Kecskemét, 1892. január-június (21. [20.] évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-14 / 7. szám

7. szám. KECSKEMÉT nézve: folyton öltöztetik, mutogatják őket, s ez a női hiúsággal épen nem ellenkezik. Íme Karnevál úr, így komédiázik az ön bizodalmában a leánysereg. A másik fiatalság sem marad hátra. A kendőzés, meg a tűző még nem hódított közöttük, de a pipere minden nemét elviszik a bálterembe, mintha csak a szabójuk, meg fodrászuk ügyességét akarnák fitogtatni. Mintha csak mondanák: ha ti úgy, mi is úgy. Nekik komolyabb szerepük van az életben s azért több alkalmuk van mosolyogni annak komikus oldalán. Sokszor látjuk őket a bálteremben némán szemlélődni. Ők vagy szellemesek, vagy semmit sem szólnak. De milyen szellemesség ez leginkább? Hajhászata a kétértelműségnek, pikáns, érzék-csiklandó történetek elbeszélése, melyeket rendesen hasonló megjegyzések kíséretében tálalnak fel. A komolyabb rész hallgat s egész philosophi nyugalommal nézi ezt a különös mulatságot, mely kívül, belöl üres. Általános a panasz a mai fiatalság ellen. Legnagyobb ezek között az, hogy kevés a házasság, s ma akárhány estélyt átélnek a mamák a garde des dames nem épen mulattató szerepében, mig leányuk férjhez megy, mert a bálterem többé nem az a hely, ahol boldog házasság kötésére kezdődik az ismerettség, hanem az a sír, amelybe a vagyon, a háziasság, a szerénység s több ilyen értéktelen dolgok temetkeznek. De van még egy másik panasz is, amely talán szintén indokolt, de inkább a nők érte felelősek, mint a férfiak. Sokszor hallottam, sőt olvastam, hogy az u. n. ,,aranygyerekek“ serege merész, tolakodó viselettel, kihívó fixírozással, selejtes, kétértelmű beszédekkel közelít a nőkhöz, sértve minden nemesebb lelkű önérzetét. Lehet mondani, jogos ez a panasz, de ennyi bátorságot egyik sem venne magának, ha tudná, hogy érte megvetés, lenézés a díj. Hanem a mi hölgyeink éppen ezeket a merészeket, ezeket a tolakodó viseletűeket tartják mulatságos gyerekeknek. Egy igazán művelt nőhöz lehetetlen, hogy fiatal ember így merjen közelíteni. De engedjük meg azt is, amit eltagadnunk nem lehet, hogy az emberi gusztus igen különböző. Ismeretes dolog, hogy a krokodilt Egyptom némely részében imádták, másutt megették, sőt ma is megeszik. S miért nem eszünk mi? Mert nincs krokodilunk, de ha Európa volna abban a szerencsés helyzetben, hogy ilyen állatokat tenyésszen, a krokodilevők itt is találnának utánzóra. Vagy nem kell-e ahhoz elég elrontott gyomor, aki élvezni tudja Zola regényeit s a franczia és német irodalom pikáns, néha drasztikus termékeit. Vagy nem nézik-e végig már 15 éves leánykák a legsikamlósabb operetteket a színházban, pedig még Saphir ezelőtt egy félszázaddal a leányévek történetében azt írta, hogy 16 éves koráig minden leány angyal! Ha ott a színházban nem idegenkednek ilyenektől, mért veszik rossz néven a fiatal emberektől ezeket? Pedig a színészek sem azért adják ám, hogy maguk gyönyörködjenek benne, hanem azért, hogy a közönség kegyét, pártfogását nyerjék meg vele. Shakespeare darabjai nehezek, emészthetetlenek, mig ezek a gondolat nélküli férezelmények könnyűk s a legkisebb eszthetikai műveltség nélkül élvezhetők s ezért tetszenek a közönségnek. Valóban a mi színházunkra is rá lehetne írni, amit Petőfi írt a páholyokra, hogy Shakespearehez műveltség kell, de nem szaloni. Magyar íróktól alig látunk valamit a színpadon, sőt ha előadásra kerül is egyik-másik jelesebb darab, a nézőtér üres, mert egy honi termék nem elég érdekes nekünk, pedig ha a magyar regényekre áll az, hogy mentek maradtak a külföld ízetlenségétől, s hogy mind oda lehetne adni fiatal leányok kezébe—éppen úgy áll az a színdarabokra is. Csakhogy ami külföldi, az érdekes s a kíváncsiság előbb való, mint a jó ízlés. Ha már lábbal