Kecskemét, 1895. január-június (24. [23.] évfolyam, 1-26. szám)
1895-01-13 / 2. szám
XXIV. évfolyam. 2. szám Kecskemét, 1895. január 13. Előfizetési dlij . helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - 5 frt 2 kr. Félévre.....................2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia utcza 8. szám. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Ahirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 2 frt. Bélyegdíj minden beiktatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal: II. tized, Plebánia utcza 8. szám. Hírlapírói tollharczok. Most nincsenek annyira divatban, mint régebben voltak, mikor a magyar hírlapirodalom még korlátoltabb, mondhatnék : patriarkhális volt. Most valamennyi magyar lap azon egy forrásból táplálkozván, azonos híreket közöl többnyire; akkoriban a fővárosi lapok külön magok szerezték be híreiket s gyakran megesett, hogy egy-egy apró újdonság hasábokra terjedő tollharczokat vont maga után, holott mai napság valamennyi lap szó szerint ugyanazt mondja, amit társa mond, s megszűnt a tarkaság, megszűnt az ok, hogy a különböző közegek egymásnak rontsanak, sőt ellenkezőleg megható egyöntetűséggel nyilatkoznak unisono a legkülönbözőbb dolgok felől, alig lévén egy-kettő, mely külön állást foglal el a nagy sokaságban. A közönség szereti a polémiákat, de nem szereti a polemizálókat s mintegy szánakozik rajtuk. Van is benne valami. A polemizálók rendesen elárulják gyengéiket, vagy igen gyakran olynemű gyarlóságokat tárnak fel, melyeket ádáz tollharcz nélkül még hosszú ideig, vagy végleg eltitkolhattak volna. Amiért is lehetőleg kerülni kell a polémiát, ha csak közhasznú és nagy elvi kérdések nem forognak kockán, olyan kérdések, melyek a vitát okvetlenül megkívánják és csak mindennemű megvilágítás által jutnak higgadt megállapodásra. Magánügyeit ellenben csak a legkivételesebb esetekben vigye bárki is piaczra, mert ritkán arat velük sikert. Legelsőben senki se higyje, hogy központja mindennek és hogy körülötte forog a világ. Ha tehát baja van, rejtse azt magába és ne panaszkodjék vele közönségének, mert kinevetik, mielőtt csak félig-meddig is segítnének rajta. A világ nem érdeklődik a bajok iránt, legkevesbbé az oly bajok iránt, melyek sértett hiúságból származnak. Vessen kiki számot magával, mielőtt lapszerkesztéshez fog, s legyen elkészülve a legrosszabbra, mert a közönség szeszélye gyakran kiszámíthatatlan s ha ennek kész megbocsátani a legnagyob hibát, a másikat elitéli a legcsekélyebb ok miatt. Különben nem férfias dolog panaszkodni, vagy szemrehányásokkal állani elő. Aki már erre adja magát, annak nyilván keresnie kell a közönség kegyét, pedig ha e kegy és tisztesség nem magától jő , nem ér egy fabatkát sem az. Tehát félre a polémiával, félre oly ügyben főleg, mely nem a közügynek áll szolgálatában, hanem hiúság vagy haszonlesés eredménye. Szolgáljuk mindenben a közérdeket, a hazát , apró cseprő dolgaink hadd maradjanak a homályban. TÁHORA. LAKODALMI FELKÖSZÖNTŐ. — 1895. január 8. — Melynek hódol ma már Csaknem a félvilág. Czukrászat a neve, — Melynek műhelyéből, Sok műtárgy kerül ki Szakértők kezéből. Majd a czukorházak, Piramisok, torták, S meg a kastályfényű Ragyogó angyalkák. A bőség szaruját Lábatokhoz dobják, S boldogulástokat így előmozdítják. De mézes is legyen Éltetek folyama, S rokon édességük Ne múljék el soha ! És ha mézesbábos Huszár áll hozzátok, Majd még kardot ránthat: Jó lesz vigyáznotok. Egy vén honvéd irta össze mindezeket, A kit hozzátok fűz A rokon szeretet. S e vén honvéd, akit A golyó nem élt meg: Ihatik még egykét Kvaterkát veletek.