Kecskemét, 1895. január-június (24. [23.] évfolyam, 1-26. szám)

1895-01-13 / 2. szám

XXIV. évfolyam. 2. szám Kecskemét, 1895. január 13. Előfizetési dlij . helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre­ - - - 5 frt 2 kr. Félévre.....................2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Ah­ir­de­tmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 2 frt. B­ély­eg­díj minden beiktatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal: II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám.­­ Hírlapírói tollharczok. Most nincsenek annyira divatban, mint régebben voltak, mikor a magyar hírlapiro­dalom még korlátoltabb, mondhatnék : pat­­riarkhális volt. Most valamennyi magyar lap azon egy forrásból táplálkozván, azonos híre­ket közöl többnyire; akkoriban a fővárosi la­pok külön magok szerezték be híreiket s gyakran megesett, hogy egy-egy apró újdon­ság hasábokra terjedő tollharczokat vont maga után, holott mai napság valamennyi lap szó szerint ugyanazt mondja, amit társa mond, s megszűnt a tarkaság, megszűnt az ok, hogy a különböző közegek egymásnak rontsanak, sőt ellenkezőleg megható egyön­tetűséggel nyilatkoznak unisono a legkülön­bözőbb dolgok felől, alig lévén egy-kettő, mely külön állást foglal el a nagy soka­ságban. A közönség szereti a polémiákat, de nem szereti a polemizálókat s mintegy szánakozik rajtuk. Van­ is benne valami. A polemizálók rendesen elárulják gyen­géiket, vagy igen gyakran olynemű gyarló­ságokat tárnak fel, melyeket ádáz tollharcz nélkül még hosszú ideig, vagy végleg eltit­kolhattak volna. Amiért is lehetőleg kerülni kell a polé­miát, ha csak közhasznú és nagy elvi kérdé­sek nem forognak koc­kán, olyan kérdések, melyek a vitát okvetlenül megkívánják és csak mindennemű megvilágítás által jutnak higgadt megállapodásra. Magánügyeit ellen­ben csak a legkivételesebb esetekben vigye bárki is piaczra, mert ritkán arat velük sikert. Legelsőben senki se higyje, hogy köz­pontja mindennek és hogy körülötte forog a világ. Ha tehát baja van, rejtse azt magába és ne panaszkodjék vele közönségének, mert kinevetik, mielőtt csak félig-meddig is segít­­nének rajta. A világ nem érdeklődik a bajok iránt, legkevesbbé az oly bajok iránt, melyek sér­tett hiúságból származnak. Vessen kiki számot magával, mielőtt lap­szerkesztéshez fog, s legyen elkészülve a leg­rosszabbra, mert a közönség szeszélye gyak­ran kiszámíthatatlan s ha ennek kész meg­bocsátani a legnagyob hibát, a másikat eli­téli a legcsekélyebb ok miatt. Különben nem férfias dolog panaszkodni, vagy szemrehányásokkal állani elő. Aki már erre adja magát, annak nyilván keresnie kell a közönség kegyét, pedig ha e kegy és tisz­tesség nem magától jő , nem ér egy fabatkát sem az. Tehát félre a polémiával, félre oly ügyben főleg, mely nem a közügynek áll szolgálatában, hanem hiúság vagy haszonlesés eredménye. Szolgáljuk mindenben a közérdeket, a ha­zát , apró cseprő dolgaink hadd maradjanak a homályban. TÁHORA. LAKODALMI FELKÖSZÖNTŐ. — 1895. január 8. — Melynek hódol ma már Csaknem a félvilág. Czukrászat a neve, — Melynek műhelyéből, Sok műtárgy kerül ki Szakértők kezéből. Majd a czukorházak, Piramisok, torták, S meg a kastályfényű Ragyogó angyalkák. A bőség szaruját Lábatokhoz dobják, S boldogulástokat így előmozdítják. De mézes is legyen Éltetek folyama, S rokon édességük Ne múljék el soha ! És ha mézesbábos Huszár áll hozzátok, Majd még kardot ránthat: Jó lesz vigyáznotok. Egy vén honvéd irta össze mindezeket, A kit hozzátok fűz A rokon szeretet. S e vén honvéd, akit A golyó nem élt meg: Ihatik még egykét Kvaterkát veletek.