszonyok közt munkál a felszabadított ember, szabadságának tudatában minden erejét, minden képességét, az emberi véges ész minden parlagon hevert kincsét és leleményességét felhasználva annak bebizonyítására, hogy mondja idézett életrajzában. Tovább pedig: „Ide kergetett a sors szele, mint felkapott ballangot. Midőn magamat bejelentettem, a tanárok nyájas fogadása s pártfogásuk felajánlása annyira meghatott, hogy szigorú helyzetemben is a jövő édes érzete fogott el. Hozzáfogtam szorgalommal a tanuláshoz, jó kedvvel a daloláshoz. Az előbbi megszerezte számomra a tanárok bizalmát, az utóbbi társaim barátságát. Érezni kezdettem, hogy ez az iskola lesz az én nevelőanyám. Nem is csalatkoztam.“ Abban az időben a kecskeméti főiskolának nagyhírű profeszszorai voltak: Tatay András, Karikás János, Tömöri Szabó Sándor, Vállaji Sipos Imre. A következő évben, 1838 ápril 24-én B. bácsit már Fülöpszállásán találjuk, mint segédtanítót. Tanárai kiküldték egy évre a szegény sorsú, de már akkor önálló gondolkodású ifjút, hogy egy kis tisztességes ruhára valót szerezhessen magának. Ez által pályáján egy évet veszített ugyan, de meg lett mentve a későbbi nélkülözésektől, mert az ott nyert kitűnő iskolai bizonyítvány alapján a kecskeméti legelső családok gyermekei mellé jutott házi tanítónak. Sőt a Ragályi családnál egészen családtagui tekintették, míg tanult, ott teljes ellátást ingyen élvezett. E közben folytatta tovább tanulmányait. Egy időben volt jogász és theológus. Még akkor Kecskeméten itt volt a theológiai fakultás is, mit később Budapestre helyeztek át. Mint „esküdt“ diák az iskolai törvények szigorú őre volt. És ámbár sem nappali, sem éjjeli rendetlenkedésért soha nem jelentett fel egy diákot sem, mégis öt legjobban respektálták, mert már a Nemzeti nevelés. Gróf Csáky minister immár régen elmondotta programmját. Volt benne jó is, midőn elodázta a harmadik egyetemet, mivel fejleszteni kívánja a másodikat, s midőn véget ígér vetni annak a papiros korszaknak, mely az újabb időben a közoktatási politika fundamentumát alkotta; de volt benne rossz is, midőn a kath. autonómia létesítését, a hierarchikus szerkezet és a legfelsőbb patronátusi jog miatt, nem tartja lehetőnek. Ha e programt magasabb szempontokból vétetik bírálat alá, úgy Csáky gróf szánalmasan zsugorodik össze a folyó ügyek miniszerévé. Önkénytelenül jön a kérdés: mit keres a ministeri széken ez az osztálytanácsos? Három nagy kérdés uralkodik nálunk a közoktatásügyi kormány feladatai körében. A nemzeti nevelés, az állam és egyház közötti viszony szabályozása és a kath. önkormányzat. Ezen utóbbit elejti a miniszer; a két előbbiről nem szól. Tehát, amit mond, az rossz, amit nem mond, az még rosszabb. Vallásszabadság, polgári házasság, anyakönyv vezetés, a kath. hívek jogai egyházuk kebelében, a kepe, párbér és más egyházi adók — mindezek az élet viszonyaiba mélyen benyúló kérdések, melyek nem ok nélkül várják a rendező kezet. Gróf Csákynál ez a kéz hiányzik. Ideje volna már a nemzeti nevelés ügyét is fölkarolni. Huszonkét év óta kormányozza hazánk önmagát. Ezen önkormányzatnak nagy állami jogok estek 1867-ben áldozatot a nemzeti megerősödés reménybeli áráért. Az áldozat megtörtént, a remény nem teljesült. Tizennyolcz évi magyar kormányzat után a magyar társadalom szükségét érezte, hogy óriás erőfeszítésekkel. Kulturegyesületeket