tiporjuk is a magyar géniuszt, de legalább ne legyünk majmolók. Ne haladjunk mindig járt utakon, ennél nincs valami nyomorúságosabb. Ha mi nem tudunk divatot teremteni, maradjunk a réginél, ha nincs korszerű eszménk, öltöztessük új alakba a régit, de ne vessük el idegenért, melyre azonnal ráismernek. Nem nekünk való az a fény, melyért mi nem fáradtunk, s melyhez a mi szemünk idegen. Sokszor hallottam a magyar nő szivjóságát, kedélyét és szépségét dicsőíteni. Láttam külföldi nőket is, de én ott csaknem jobban találtam magam, mint egy magyar u. n. jó társaságban, mert nincs benne semmi eredeti. Ott az emberi szív vonzza az emberi szívet, itt a magyarnak kellene vonzania a magyart, s ennek a vonzásnak erősebbnek kellene lennie mindennél. Nem sokkal fényesebb győzelem-e az, ha a nő kedélyével hódít, mintha csipkéivel és uszályával kelt feltűnést? Nem ragyogóbb ékszere-e a nőnek szivjasága, szelleme és okossága a világ minden gyémántjánál? És most tisztelt Karneval úr, elmondottam önnek röviden, amit akartam. Nem fog már nálunk sokáig időzni, nem is kérhetem, hogy ez idényre birodalmába oly törvényeket léptessen életbe, amelyek a báltermekben az egyszerűséget és kedélyességet honosítják meg a pompa és feszesség helyett; hogy a színházból tiltsa ki az ízetlenségeket — de jövőre készítse elő magát s ha most a sok kifizetetlen számla siettetné bukását, legalább a jövő farsangon kifizetve idei számlánkat, vidáman találkozhassunk. És kis vártásra ismét hozzátette : — Segíthet. — Mivel segíthet? Az öreg egyet lebbentett a kezével : — Hát avval, hogy megesküszik vele. Fölkeltem. Ott hagytam. Éreztem, hogy a természet fiai és leányai sohasem fognak ebben a dologban megokosítani. Már a vacsoránál ültek, mikor hazaérkeztem. Ilka élénk szemrehányásokkal fogadott. — Ön rossz ember, hidegen akarja megenni a levest, p persze ha beteg lesz, az orvos dolga. Ön bizony azt sem bánja, ha meghal. Nem figyeltek ránk. Azt találtam mondani: — Más sem igen bánná. Elhalványodott. Szemrehányó pillantást vetett rám és elfordult. Oh Istenem! Beleszakad a menyország a pokolba ! Másnap Mantegazza volt a zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele volt madárdallal és gyöngyvirággal. A madarak dala, a gyöngyvirágok szűzfehér keble tele volt epedéssel, szerelemmel. Magyarázd szét a szerelem varázsát Mantegazza! Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet. Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes. Mert szép? mert jó ? Hát nem tudom-e analizálni a szépet, hogy csak igazat lássak ; nem tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele szerelmes, mert ő szerelmes énbelém ? Ennél a gondolatnál megrekesztett a szívem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője mintha megfényesedett volna hirtelen. A virágok öléből kiszálltak a méhek és hegedültek muzsikáltak. A bokrokon át kiláttam az erdőszélre. A domb karimáján tuman egy lebeg fehér valami emelkedett fel. Eleinte azt hitem felhő. Azután láttam, hogy női napernyő. Ilka volt. Valami édes szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágokért jött. Mindennap vitt haza egy csomót. Annak az illatát szerette legjobban. Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját s a napernyőt összevonta. Nem tudtam mit tegyek. Ha fölugrom, halálra rémül ijedtében, ha fekve maradok, rám bukkan, kétségkívül felsikolt és azt fogja hinni, hogy elbújtam előle. Elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha nem venném észre. Fütyükészni kezdtem. Életemben először vettem hasznát a fütyülömnek. Ilka lassanként figyelmessé lett. Megállt és abba az irányba nézett, ahol feküdtem. Féltekintettel is láttam, hogy meg van lepve. — Jaj Istenem majd megijesztett, — szólt, mikor én is úgy tettem, mintha hirtelen meglátnám és meg volnék lepve — el nem tudtam találni, micsoda madár fütyörész. — Madár ha volnék . .. — Verset irt? — Nem, csak éreztem. — E szerint ön itt most poetikus hangulatba ringatta magát és én kizavartam belőle. — Inkább belezavart. Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársony szemeivel. A kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkaihoz emelte és mámoros tekintettel szívta be az illatot. Erős uralmat kellett kifejtenem, hogy visszatartsam magamat az elburkolt vallomástól. Bejártam vele az erdőt és segítettem megdézsmálni a bokrok virágait. — Mondja csak, — szólt, — emlékszik-e mennyit zaklattam valamikor a kérdéseimmel. — Akkor még gyermek volt kegyed. — És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle ostoba kérdések emelkednek föl bennem. — Kérdezzen nagysád, kérdezzen az Isten áldja meg. — De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok. — Ezt nem mondtam soha. — Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh, menynyire sírtam úgy titokban, mikor nem adott magyarázatot. — Kegyed sírt? — kérdeztem elérzékenyülten. S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét és mély meghatottságomban az ajkaimhoz emeltem. Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kezét. A keze forró volt. A szemeiben valami részegítő fény lobbant meg. Nem vonta el a kezét. Hallgatott. Körülöttünk hallgatott a sűrű erdő is. A levelek árnyékába beleomlott a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehulltak a gyöngyvirágok a fűre, a kicsi kis lábaihoz. És csend volt körülöttük, templomi csöndesség. Megfogtam a másik kezét is és a szemébe néztem. — Ilka, édes Ilka - szóltam a szívemhez tapasztva mindkét kezét, most én kérdezek valamit. — Mit? — suttogta mosolyogva, miközben egy ragyogó könycsep olvadt fel a szeme csillagán. — Hát mondja meg nekem, mi az a szerelem ? SZÍNHÁZ. Miként előre jeleztük volt, Sz. Prielle Kornélia két estén át játszott színházunkban. A nagy művésznő az egész várost felvillanyozta és képzelhetni, hogy üres hely a házban nem maradt. Itt volt, vagy képviseltette magát a közönség minden rétege, magával vive azt a melegséget, mely a nézők sorából kisugárzott s az egésznek az arczulatján fölöttébb vonzó tükrözetet nyert, nem csupán a sok szép nő által, hanem főleg a figyelem feszültségével is, mely mindnyájan észrevehető volt. Prielle Cornélia első este A nagymamában a czímszerepet, második este Szidóniát játszta a Bubo rákokban. Elmondhatjuk róla, előadásának és játékának összeredménye gyanánt, hogy a megtestesült finomság, gyöngédség, természetesség. A nagymama jóval összhangzóbb egyéniségével, mint Szidónia, mivel nagyobb mértékben egyesíti a művésznő erősségeit, mint az utóbbi. Azok ott mind belsőségek, legbensőbb tulajdonai az egyénnek, s külső eszközökkel meg nem szerezhetők, nem a tournure szerszámjai, hanem a lelki nemesség, a kiművelt szív készletei, gépei. Azért egyszerű utánzással el nem érhetők, meg nem szerezhetők, és csalódik, aki azokat könnyű szerrel eltulajdoníthatni véli, miként csalódott az is, aki színpadunkon, egy bizonyos szerepben utánozni szerette volna. Hol marad az összhang, mely a nagyművésznő játékának legfőbb sajátsága? Hol marad az a sok finom apróság, az ezernyi árnyalat, mely minden részletre kiterjed s előtérbe még se tolakodik? Íme az áthághatatlan szikt, melyen belül minden nyugodt, minden természetes, melyen kívül minden csak mesterkélt és segélyezettnek látszik. Az illúzió legnagyobb mámorát élvezi, holott igen sok más színésznőben és színészben, leggyakrabban nem annyira a személyesített alakot, hanem magát a színészt látjuk elsősorban s az illúziónak nyoma sincs. Ezt a természetességet kellene megszerezni minden törekvő művésznek, a természetesség kifolyásával lesz aztán valóvá