*) Gömöry Frigyes, Hollósy Aladár félegyházi c­ukrász és Sántha Ma­riska, Sánth­a Lajos kecskeméti mézeskalácsos-iparos, bi­­zottsági tag leánya esküvőjére. Hideg van odakint, Csillog a hómező, Cseng a pohár itt bent, Járja a menyegző. Férjhez ment e háznak Édes virágszála, Kit a pajkos Ámor­om, szivén talála. Imádója,­­ férje Vígan kaczint velem , Őt is rózsalánczba Fűzte a szerelem. Felhangzik a zene, Rárántja a czigány, De nem az, a­ki nyárban Czigánykereket hány. Mind művész ez itten, S tudja is a módját, Miként kell kicsalni Magyarból a nótát. Mi pedig, a­kiket A sors ide rendelt, Rózsás jó kedvünkben Muzsikaszó mellett Emeljünk poharat Az új házaspárra, Fedezze be őket A boldogság árja. Édes legyen értük, Mint azon iparág, Kossuth-szobor Kecskeméten. Hasonló czím alatt tisztelt laptársunk, a »Kecskeméti Lapok« azon nézetének ad kifeje­zést, hogy talán helyesebb lenne a Kossuth-szo­borra eszközlendő gyűjtést akként eszközölni, hogy ha a Kecskeméten fölállítandó szoborra elegendő költség össze nem gyűlne, akkor az a fővárosban tervezett Kossuth-szobor részére lenne fordítható. Sajnáljuk, hogy ez a nézet napvilágot látott, mert félünk tőle, hogy árt a gyűjtés eredményé­nek. Sajnáljuk ezt annyival is inkább, mert ta­pasztaljuk, hogy tisztelt laptársunk is buzgólko­­dik a nemes ügy mellett, s szeretné, ha Kossuth­­szobor állíttatnék föl Kecskeméten is. Tisztelt laptársunk azonban tévedésben van. Ugyanis azt hiszi, hogy Kecskeméthez méltó Kossuth-szobor 40 - 50 ezer írtba kerülne. Ez nem így van. Sokkal kevesebb költséggel lehet olyan szobrot készíttetnünk, amelyet bátran fel­állíthatunk városunk bármely díszes helyén. Hogy csupán egyet említsek, az a jól sike­rült szobor, amely Baja városában Tóth Kálmán elhunyt kiváló költőnket ábrázolja, mindössze 15 ezer forintba került. E lap hasábjain volt már alkalmam egy ízben kifejteni nézetemet a Kossuth-szobor kérdésről. Egy véleményen vagyok a »K. L « czikkírójával, hogy első­sorban kell, hogy Budapesten emel­ Szobalánykoromból. Egy komor, ködös, dec­emberi délután a séta­tér hosszú, kopasz fasorai alatt a padok üresen, el­hagyatottan álltak. A háztetőkön itt-ott a galam­bok búsan gunnyasztottak s bármerre tekinték, mindenütt néma borongást láttam. Csak a pajkos gyermeksereg ment vidáman, kergetőzve az is­kolába. Ellenállhatatlan erővel vonzott falkem ki, ki a temetőbe, ahol annyi sok jó ismerősöm aluszsza örök álmát. Amint a néma sirdombok között, a hulló cseppekkel terhelt, lombjavesztett fák alatt szóra­kozottan sétáltam s a cserregő szarkát, a verebek csiripolását hallgatám, egyszerre egy ismerős sír elé kerültem. Bokor, virág, fa nem jelöli János bá­tyám sírját. Árva az és mindenkitől elhagyatott, miként ő volt, a megcsontosodott, vén agglegény. A múlt héten még együtt sétáltunk, vígan, eltré­fálva az én legjobb barátommal és most magamra maradtam. Itt hagyott az én egyetlen, őszinte jóaka­róm. Akik nem ismerték közelebbről, nem is sej­tették, milyen tréfás, jókedvű, derült kedélyű volt a fiatalabb éveiben, míg a keserű csalódások le nem törölték a mosolyt ajkáról. Ezt a kis történetkét, melyet el akarok mondani, szintén tőle hallottam. * Akkor még csak tizennyolcz éves voltam és szerelmes az őrülésig. Szerettem egy jóval idősebb asszonyt. De a szerelem tavaszán nem kezdjük a kort, nem nézzük a vagyont, a rangot, akkor forrón, igazán, önzetlenül, ész nélkül szeretünk. Egy vá­gyam volt csupán : minél gyakrabban gyönyör­ködni a szép asszonyban. Boldog voltam, ha az utczán, vagy a színházban láthatom. Nevét száz­szor meg százszor felírtam, felrajzoltam, megsze­reztem arczképét s azt mindig magammal hordo­­zom. Temérdek szerelmes levelet s verset irkáltam hozzá, de nem volt bátorságom csak egyet is el­küldeni. Gondolataim szüntelenül körülötte kalan­doztak. Ő volt éltető napom, életem, boldogságom, egyetlen mindenem. Erről a néma szerelemről csak az