Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-03 / 27. szám

27. szám. KECSKEMÉT Ilona, Czverko Hermin, Szalon­tai Gi­zella a IV. osztályból. Az elemi iskola I. osztálába 45, a II-ikba 40, a III-ikba 39, a IV-ikbe 40 leányka járt. A növendékek korára, vallására, anyanyelvére s előmenetelére vonatkozó statisztikai kimutatás után a jövő tanévet illető Figyelmeztetéssel vég­ződik a füzet. EGÉSZSÉGÜGY. Hazai fürdőink. Városunkból is évről-évre sokan keresik fel a fürdőket részint azért, hogy betegség ellen keresse­nek gyógyulást, részint pedig üdülés és szórakozás czéljából. Aligha van a világnak olyan nagyságú területén, mint a minő Magyarországé, oly számos és oly sok­­féle kitűnő gyógyvíz­fürdő, mint nálunk. És mégis mit tapasztalunk? Sajnos, de be kell vallanunk, hogy a magyar fü­rdőző közönség nagyobb része külföldi fürdőkre siet s ott költi el a drága ma­gyar pénzt. H Ha ennek okát keressük, valóságos circulus vi­­tiosusba kerülünk. A fürdőző közönség azt mondja, hogy a magyar fürdőkön, alig néhány kivétellel, a beteg nem találja fel a kényelmet, az üdülő a szórako­zást. Hiányos, kényelmetlen a berendezés és méreg drága minden. Legyenek jól berendezett, olcsó für­dők , akkor honnn marad a fürdőző közönség túl­nyomó része. Ezzel szemben a fürdőtulajdonosok azt válaszol­ják, hogy jöjjön csak a fürdőközönség tömegesen a magyar fürdőkbe, akkor majd lesz kényelmes beren­dezés és olcsóbbak lesznek az árak. E két álláspont között a középen van az igazság, de mégis kevesebb hiba terheli a fürdőző közönséget, mint a fürdőtulajdonosokat. Bizonyos az, hogy hazafias kötelességünk a ma­gyar fürdőket akkor is támogatni, ha egy kissé en­gednünk kell kényelmünkből, ha egy kissé drágáb­ban élünk is azokban. De ezen kívánalmat aztán nem lehet igen magasra csigázni, mert épen beteg ember szorul a legtöbb kényelemre s az áldozatkészségnek a hazai iránt is meg van a maga határa. A tapasztalás mutatja, hogy olyan fürdő, amelyet kényelemmel rendeznek be, rövid idő alatt odaédes­­geti a közönséget. A tapasztalás bizonyítja, hogy a fürdőtulajdonosnak kell kezdeményezni s az ered­mény nem fog sokáig késni. Csak egy példával éljünk. Ugyan mi lett volna a mi széktői fürdőnkből, ha azt mondta volna a város : menj, közönség, fürdeni a széktóra, majd ha látom, hogy sokan látogatjátok, akkor majd csinálok beren­dezést? Bizony könnyű kitalálni, hogy senki sem ment volna fürödni s a berendezés is elmaradt volna. Ámde megfordítva történt a dolog. A város kényel­mes berendezést készíttetett -é­­s erre a közönség tö­megesen kereste fel a széktói fürdőt. Hasonlóan kellene minden fü­rdőtulajdonosnak cselekedni. De nálunk egyrészt a tőke hiányzik, másrészt pedig ahol ez meg­volna, az érzék. Ott van például Hévíz, Keszthely mellett, amelyről a híres bécsi egyetemi tanár Mosetig saját tapasztalata után azt állítja, hogy ahhoz hasonló hatású vizet csak még egyet ismernek a világon és ez­­ Ausztriában van. E fürdő egy főnemes tulajdona, akinek s már előzőinek is könnyű szerrel módjában állott volna a fürdőt európai színvonalra emelni. Nem tették. Csak ez évben sikerült reávenni a tulajdonost, hogy lega­­lább hosszabb időre adja bérbe a fürdőt