*) Gömöry Frigyes, Hollósy Aladár félegyházi cukrász és Sántha Mariska, Sántha Lajos kecskeméti mézeskalácsos-iparos, bizottsági tag leánya esküvőjére. Hideg van odakint, Csillog a hómező, Cseng a pohár itt bent, Járja a menyegző. Férjhez ment e háznak Édes virágszála, Kit a pajkos Ámorom, szivén talála. Imádója, férje Vígan kaczint velem , Őt is rózsalánczba Fűzte a szerelem. Felhangzik a zene, Rárántja a czigány, De nem az, aki nyárban Czigánykereket hány. Mind művész ez itten, S tudja is a módját, Miként kell kicsalni Magyarból a nótát. Mi pedig, akiket A sors ide rendelt, Rózsás jó kedvünkben Muzsikaszó mellett Emeljünk poharat Az új házaspárra, Fedezze be őket A boldogság árja. Édes legyen értük, Mint azon iparág, Kossuth-szobor Kecskeméten. Hasonló czím alatt tisztelt laptársunk, a »Kecskeméti Lapok« azon nézetének ad kifejezést, hogy talán helyesebb lenne a Kossuth-szoborra eszközlendő gyűjtést akként eszközölni, hogy ha a Kecskeméten fölállítandó szoborra elegendő költség össze nem gyűlne, akkor az a fővárosban tervezett Kossuth-szobor részére lenne fordítható. Sajnáljuk, hogy ez a nézet napvilágot látott, mert félünk tőle, hogy árt a gyűjtés eredményének. Sajnáljuk ezt annyival is inkább, mert tapasztaljuk, hogy tisztelt laptársunk is buzgólkodik a nemes ügy mellett, s szeretné, ha Kossuthszobor állíttatnék föl Kecskeméten is. Tisztelt laptársunk azonban tévedésben van. Ugyanis azt hiszi, hogy Kecskeméthez méltó Kossuth-szobor 40 - 50 ezer írtba kerülne. Ez nem így van. Sokkal kevesebb költséggel lehet olyan szobrot készíttetnünk, amelyet bátran felállíthatunk városunk bármely díszes helyén. Hogy csupán egyet említsek, az a jól sikerült szobor, amely Baja városában Tóth Kálmán elhunyt kiváló költőnket ábrázolja, mindössze 15 ezer forintba került. E lap hasábjain volt már alkalmam egy ízben kifejteni nézetemet a Kossuth-szobor kérdésről. Egy véleményen vagyok a »K. L « czikkírójával, hogy elsősorban kell, hogy Budapesten emel Szobalánykoromból. Egy komor, ködös, decemberi délután a sétatér hosszú, kopasz fasorai alatt a padok üresen, elhagyatottan álltak. A háztetőkön itt-ott a galambok búsan gunnyasztottak s bármerre tekinték, mindenütt néma borongást láttam. Csak a pajkos gyermeksereg ment vidáman, kergetőzve az iskolába. Ellenállhatatlan erővel vonzott falkem ki, ki a temetőbe, ahol annyi sok jó ismerősöm aluszsza örök álmát. Amint a néma sirdombok között, a hulló cseppekkel terhelt, lombjavesztett fák alatt szórakozottan sétáltam s a cserregő szarkát, a verebek csiripolását hallgatám, egyszerre egy ismerős sír elé kerültem. Bokor, virág, fa nem jelöli János bátyám sírját. Árva az és mindenkitől elhagyatott, miként ő volt, a megcsontosodott, vén agglegény. A múlt héten még együtt sétáltunk, vígan, eltréfálva az én legjobb barátommal és most magamra maradtam. Itt hagyott az én egyetlen, őszinte jóakaróm. Akik nem ismerték közelebbről, nem is sejtették, milyen tréfás, jókedvű, derült kedélyű volt a fiatalabb éveiben, míg a keserű csalódások le nem törölték a mosolyt ajkáról. Ezt a kis történetkét, melyet el akarok mondani, szintén tőle hallottam. * Akkor még csak tizennyolcz éves voltam és szerelmes az őrülésig. Szerettem egy jóval idősebb asszonyt. De a szerelem tavaszán nem kezdjük a kort, nem nézzük a vagyont, a rangot, akkor forrón, igazán, önzetlenül, ész nélkül szeretünk. Egy vágyam volt csupán : minél gyakrabban gyönyörködni a szép asszonyban. Boldog voltam, ha az utczán, vagy a színházban láthatom. Nevét százszor meg százszor felírtam, felrajzoltam, megszereztem arczképét s azt mindig magammal hordozom. Temérdek szerelmes levelet s verset irkáltam hozzá, de nem volt bátorságom csak egyet is elküldeni. Gondolataim szüntelenül körülötte kalandoztak. Ő volt éltető napom, életem, boldogságom, egyetlen mindenem. Erről a