én Béla ba­rátom tudott. Sokszor beszélgettünk „róla“. Hogy milyen élénk fantáziája van az embernek diák ko­rában, arra felemlítem néhány megvitatott haditer­vünket, melynek czélja volt megismerkedni a szép asszonynyal. Íme az egyik : meg kell tudni, merre szokott sé­tálni. Béla utána megy, tolakodóan megszólítja. Ugyanekkor én elérem őket s védelmére kelek a nőnek. Leszidom a vakmerő ficzkót. Én kérem a hölgyet, engedje meg, hogy elkísérjem, mert eset­leg még egyszer alkalmatlankodik e tacskó. A terv nem volt épen rossz, de nem találtuk meg az alkalmas, hozzávaló terepet, amennyiben nem bírtuk kipuhatolni: vájjon szokott e „ő“ egye­dül sétálni ? Másik terv: Béla ismeretséget köt a szép asszony szobalányával, így aztán megtudjuk, mi­kor van úrnője egyedül­. Barátom egy kis sétára hívja a szobacziézust s egyúttal engemet értesít, hogy szabad az út. Én ajtóstúl berontok. Lábaihoz borulok. Megvallom szerelmemet. A kivitel a cziczuska makacsságán hajótörést szenvedett. Nem lehetett máskor sétára bírni, csak vasárnap délután. Akkor meg „ő“ rokonaihoz ment. Sok ,,jó tervünk" volt nekünk, de egyik sem sikerült. Egy napon barátom vidám arczc­al állít be hozzám. — Na, pajtikám, ha van benned merészség és vállalkozási szellem, úgy a szép asszonyhoz közel juthatsz,­­ egy fedél alá. Épen az imént tudtam meg, hogy szobalánya rögtönösen ott hagyta és most mindenfelé kereslet másikat. Jó gondolatom akadt. Neked úgyis lányos arczod és hangod van. Nővéremtől majd szerzek egy viseltes ruhát. Felöl­tözöl és beállítasz szíved választottjához. A rész­letekre egyelőre ne gondolj. A többi magától kö­vetkezik. Eleinte megijedtem ugyan a merész terv kivite­létől, de midőn végig gondoltam azt az élvezetet, melyet az „ő" mindennapi látása nyújthat, tettre ha­tároztam el magamat. Igen, csak egy kis bátor­ság, meg szerencse és a dolog sikerülni fog. Még most is látom magamat, amint a tükör elé állított Béla a fehérpettyes, kék kartonruhában, lá­baimon lakk félczipővel, fejemen fehér selyem­kendővel. — így ni, igazán helyre egy szobacziczus vagy. Légy nyugodt. Senki sem fog felismerni. Ő jelen­leg villájában lakik és igy legalább megszabadulsz a városi hőségtől, meg portól s kellemes vakácziód lesz. Majd a napokban meglátogatlak, hogy foly­tassam az ismeretséget, amit elődöddel kezdtem. „Szerencse fel.“ Az egész úton tépelődtem. Hátha felismer. Nem, az lehetetlen. Iskolatársaim mindig kisasszonynak hívtak s a télen egy műkedvelő előadáson leánynak öltözve léptem fel. Azt mondják, igen jól maszkí­roztam magamat. De ha rajtacsipnek, még a hű­vösre vihet­ő tréfa. Na, ebben a forróságban nem is ártana egy kis hűvös, vigasztalom magamat. Így­­ aztán bárminő veszedelemre mulatott aggódó lel­­kedjék egy hatalmas, remek Kossuth-szobor. De azután azt is hozzá­tettem, hogy kell az is, hogy a legkisebb községben is legyen idővel egy Kos­­su­th-emlék, ha más nem, egy kis márványoszlop vagy tábla. Elmondottam, hogy pl. Olaszország­ban Viktor Emmáiméi, Garibaldi, Cavour szob­­ra alig hiányoznak valamirevaló olasz városból. Bennem él a remény, hogy ha nem is tüs­tént, de rövid időn összegyűl azon összeg, amely elegendő arra, hogy a nagy hazafit érezben mi is megörökítsük. De arról is meg vagyok győ­ződve, hogy ennek létrehozásában tisztelt lap­társunk is erélyesen fog munkálkodni. ------m. A becsapott egyéves önkéntesek. A közös hadügyminisztérium lút játékot űz a magyar nemzet türelmével kezdettől fogva. Ezen törekvésének egyik csattanós bizonyít­ványa most az az eléggé nem jellemezhető és meg nem róható tény, amit a tartalékos tiszti vizsgát letett önkéntesekkel elkövetett. Ugyanis alig pár százat neveztetett ki hadnagynak, a többi kétezerét pedig csupán hadapródok­­nak, tiszthelyettesi, őrmesteri, vagy