állítson s ekként segélyére menjen a gyámoltalan kormánynak. Ez az egyetlen tény világosan megméri a közoktatási politika nemzeti értékét és világosan bizonyítja, hogy a nemzet összesége sem az iránnyal, sem az eredménnyel megelégedve nincs. Nehéz volna megmondani, hogy a nemzeti nevelés kérdését miként konczipiálta 20 év alatt a közoktatási kormányzat. Látunk statisztikai bürokat a tanfelügyelők kezén, látunk tanfelügyelőket végrehajtó hatalom nélkül, látunk külföldi majmolást az iskolák berendezésénél és a tantervek megállapításánál, ráegyik kedvencz tárgya az ének tanítás. A népiskolai tanfolyamot hat év alatt végezte. Akadémikus tanítói a sárospataki főiskolából jöttek évenként változva. Daczára ezen — az iskolára nézve — szomorú körülménynek, a kis Mihály úgy kivált tanulótársai közül, hogy kitűnő feleleteiért húszast, sőt tallért is kapott az iskolában megjelent földesurak, szolgabiró vagy alispántól. Sőt egy földesúr két kis gyermekét reá, gondjaira bizván, ő azokat megtanította olvasni, így a mi kedves B. bátyánk már 11 éves korában tanító volt. Szülei a népiskola bevégeztével Miskolczra akarták adni szabóinasnak, de az akkori tanítója lebeszélte s rábeszélte őket: engedjék a kitűnő gyermeket tovább haladni a tanulói pályán, engedjék vele menni a főiskolába. Így került a kis Mihály 1831 január 25-én a miskolczi szabóműhely helyett, volt tanítójával Sárospatakra, a derék földesurak szépen felruházván. Mint ő maga mondja : sírva-örülve vált meg a családi körtől. Reményeit sok szépet és jót, de mint szegény fiú, félt is a bizonytalan jövőtől. És csakugyan volt is oka a sírásra, mert édesatyja az 1831 -iki kolera áldozata lett, édesanyja három árvával otthon, ő a negyedik a távolban, majdnem kenyér nélkül maradt. És ő 12 éves korában megtanulta, meg kellett tanulnia a megélhetés nehéz mesterségét, küzdött a szegénységgel, de haladt előre becsületesen. Másrészt pedig volt oka az örömre is, mert tanárai és tanulótársai is hamar megszerették, megkedvelték az eszes, szorgalmas, ránk túlterhelt növendékeket és kaszttá formálódó tanári kart, látunk tankönyvgyártó konzorcziumot a kormány kebelében, melyeknek dividenciájuk bizony nem csekély, látunk kapkodást az egységes és kettős középiskola elvében-------"de sehol, semmiben sem látunk egy hazafias államférfi a lángesze által megvilágított ösvényt, mely tétovázás nélkül vezethetne a nemzeti művelődés mezejére. Nevelésügyünket idegen kaptafára húzni épen olyan czéltévesztett törekvés, mint a koponyától azt kívánni, hogy alkalmazkodjék a kalaphoz. Készen talált viszonyok vannak ez országban, melyek jól-rosszul, a történelmi idők sorozatában fejlődtek és alakultak. A közoktatási politikának ezen adott viszonyokhoz kell alkalmazkodni, s ezen adott viszonyokból kell egy jobb jövendőt kifejteni. Miként lehet megcsinálni Magyarországon a nemzeti egységet? Ez azon kérdés, mely megoldásra vár. Minél tovább késik a megoldás, annál közelebb jön hazánkra az elvállódás politikai veszélye. Önámító, ki azt véli, hogy nemzeti egység alatt nálunk egynyelvűség értendő. A nyelvirtás nemcsak lehetetlen, de utálatos is. Az üldözött nyelv elmenekül a templomból a barlangba, az iskolából a kocsmába, a hajlókból a pinczébe, a világosságból a sötétbe és felveszi ott a sötétségnek, a homálynak minden fegyverét az elnyomó ellen. Ki nem forrott államoknak, széttagolt