egy társa­ságnak, mely minden szükséges berendezést megte­vőn, Hévíz rövid idő alatt egyike lesz a leglátogatot­tabb fürdőknek. Míg ha előbbi vadságában marad, csakis korlátolt számú vendégei lennének. Ha már nincs meg a kellő hazai tőke e czélra, úgy örvendetesnek kell találni azon mozgalmat, amelynek az utóbbi időkben több jelét tapasztaljuk. Ugyanis a legjobb fürdőző és szórakozást kereső közönség, az angol lett figyelmes Felső Magyaror­szág és Erdély természeti remekeire és hatásos gyógyforrásaira. Ennek megfelelőleg angol töke igyekezik bérbevenni hosszabb időre kiválóbb für­dőinket, hogy azokat berendezvén, világhírűekké tegye. Ismételjük, jobb szeretnék, ha ez magyar tökével történnék, de ha ez nem áll rendelkezésre, nem sza­bad irigyelnünk a külföldi töke mérsékelt hasznát, mert elvégre is a haszon túlnyomó része a mienk marad s az idegen tőke kamatai nem a mi eddigi jö­vedelmünkből, hanem általa semmiből teremtett ha­szonból vonatik el. A fürdőző közönség tartja szem előtt, hogy h­a csak lehet, hazai fürdőt keressen fel. Nagy ok legyen az, amely kényszeríthetné külföldi fürdő lá­togatására! — H­m. — Ha, ha, ha!. .. — Oh ne nevess ki!.. . Szánom-bánom tette­met ... Kételkedel még mindig ? ... Jó, parancsolj. Megteszek mindent. Tégy próbára, teljesítem min­den kívánságod . . . Lehozom a mennyországot egy mosolyodért, le a tüzes napot és a fénylő csillagokat egy csókodért. — Igazat beszélsz? — Isten engem úgy segéljen ! — Nos, ha ez mind igaz, akkor — és itt ela­kadt a leány­asszony hangja — nos akkor csak egy csekélységet kérek tőled bizonyíték fejében. Nem kell nekem se a menny, se a tüzes nap, sem pedig az sok csillag, mikor én csak egyet, egyetlen egyet szeretek. Lásd, épen fejünk felett ragyog . .. Nézd, hogy szórja, kékes-aranyos sugarait. Ha aka­rod, hogy higgjek szavaidnak és tied legyek ismét, hozd le az égboltozatról az én csillagomat! Szólt és ellebent. Mondanom is felesleges, hogy e párbeszéd nem ma, vagy tegnap szövődött, hanem épen 45­78 év előtt. Ez pedig ugy­e már régen volt? És a­milyen nagy a korkülönbség, annyira elüt­nek a mai hölgyek az akkori nőktől. A mai asszonyok már sokkal szerényebbek. Dehogy kérnek csillagot, a­mikor megelégszenek egy pár csillogó­s brilliáns boutonnal is. Dina, a kaczér Dina, holmi féltékenységi scéna óta, a melyben egy hegyes bajuszú nyalka huszár­tiszt nem jelentéktelen szerepet játszott, elváltan élt urától. Szépségének tudatában büszke volt ez asszony, mely csúnya tulajdonság gőgösségbe csapott át a legutóbbi, az éhes drótos tótok javára rendezett műkedvelői előadás óta, a­melyről a „Babyloni Hír­nök“ legsajátabb különlegesített tudósítója a többek között így referált: „Az előadás legmagasabb fénypontját határozot­tan a szép Duna játéka képezte. A bárteli leány gra­­cziez fellépésével egy csapásra meghódította a kö­zönséget, melyben az extázis valósággal orgiáit ülte. Mikor pedig rágyújtott: „Hej szegény, tótlegény, mindég krumplit zabálni! czimü E-dur és D-mollban irt, Pietro Mascagni által külön ez alkalomra szerzett dallamos keringőre, melyben jelesen iskolázott hangjának koloritos mi­mikájával oly közvetlenséggel hatott, hogy a jelen­levő komponista meghatottan csak azt tudta mondani: — Most már nyugodtan halok meg. Az utolsó accordok elhangzásánál szűnni nem akaró „bravó“ és „újrázás“ hallatszott. A „Lekvá­ros malacz“ pedig, melynek dísztermében tartották az előadást, szinte csak úgy görnyedezett és repede­zett a tapsok súlya alatt.