alsóbb al­tiszti rangfokozatban. Emlékezik mindenki arra, hogy mily óriási küzdelem folyt a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt akkor, amidőn azt ik­tatták törvénybe, hogy azon önkéntes, aki a tartalékos tiszti vizsgát nem teszi le, köteles to­vábbi második évet szolgálni. Hiába harczolt ez ellen az egész ellenzék teljes elkeseredettséggel. Hiába mutatták ki, hogy a második év tulajdon­kép büntetés azon magyar ifjakra nézve, akik nem tudnak németül. Hiába bizonyították be, hogy a tartalékos tiszti vizsgát nem tett ön­kéntesek, mint jó altisztek is megteszik köte­lességüket a hadseregben. Mindezen s ehhez hasonló számtalan okos­kodásra azzal feleltek, hogy a hadseregnek az egyévi önkéntesi »anyagból« nem altisztekre, hanem tisztekre, hadnagyokra van szüksége, és ez a szükséglet csupán ilyen kényszer útján fe­dezhető. Ily módon került bele a magyar kor­mánynak és pártjának örökös gyalázatára a ma­gyar törvénytárba azon szakasz, hogy aki le nem akarja, avagy le nem tudja tenni a tartalékos tiszti vizsgát, az köteles második évet szolgálni fegyverben. íme, most egyszerre kisül, hogy nincs szük­ség a tartalékos tisztekre. Kiderül, hogy nem is ez volt a valódi oka a fentebb említett kegyet­len szakasz megalkotásának, hanem az, hogy a magyar művelt tanuló ifjúságot le­hetőleg elnémetesítsék. Azt akarták el­érni, hogy a magyar szülők tanulói pályára szánt gyermekükkel már úgyszólván a bölcsőben elsa­játíttatni igyekezzenek a német nyelvet, mint a tartalékos tiszti vizsga letehetésének egyik fő előfeltételét. Az volt a szándékuk, hogy a ma­gyar középiskolákban mentői nagyobb figyelmet fordítsanak a német nyelv tanítására. Az az óhajuk, hogy Magyarországon lehetőleg minden művelt embert kényszerítsenek a német nyelv megtanulására, a szellemi tápláléknak német nyelven való befogadására, s így lassanként el­­n­émetesítésre. Most már egész világosan kilát­szik a lóláb. És ne higyje senki azt a mesét, a­mit a kor­mánypártiak a véderő vitánál kitaláltak, hogy a törvény emlegetett szakasza az »urakat«, a gaz­dagabb osztályt sújtja. Ha így volna, akkor sem volna szabad azt megtűrni, mert tudjuk, milyen nyomorban nyögött a magyar akkor, a­midőn a legfelsőbb osztályok el voltak ném­ete­­sedve, a középosztály latinul beszélt s csak a »parasztok« beszélték az édes magyar nyelvet. Elvész az a nemzet, a melynek bármelyik osz­tályát külföldi nyelv meghonosításával vonják el a hazafiságtól. De éppen a szegényebb szülőkre nézve ter­hesebb a másodévi önkéntesi szolgálat intéz­ménye. Ma már a szellemi pályára való készü­lés nem a nemesi osztály, nem a gazdagabbak kizárólagos szabadalma. Szegény emberek is küldhetik ma már ilyen pályákra arra valónak ítélt gyermeküket. A szegény szülőknek nehe­zebb alkalmat adni gyermeküknek a német nyelv megtanulására. A szegény szülőket nyomja inkább gyermekük egyéves önkénytesi szolgála­ta, a­mely alatt tanulmányai majdnem teljesen szünetelnek. A szegény szülőket dönti nyo­morba, ha a második évet is pályája elhanyago­lásával kénytelen fiuk meddő katonai szolgálatra, kaszárnyái semmit nem tevésre fordítani. Ezentúl pedig hiába való a szorgalom, a né­met nyelv tudása, a szülők áldozatkészsége, a sok költség, a tartalékos tiszti vizsgát letett if­jak közül csak kevés juthat el a hadnagyi kard­bojtig, hogy a hadseregben műveltségének és tanulmányainak legalább némileg megfelelő mó­don bánjanak vele akár békében, akár háború­ban való bevonulása alkalmával, így bánik velünk az osztrák hadügyminisz­ter. A­kinek tetszik az ilyen rút becsapás, az ám támogassa az 1867-es kiegyezést, s az ennek alapján álló kormányokat. Az ilyenek valóban megérdemelnék, hogy egy-két tanuló gyermekük legyen, a­kiket második évi szolgálatra kényszer

Next