és meghatóvá az oly jelenet, melyben a nagymama az ő unokájának szívbeli dolgait, jövendőbeli boldogságát intézi. A művésznő unokahúga, Láng Ilona k. a. teljesen beletalálta magát Mártha szerepébe, s mindenképp kedves jelenség volt. * A fogadtatás úgy kivül, mint magában a színházban méltó volt; a nőegylet becses ezüst koszorúval kedveskedett, melyet fiatal leányokból álló küldöttség nyújtott át nyílt színpadon, a színtársulat külön szép koszorúval járult a művésznő elé s a jogakadémiai polgárság küldöttsége gyönyörű bokrétát nyújtott át üde virágokból. * M ü s o r : Szombaton, febr. 6-án „Suhancz“ Operette 3 felv. Bayard és Vanderburch szövege nyomán szerzetté Konti. Vasárnap, 7 én „A vén bakancsos és fia a huszár. Népszínmű, dalokkal és tánczczal, 3 felv. Zenéjét szerzé Bognár Ignácz. Hétfő, 8 án szünet. Kedd, 9 én „A nagymama“ Vígjáték 3 felv. Irta Csiky Gergely. Prielle Kornélia és Láng Ilona k. a. vendégfellépte, felényire felemelt helyárakkal. Szerda, 10 én „Buborékon.“ Vígjáték 3 felv. Irta Csiky Gergely. Prielle Kornélia vendégfellépte. Csütörtök, 11-én „Ne bánts virág.* Operette 3 felv. írták Meilhac és Millaud, fordították Rákosi V. és Evva. Zenéjét szerző Hervé. Péntek, 12 én szünet. Ha a közönség ezúttal megtette kötelességét, úgy a színtársulat se maradt hátra annak teljesítésében. Mindnyájan gonddal és fegyelmezettséggel játsztak, nem túloztak, megmaradtak kimért hatáskörükben s igy mindkét előadás bizonyos magaslatra emelkedett, mely ha nem egészen szokatlan is nálunk, úgy mégis elég ritka arra, hogy a figyelmet és méltánylatot különösen is megérdemelje. Igen, mert volt valami, ami az összes személyzetet lelkesítette, magasabb hevülésre, közvetlenségre ragadta: egy melegen érző, rokonszenves nagyközönség, mely az előadás minden mozzanatát feszült figyelemmel kísérte s egy valódi nagy művésznő, kihez mindnyájan felemelkedni, kihez mindnyájan méltók lenni iparkodtak. Nem egészen alaptalan az az állítás is, hogy körülmények teszik az embert. IRODALOM. Szabászati tankönyv. Mindig örömmel üdvözöljük, ha valami hasznos és czélszerű munka lát napvilágot a könyvpiacon. Az idei könyvek között egy igen jól megszerkeztett szabászati tankönyv az, mely teljes elismerést érdemel mindazok részéről, kik e szakmában jártassággal bírnak. Ugyanis Margitay Mariska, Margitay Tihamér festőművészünk nővére, külföldön tanulmányozta a ruhaszabászat titkait és különösen Párisban leste el a derék azon csinos és bicces állását, mely a kevésbé csinos testalkatot is előnyösen tünteti elő. A fővárosban tapasztalatai alapján igen jó hírű, előkelő leánykák által látogatott szabászati és varró intézetet nyitott, hol a legalaposabb oktatásban részesülnek a növendékek elannyira, hogy nemcsak időtöltés, de kenyérkereset czéljából is a leggyakorlatibb ismereteket szerezhetik meg. Margitay Mariska több előkelő hölgy kívánságára összegyűjtő ismereteit és ki is adta egy igen csinos kiállítású könyvben, mely csakis nála rendelhető meg. (Budapest, Kerepesi út 14.) E könyv, melynek czíme „Szabászati tankönyv“, igen egyszerű és világos modorban, jó magyar nyelven írja le, hogyan kell pontos mértéket venni, mely fölöslegessé tegye a derék felpróbálását. Megtanít a franczia szabásra, a minta kivágására, a derék öszszeállítására és kidolgozására. Külön fejezetekben pontos utasítást ad arra, hogyan kell a tavaszi és téli kabátot, a pongyola és nyitott kabát derekat, zubbony derekat, matróz zubbonyt, herczegnő ruha és pongyola szabását, különféle franczia és egybe szabott bő ujjat, a magas, álló, gömbölyű és lehajtott gallért, az alap és uszályok alját készíteni. A műben pontos mintarajzok vannak, melyek a szövegnek hű magyarázói. Különösen alkalmas e könyv olyanoknak, kik a vidéken lakva, nincs épen alkalmuk a