“ E dicshymnusz Dinát felfuvalkodottá téve. Joktan pedig — így hívták volt férjét — a dús­gazdag Joklán, ama bizonyos csillagjelenet után ha­zament és ikertestvérének elpanasztá a kegyetlen Dina kívánságát. A két testvér rendkívül hasonlított egymásra, mi nem egyszer mulatságos tévedésre adott alkalmat. És hogy a csalódás még teljesebb legyen,­Joklán és Beleg mindig egyformán öltözködtek. A különbség — külsőleg — a keltő közt csak az volt, hogy Jok­­tán kisujjának közepén fehér pontocskák voltak. Ha ketten egymás közt beszélgettek, Joktán mindig testvére szeme elé tartotta kisujját, nehogy összeté­vesszék egymást. — Ugyan verd ki fejedből azt a kaczér Dinát. Azután hogy kívánhatod tőle, hogy másodszor is szeressen. Nem akáczfavirág­­, hogy kétszer­­nyíl­jék. És nem látod, hogy a mai nők nem bordáik közt, hanem nyakukon hordják szíveiket aranyos lánczon vagy karpereczen fityegőként ?! Joktánon nem fogott ez okos beszéd. De azért ne gondolják, hogy epeszte magát, vagy hogy ön­­gyilkosság eszméjével foglalkozol­. Oh nem. Sokkal jobban szerette magát, sem­hogy lyukat ütött volna testén. Bezárkózott szobájába . . . Gondolkozott, ter­vezgeted és rajzolt. . . Lelki szemei előtt már készen volt a nagy mű. . . . Egy magas dombon lépcsőzetesen emelke­dett a kőalkotmány, néhány ezer főf (akkor még ismeretlen volt a méterrendszer) magasságnyira. Rajta merész hajlású vasivek nyugodtak, fölöttük hatalmas oszlopokkal, miknek feje a felhőkbe ve­szett el. Ennek legtetejébe egy tolókás tűzoltólét­rát (Patent Rózsa) szándékozott Joktán állítani, hogy annak felső végét majd az égboltozaton meg­támasztja. Ha minden készen lesz, akkor felkúszik és a jobb kezében lévő harapófogóval le fogja majd csípni azt a bizonyos csillagot, a­melyik a büszke Dina feje fölött ragyogott és szórta azokat a bizo­nyos „kékes-aranyos“ sugarakat. — Ez lesz aztán torony! Szerencsétlen Eiffel, meg fogsz pukkadni az irigységtől. Mindjárt másnap összefogott Joktán néhány száz tót zatyalit és harmadnap hozzáláttak a munkához. Köveket fejtettek és bár úgy dolgoztak, hogy a mészoltáshoz a gömbölyű arczukról csurgó izzadság untig elég volt, — a mű csak nehezen haladt előre. Joktán pedig, mint afféle vőlegényember, türel­metlen volt. Folyton ez építmény körül mászkált és egyre nógatta munkásait. Testvérét Dinához küldte unalmat űzni, a­ki a nagy hasonlatosság folytán persze nem vette észre a cserét. Peleg becsülettel felelt meg feladatának. Nehogy az utókor e dologban valami gyanúsat lás­son, a történeti igazság érdekében ki kell jelentenem, hogy Peleg a szép Dinát soha sem a maga, hanem mindig Joktán nevében — ölelte. Tíz hó múlva ezer fős magasságú volt a torony. Joktán úgy találta, hogy a mű nagyon lassan épül, mígt­estvére — elég csodálatos — az ellenkezőt gondolta. — Veszedelmes gyorsan halad a munka, szólt és azon törte a fejét, miként akaszthatná meg az építkezés