néma szerelemről csak az én Béla barátom tudott. Sokszor beszélgettünk „róla“. Hogy milyen élénk fantáziája van az embernek diák korában, arra felemlítem néhány megvitatott haditervünket, melynek czélja volt megismerkedni a szép asszonynyal. Íme az egyik : meg kell tudni, merre szokott sétálni. Béla utána megy, tolakodóan megszólítja. Ugyanekkor én elérem őket s védelmére kelek a nőnek. Leszidom a vakmerő ficzkót. Én kérem a hölgyet, engedje meg, hogy elkísérjem, mert esetleg még egyszer alkalmatlankodik e tacskó. A terv nem volt épen rossz, de nem találtuk meg az alkalmas, hozzávaló terepet, amennyiben nem bírtuk kipuhatolni: vájjon szokott e „ő“ egyedül sétálni ? Másik terv: Béla ismeretséget köt a szép asszony szobalányával, így aztán megtudjuk, mikor van úrnője egyedül. Barátom egy kis sétára hívja a szobacziézust s egyúttal engemet értesít, hogy szabad az út. Én ajtóstúl berontok. Lábaihoz borulok. Megvallom szerelmemet. A kivitel a cziczuska makacsságán hajótörést szenvedett. Nem lehetett máskor sétára bírni, csak vasárnap délután. Akkor meg „ő“ rokonaihoz ment. Sok ,,jó tervünk" volt nekünk, de egyik sem sikerült. Egy napon barátom vidám arczcal állít be hozzám. — Na, pajtikám, ha van benned merészség és vállalkozási szellem, úgy a szép asszonyhoz közel juthatsz, egy fedél alá. Épen az imént tudtam meg, hogy szobalánya rögtönösen ott hagyta és most mindenfelé kereslet másikat. Jó gondolatom akadt. Neked úgyis lányos arczod és hangod van. Nővéremtől majd szerzek egy viseltes ruhát. Felöltözöl és beállítasz szíved választottjához. A részletekre egyelőre ne gondolj. A többi magától következik. Eleinte megijedtem ugyan a merész terv kivitelétől, de midőn végig gondoltam azt az élvezetet, melyet az „ő" mindennapi látása nyújthat, tettre határoztam el magamat. Igen, csak egy kis bátorság, meg szerencse és a dolog sikerülni fog. Még most is látom magamat, amint a tükör elé állított Béla a fehérpettyes, kék kartonruhában, lábaimon lakk félczipővel, fejemen fehér selyemkendővel. — így ni, igazán helyre egy szobacziczus vagy. Légy nyugodt. Senki sem fog felismerni. Ő jelenleg villájában lakik és igy legalább megszabadulsz a városi hőségtől, meg portól s kellemes vakácziód lesz. Majd a napokban meglátogatlak, hogy folytassam az ismeretséget, amit elődöddel kezdtem. „Szerencse fel.“ Az egész úton tépelődtem. Hátha felismer. Nem, az lehetetlen. Iskolatársaim mindig kisasszonynak hívtak s a télen egy műkedvelő előadáson leánynak öltözve léptem fel. Azt mondják, igen jól maszkíroztam magamat. De ha rajtacsipnek, még a hűvösre vihető tréfa. Na, ebben a forróságban nem is ártana egy kis hűvös, vigasztalom magamat. Így aztán bárminő veszedelemre mulatott aggódó lelkedjék egy hatalmas, remek Kossuth-szobor. De azután azt is hozzátettem, hogy kell az is, hogy a legkisebb községben is legyen idővel egy Kossuth-emlék, ha más nem, egy kis márványoszlop vagy tábla. Elmondottam, hogy pl. Olaszországban Viktor Emmáiméi, Garibaldi, Cavour szobra alig hiányoznak valamirevaló olasz városból. Bennem él a remény, hogy ha nem is tüstént, de rövid időn összegyűl azon összeg, amely elegendő arra, hogy a nagy hazafit érezben mi is megörökítsük. De arról is meg vagyok győződve, hogy ennek létrehozásában tisztelt laptársunk is erélyesen fog munkálkodni. ------m. A becsapott egyéves önkéntesek. A közös hadügyminisztérium lút játékot űz a magyar nemzet türelmével kezdettől fogva. Ezen törekvésének egyik csattanós bizonyítványa most az az eléggé nem jellemezhető és meg nem róható tény, amit a tartalékos tiszti vizsgát letett önkéntesekkel elkövetett. Ugyanis alig pár százat neveztetett ki hadnagynak, a többi kétezerét pedig csupán hadapródoknak, tiszthelyettesi, őrmesteri, vagy