társadalmunknak, elmaradt népünknek ilyen harczra nincsen ereje. Nemzeti egység alatt nem érthetünk egyebet, mint a polgári összetartozandóságnak, a történelmi együttélésnek, a közös érdekek fölismerésének, a társadalmi érintkezésnek és összeolvadásnak amaz öntudatát, mely a haza mindent átható, áldozatkész szeretetében nyer kulmináló kifejezést. A magyar polgár öntudatát, jogait, kötelességeit és főként hazaszeretetét kell tehát elsősorban itt mindenkinek megtanulni és gyakorolni. A közoktatási politika ne engedje meg, hogy hazánk a tanulók szívében és az iskolák légkörében fölapróztassék szász, román, tót, szerb, rosnyák és német politikai egyházi, kultúrai és társadalmi individualitásokra. Hadd beszélje és tanulja mindenki a maga nyelvét, de miként a legkülömbözőbb nyelven is egy és ugyanazon Istent imádunk, épen igy egy és ugyanazon osztatlan haza hő szerelmét hirdesse minőszinte, becsületes fiút. Feladatával mindig rendben volt, gyengébb tanulótársain szívesen segített. Különösen a periódusoknak volt nagymestere, de bele mert kapaszkodni a pegazus üstökébe is. 1855 -ben egyik osztálytársa a Bodrogba fulladt, sírverset kellett csinálni és erre 15-en pályáztak, és a 15 közül az ő versét találta a bírálóbizottság legjobbnak. Az előre kitűzött jutalom az lett, hogy a verset szépen koszorúba fűzve, eltemették a szerencsétlen ifjúval. Az öreg úr azóta is többször, sőt még most is meg-megnyergeli a pegazus vén lovát és nem épen sikertelenül. A hangjával is kitűnt és kitüntették, amennyiben — a már törvénynyé vált szokás ellenére — öt, az algimnazistát bevették a sárospataki hires „cantusba“ artistának, ahova pedig csak fögimnazisták léphettek be. Sőt mi több, Szilváson gr. Keglevich Miklós kastélyában s más egyebütt daloltatták és dalolták vele a főurak az akkortájt divatos népdalokat: „Ha visszanéz a bús magyar ...“ „Lágy a kenyér, pirítani nem lehet...“ stb. Ez utóbbi még most is egyik legkedvesebb dala az öreg úrnak. A vakácziókat otthon, szülőföldjén töltötte, és ott ismét tanító volt, amennyiben az izraelita családok gyermekeit tanította magyarul írni és olvasni. Az 1835. év október havában Sárospatakról Losonczra ment a philosophiát hallgatni, de mint maga mondá, úgy járt, mint az anyja emlőjéről leszakasztott gyermek. Nem is maradt sokáig Losonczon, mert már „1837 október 15-én d. u. 3 órakor a kecskeméti kollégium kapujához érkeztem“, senki, bárminő nyelven, a Szent István birodalmában, így értve, de teljes őszinteséggel igy értelmezve a nemzeti egység politikáját, abban az idegen ajkú polgártársaink nem találhatnak magukra nézve sem sérelmet, sem veszélyt. Amerikában a szabadság helyes értéke s az állami élet szükségszerűsége igy fejtette meg a nemzeti egység kérdését. Senki sem ellensége hazájának és senki sem irigyli és diffikultája, hogy hazájának angol jellege van. Német, spanyol, ír, franczia, olasz — jól megférnek az angol állam kebelében s nem jut eszükbe olyan partikuláris törekvéseket támasztani, melyek az állami és nemzeti egységet veszélyeztethetnék. Ott tehát a kérdés gyakorlatilag van megoldva. Nálunk egyetlen lépés sem történt ezen irányban, mert kormányférfiaink nem egy kitűzött czél felé mennek, hanem a folyó ügyek lebonyolításában töltik idejüket s forognak egy iránytalan körben. Bartha Miklós: IPARÜGYEK. A PÁRISI KIÁLLÍTÁS ÉS A MAGYAR IPAR.