menetét. Alkalom nemsokára kínálkozott. Joktán tapasz­talta, hogy táljai sok pálinkát fogyasztanak. És minthogy „aki iszik az nem dolgozik,“ ennélfogva megtiltotta munkásainak az ivást. Lett erre nagy riadalom a Janók és Misók közt. Sztrájkkal fenyegetőztek, és mikor az nem használt, faképnél hagyták Joktánt. Egy jövedelmezőbb üzletet vállaltak. Elmentek Árvába­n éhezni. Joktán dúlt-fúlt mérgében, fivére vigasztalta: — Soh’se búsulj. Szerzek neked különb mun­kásokat. Úgy is lett. Egy reggel nagy zajra ébredt Joktán. Udvarában a munkások tarka-barka serege zsongott. Volt ott buldog orrú bemák, sima pofájú nimet, szüszke anglius, harcsabajszú kinézet, feketeszemű talián, bepálinkázott rumuny, bagaria szagú muszka, vörös fezes török, suviczkos zulukafer, dynamitos franczia, bugyogós szervián, óriási liliputi, sokácz, vadrácz, és még sok más, de a­melyek felsorolását „lapunk terjedelme nem engedi.“ Peleg elérte czélját, testvére nem tudja az épí­tést a zagyva népséggel folytatni. Félbe is maradt a munka, de Peleg és Dina visz­­szonya nem szakadt meg. Még most is folytatódik. Mert hiába­ a férfi olyan teremtése az Istennek, hogy neki mindig jobban tetszett és tetszik a más — felesége! (K. Gy) IRODALOM. = „Sugarak“ czimm­el Lovas (Röszler) Gyulá­tól költemények és elbeszélések jelentek meg a na­pokban egy kötetben, e művet legközelebb bővebben fogjuk méltatni.­­ „Noviczius Gaudenczius.“ Papi adomák, öt­letek és jellemvonások gyűjteménye. III. kötet (har­madik félezer). Összeszedte Babik József egri egy­házmegyei pap, tanítóképző tanár. Tartalmát képezi Frater Josephus adomái, Adomák Frater Josephus­­ról, Vegyesek. A már előbb megjelent két kötethez méltóan csatlakozik e harmadik sok jó és jellemző ötleteivel és adomáival, melyek az olvasónak igen kellemes és élvezetes perczeket szereznek. Ára­­ írt 20 kr. : A „Magyar Géniusz“ czímű társadalmi, irodalmi és művészeti heti­lap, mely Hevesi Jó­zsef és Karczag Vilmos szerkesztésében folyó évi január hó­t­én megindult, rövid félévi fennál­lása után, máris a legkedveltebb, legelterjedtebb képes hetilap Magyarországon.­—A „Magyar Géniusz“ úgy külső kiállításánál, mint belső tar­talmánál fogva méltán foglal helyet legelső szépiro­dalmi lapjaink között, sőt sok tekintetben kiállja a versenyt a külföldi legelőkelőbb illusztrált lapok­kal is. Munkatársai közé tartoznak legelső íróink és művészeink, kik a magyar olvasóközönségnek egy, valóban a legmagasabb niveam­ álló lapot nyúj­tanak. Egyik specialitását a „Magyar Géniuszának képezik a színes illusztrácziók és mellékletek, me­lyekkel még a külföldi hasonnemű­ vállalatokat is túlszárnyalta. Ezeken kívül közöl minden számában regényt első íróinktól, elbeszéléseket, költeménye­ket, ismeretterjesztő czikkeket, irodalmi és művé­szi, tárgyú közleményeket, a heti események bírá­latát satyrikus tollal, közleményeket a hadsereg kö­réből stb. stb. Különösen nagy kedveltségnek örven­denek Arczképtanulmányaink, melyekben az előfi­zetőknek beküldött arczképeit mutatják be hű rep­­rodukczióban s az arczképből előkelő írók magya­rázzák meg az illetőnek jellemét, gondolkodásmód­ját. Mint képzelhető, e rovat iránt nagy érdeklődés mutatkozik. Mindezek