alsóbb altiszti rangfokozatban. Emlékezik mindenki arra, hogy mily óriási küzdelem folyt a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt akkor, amidőn azt iktatták törvénybe, hogy azon önkéntes, aki a tartalékos tiszti vizsgát nem teszi le, köteles további második évet szolgálni. Hiába harczolt ez ellen az egész ellenzék teljes elkeseredettséggel. Hiába mutatták ki, hogy a második év tulajdonkép büntetés azon magyar ifjakra nézve, akik nem tudnak németül. Hiába bizonyították be, hogy a tartalékos tiszti vizsgát nem tett önkéntesek, mint jó altisztek is megteszik kötelességüket a hadseregben. Mindezen s ehhez hasonló számtalan okoskodásra azzal feleltek, hogy a hadseregnek az egyévi önkéntesi »anyagból« nem altisztekre, hanem tisztekre, hadnagyokra van szüksége, és ez a szükséglet csupán ilyen kényszer útján fedezhető. Ily módon került bele a magyar kormánynak és pártjának örökös gyalázatára a magyar törvénytárba azon szakasz, hogy aki le nem akarja, avagy le nem tudja tenni a tartalékos tiszti vizsgát, az köteles második évet szolgálni fegyverben. íme, most egyszerre kisül, hogy nincs szükség a tartalékos tisztekre. Kiderül, hogy nem is ez volt a valódi oka a fentebb említett kegyetlen szakasz megalkotásának, hanem az, hogy a magyar művelt tanuló ifjúságot lehetőleg elnémetesítsék. Azt akarták elérni, hogy a magyar szülők tanulói pályára szánt gyermekükkel már úgyszólván a bölcsőben elsajátíttatni igyekezzenek a német nyelvet, mint a tartalékos tiszti vizsga letehetésének egyik fő előfeltételét. Az volt a szándékuk, hogy a magyar középiskolákban mentői nagyobb figyelmet fordítsanak a német nyelv tanítására. Az az óhajuk, hogy Magyarországon lehetőleg minden művelt embert kényszerítsenek a német nyelv megtanulására, a szellemi tápláléknak német nyelven való befogadására, s így lassanként elnémetesítésre. Most már egész világosan kilátszik a lóláb. És ne higyje senki azt a mesét, amit a kormánypártiak a véderő vitánál kitaláltak, hogy a törvény emlegetett szakasza az »urakat«, a gazdagabb osztályt sújtja. Ha így volna, akkor sem volna szabad azt megtűrni, mert tudjuk, milyen nyomorban nyögött a magyar akkor, amidőn a legfelsőbb osztályok el voltak németesedve, a középosztály latinul beszélt s csak a »parasztok« beszélték az édes magyar nyelvet. Elvész az a nemzet, a melynek bármelyik osztályát külföldi nyelv meghonosításával vonják el a hazafiságtól. De éppen a szegényebb szülőkre nézve terhesebb a másodévi önkéntesi szolgálat intézménye. Ma már a szellemi pályára való készülés nem a nemesi osztály, nem a gazdagabbak kizárólagos szabadalma. Szegény emberek is küldhetik ma már ilyen pályákra arra valónak ítélt gyermeküket. A szegény szülőknek nehezebb alkalmat adni gyermeküknek a német nyelv megtanulására. A szegény szülőket nyomja inkább gyermekük egyéves önkénytesi szolgálata, amely alatt tanulmányai majdnem teljesen szünetelnek. A szegény szülőket dönti nyomorba, ha a második évet is pályája elhanyagolásával kénytelen fiuk meddő katonai szolgálatra, kaszárnyái semmit nem tevésre fordítani. Ezentúl pedig hiába való a szorgalom, a német nyelv tudása, a szülők áldozatkészsége, a sok költség, a tartalékos tiszti vizsgát letett ifjak közül csak kevés juthat el a hadnagyi kardbojtig, hogy a hadseregben műveltségének és tanulmányainak legalább némileg megfelelő módon bánjanak vele akár békében, akár háborúban való bevonulása alkalmával, így bánik velünk az osztrák hadügyminiszter. Akinek tetszik az ilyen rút becsapás, az ám támogassa az 1867-es kiegyezést, s az ennek alapján álló kormányokat. Az ilyenek valóban megérdemelnék, hogy egy-két tanuló gyermekük legyen, akiket második évi szolgálatra kényszer