helyes és csinos szabászat elsajátítására. Ebben mindent megtalálnak, s ha kivált már némi gyakorlottsággal bírnak a ruhavarrás terén, oly kitűnő mintára tehetnek szert, hogy kenyér keresetük megkétszereződik általa. Hogy milyen alkalmas e könyvecske és mennyire ismert annak tisztelt szerzője, elég felemlítenünk a következő lapokat: Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés, Pesti Hírlap, Budapesti Ilírlap, Magyar Hírlap, Fővárosi Lapok, Pester Lloyd, Divat Szalon és köztük különösen a Magyar Bazárt, (mely ily tekintetben elismert nagy tekintély), melyek mind méltánylólag és dicsérőleg, hosszasan nyilatkoztak e munkáról. És ha meggondoljuk, hogy mennyire szükségünk van egy ily műre, csak hálával lehetünk azon úttörő iránt, ki habár régi jó nevű gentry család sarja, nem kicsinyelte a szabászatot mintegy művészetté emelni és alkalmat, módot nyújtani a hölgyeknek akár kereseti forrás megszerzésére, akár házi takarékosságra. Mert bizony manapság tudjuk azt, mily sokba kerül a tonette és különösen a szabó kontó. Mennyire dicsérendő tehát az, ha nőink vagy leányaink maguk el tudják készíteni ruháikat. Mert habár tetszik is a szép és tetszelgő nő, ki egész idejét önatépítésével tölti el, azért feleségnek mindig csak a munkás és szorgalmas házi leányt választják, ki tapintatos eljárásával, ügyességével sokat megtakaríthat és összes öröme családja jólétében összpontosul. Özv. Szűcs Ferenczné szül. Petekó Irén. „ Előfizetési felhívás az ,,1848-49. Történelmi Lapok“-ra. — Havonként kétszer megjelenő képes folyóiratot indítottunk, hogy hazánk legnevezetesebb korszakának történelmi adatait addig, amig annak szereplői életben vannak, összegyűjtsük, a már megirottak hézagait kiegészítsük, a történelmi munkákba becsúszott tévedéseket tisztázzuk s a nagy napok eseményeinek ismeretét terjesszük, emlékét kegyelettel ápoljuk és megőrizzük. Nemzetünk iránt való szeretet, szabadságharczunk szent emlékei iránti kegyelet, a múltak történelmi adataiból merített tapasztalatokon okuló jövőbe vetett hitünk és bizalmunk ösztönöz és lelkesít a munkára. E munkában való részvételre tért nyitunk mindazoknak, akik adatokkal az események megvilágosításához hozzájárulni tudnak és készek. Felhívjuk a hazafias közönség, a hazafias szellemben vezetett testületek, iskolák, intézetek és körök figyelmét a támogatásra. Lapunk csak úgy teljesít feladatot, ha a hazának minden pontján talál pártfogókra, s ha adatait a még élő harminczezer honvéd, intéző férfiú s milliókra menő szemtanúk jegyzeteiből, tollából vagy ajakáról hiteles alakban nyeri. A lap előfizetési ára egy évnegyedre csak 1 frt s 10 előfizetőt gyűjtenek tiszteletpéldány jár. Az előfizetési pénzek ily czim alatt: „1848—49. Történelmi Lapoknak“ Kolozsvárra küldendők. — A szerkesztő bizottság: Inczédy Samu ezredes, elnök; Szigethy Miklós ezredes, Végh Bertalan ezredes, alelnökök. .. Vaszary Kolos herczegprimás arczképét közli a „Magyar Géniusz“ legújabb száma azon alkalomból, hogy a prímás székhelyére költözött. A rendkívül fénynyel kiállított képeslapot e héten még igen sok nevezetes közlemény teszi érdekessé, így Széll Kálmán nyilatkozata foglaltatik benne, hogy miért nem fogadta el a képviselőházi elnökség tisztségét, ugyancsak nyilatkozata egy magasrangú katonatisztnek, hogy mi a nézete azokról a katonai brutalitásokról, melyekről az utóbbi időben annyit beszéltek. Érdekes közlemények a Szaszary Kolosról szólók, mert eddig egészen ismeretlen, új adatokat tartalmaznak a prímásról. — A csodaszép lap egész tartalma különben a következő: Vaszary Kolos herczegprimás (kép). — Hétről hétre. — Három a táncz. Szalóczy Bertalan elbeszélése (képekkel).— Bolgár szépség (kép). — A bűnbánó palócz, Temérdek költeménye (képpel). — Vaszary Kolosszék- 1892. február 14.