mellett a „Magyar Gé­niusz“ a legolcsóbb hetilapok egyike s a közön­ség, mely méltán érdeklődik az illusztrácziók iránt, melyek az eseményeket képekben mutatják be, könnyű szerrel juthat e fényes kiállítású laphoz. A „Magyar Géniusz“ előfizetési ára egész évre l0írt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Az újonnan belépő előfizetőink a „Kenyér“ czimű em­léklapot ingyen kapják. — A „Magyar Géni­usz“ szerkesztősége és kiadóhivatala Budapest, VII. Kerepesi út 14. szám alatt van.­­ „Protenstáns Almanach“ 1892. A magyar­honi protestáns egyházak élő jeleseinek írásban és képekben megörökítésére szerkeszti és kiadja Tóth Vilmos. — Az első füzet igen díszes kiállításban je­lent meg, tizenhat kiváló protestáns egyházi több hivatalnok arczképét és életleírását tartalmazza. Az életrajzok nem száraz adatok, hanem buzdító leírásai az egyház oszlopos férfias nemes működéseinek. Az arczképek is igen sikerült kivitelűek. A szerkesztő­ség és kiadóhivatal Budapest IV. Vámház körút 8. 87. o. van. CSIPKEBOKOR. TARISZNYA GERGŐI LEFŐZI AZ OSZTRÁK — Leírja maga kezeivel. — Hát kérem alássan, mintátú fogvást meggy fit­tünk a pesti koronázási parádéié Szögedébn, azútátú fogvást embörök közé sé merek mönni. Unatkozok, mint kutyája házsarkán, akkorákat ásítok, hogy máj’ ki­esik a fejem a számon. Nacczora élvedzet vet hát, hogy a Rézsűt sógor a matkó játhozott egy újságot, hogy aszongya jávas­­sam ee, hogy aszongya, mijátátú fogvást szerettyük a­z osztrákot, hát ő is miatt Ocsó János lett. Aján­dékba fagygya ja magyarnak a portél­áját. Hát lete­­szöm a zekulárét, osztán avasom a­zujság hátúsó eziferplattyára: „Hihetetlen és mégis való!“ Hm ! Gondolám a jobbik eszemmel. Hát ais hi­hetetlen vót, hogy Pestre induva Szegedébe érjünk, de mégis való vót. Hát akko ebb­ől is kö­zigazság­­nak len­ni. Bötűzöm tovább: „Csak két forint! 1 pontosan járó bronzóra. 1 tajték szivarszipka. 1 mosonatú szivartartó. 1 örökös tűzszerszám. 1 selyem atlasz nyakkendő. 1 nyakkendőtű kövekkel. 1 tolikés fogtisztítóval. 1 gyűrű kövekkel kirakva. 1 bécsi tréfás emléktárgy.“ Tyúh! mind a négy csülkit, mondok a Rézsűt só­gornak, nem povedátám én mindég kigyemetöknek, hogy nem híjába jatta járendába Tisza Kálmány úr a­z országot a németnek? Lássa kigyelmed, most kö­nyökig vájkáhtatunk a portékájába. Tuggya kee mit sógor! Köndörük roög mutyiba ja drágaságokat, osztán máj’ mögosztozunk rajta. (Gol­dótam, ha re­­zonórozik a rosztoszkodáska, máj’ kidobom a sógort.) Aszongya ja sógor, hogy aszongya bölcs Sala­mon beszél kigyelmedlen sógorom. Osztán se szó, só tartomány, mögirtuk, mögatreczátuk a levelet, ki­­iizzattunk egy egy pöngöt, osztán a sógor másnap bevitte ja postára. Néhán napra rá gyim­asógor, hogy aszongya meggyütt a kincs. Szerencsére ja­zasszony egy kis pletykára átnézett a harmadik határba, estig biztos­­ak lehettünk fen­lre. Febontjuk a paksamétát. Benne vót abba min­den, de bion nem vót benne köszönet. A zóra, a’járt — ha viték, a vásáros tótok 5 krajezárét vesztege­tik. A tajték szivar szívó szopóka gipszbü vót, mög ért vagy 2 krajezárt ; a müfenefonatú szivartartó gyikénybü vót, a bőrösgyerek 1 krajezáró mögcsi­­nátavó­ia; a törökös tüsszerszám és pakli masina vót, ais komisz; a selyem atlaczná­ja kapezám is finomabb vót; a nyakkendőjű küvekkee megért vagy 3 krt­y­a munkája ; a tolikés egy 4 krajczáros bugylibicska vót, mellé vót gyugva és szál fogpisz­káló; a gyűrű küvekkee kirakva van vót, hogy a zijené­ja zutósó­gányó felesége­­is kidobná ja há­­zalló zsidót, valami kölöklány adhatott vóna érette­n krajczárt; a tréfás bécsi emléktárgy peig vót e’kavics. Hát kérem, máj’ sóbálvánnyá váltunk, mint a Lót felesége. Má’ még ijet! Hát azé szavaltunk min­dég igaz meggyözödetlen ételé, italé, hogy ijen csű főt csinájon belülünk a­z osztrák ? A­z egész szélső bal, mintára kinyílt a szája, nem röhögött annyi játkot a németre, mint mind ketten a Rézsűt sógoraa. Eddig még csak egy véleményen vótunk. De éccze csak aszongya ja sógor, hogy aszongya : — Ihun a portékája sógor, legyön boldog vélle, osztán ággyá mög a forintomat! Odavisztem a szemibe, osztán visszaszótam : — Vigye fel keed észtét a szemetet, osztán ággyá mög a négy forintomat. — Micsoda? hiszen Tarisznya sógor vitt bele­­a csávába, hogy rendeljük meg! — De keed Rézsát sógor mutatta meg a­zisten lesen újságot, keed csábított rá? Szomorú véget ért a patália. Előbb csak dérr­­durr. Fölemlegettü­k egymás famíliáját még halópo­­rukba­­ is. Osztán előszőttük a szenteket, meg a jó Istent is. Osztán puff, puff! Előbb egym­ás fejébe vertük a portékát, osztán peig a lehaszta a­z egyik csizmáját, osztán avva a kopogtatott engere, hun a szárávan, hun a sarkávan, én meg a karszéket vet­­tem elő, osztán avva tróbákoztam a fejibe férni, hogy — mondok — meg ne sántuljon, mer’ hát atyafiság. Miko­rigy csöndes vitába elegy­öltünk, megnyí­lik a­zajtó, begyű­tt a­z asszony a pitlivee, osztán nyakon önt mind akettőjü­nket, it’ néztünk ki,­­ mint a zöntött saláta, én meg mint a zöntött ürge. Előbb a Rézsűt sógor vette részre a veszedelmet, a­t is is­meri a zasszony kezejárását. Beszalatt úgy, hogy a zannyuk a nyeeve högyivee sé élte ee, peig váztig nyúzogatta utálnia ! Lánczik, hogy Königréczné ta­­núta meg a sógor a szaladást. Én azalatt meglaputam, mint a nyúl, asztal hit­tem, hogy máj’ a­z asszony a sógoron tött ki­­ó mér­­git. De mikó felszalajtotta, magam is nyakamba szőttem a világot, belefiramoztam a búzába, ott meg­­húzattam, asztán be se mertem menni ja tanyába, még a­zablak világított. Ammiko­ra zasszony eepi­­hent, bemöntem, kenyér nékü mögkenyeresztem a zeporfán, asztán mögháztam a szaama kazalon, h­iggee u’ csalogattak lé alatt tejjee ! Csak arról a szerencsém, hogy a zasszony a méreglü van nyava­lyába esett, hogy sé kézit, sé lábát, de még Isten csudája, a nyelvit sé mozgath­attya. De csak ide gyüjjön az a Imnczut bécsi német. Elővüszöm a sodrófát, akivel jó hátam nagyon nagy ismereecségbe van, osztán végkép vanná lapítom, mint a rétes tészta. Várjá Rézsűt sógor! Megáj ! bécsi német! fiffirflSBKMHffllilM ! MÁTHÉ SÁNDOR.­­ Tevékeny, kiváló, munkás embert döntött sírba a halál ereje teljében, élete delén. Máthé Sándor, a gazdasági felső népiskola igazgatója hosszas szenvedés után meghalt. A mérhetetlen fájdalomból, a pótolhatatlan veszteségből, melylyel az engesztelhetetlen vég­ 1892. julius 3.

Next