Kecskemét, 1896. január-június (27. [24.] évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-05 / 1. szám

KIDSOMÍT TH. VÁROS XXVII. évfolyam. 1. szám. ti: VÉLT ARA Kecskemét, 1896. január 5. Előfizetési­e kij . helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 8 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda.: II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. A KECSK NEMETI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hir­éle­t­mények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és biró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden beiktatása 2 frt. Bélyeg­díj minden beiktatás után . Előfizetési és hirdetési díja­dok a kiadóhivatalnál Kecs Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. A közügyekkel foglalkozás. Az ember nem magányos lény. Termé­szete, szüksége kényszeríti arra, hogy rende­zett társaságban éljen. Ebből azután azon kötelezettsége is folyik, hogy nem csupán a saját ügyeivel kell foglalkoznia, hanem a közügyekkel, is. Aki ez alól kivonja magát, az nem­ érde­mi meg azon előnyöket, amelye­ket neki a rendezett társaság ad. A közügyekkel való foglalkozás részben fizetéssel, ellenszolgáltatással járó, részben pedig ingyenes. Nem panaszkodhatunk, hogy az előbbire ne volna elegendő számban jelent­kező városunkban is. Sőt sokszor valóságos harcz és háború folyik a jelentkezők s támo­gatóik között. Ellenben mindinkább fogy azoknak a száma, akik akként is foglalkoznak közügyek­kel, hogy ezen fáradozásukért semmi néven nevezendő anyagi jutalom nem vár, sőt sok esetben az elismerés helyett gúny és gáncs jut osztályrészül. Hát persze minél nehezebb a megélhetés, mentől többet kell fáradozni azon, hogy ki-ki megszerezze magának és családjának a szük­ségest, annál kevesebbet törődhet a köz­ügyekkel. Aki ezért nem ér reá közügyekkel foglalkozni, arra senki sem vethet követ. Ámbár a legelfoglaltabb embereknek is kell legalább parányi időt fordítani a közügyekre. De el kell ítélnünk azokat, akiknek elég anyagi és szellemi erejük s hozzá még ide­jük is volna a közügyekben való részvételre s mégis majdnem teljesen visszavonulnak. Ezek közönyös, vagy önző emberek, akik a társadalomnak terhei, fejlődésünknek aka­dályai. Fájdalom, nálunk Kecskeméten is van elég ilyen közönyös és önző ember, aki egyedül saját érdekei szemüvegén át vizsgál mindent s a közügyekkel csak annyiban törődik, amed­dig annak hasznát látja. • Így van azután, hogy ha akad egy-egy önzetlen férfi, aki tevékenységet tanúsít az ingyenes közügyek terén, arra azután reá rakunk mindent, a nyakába sózzuk a lehető számú tiszteletbeli hivatalokat úgy, hogy egyiket a másik miatt nem tudja egész ember­ként betölteni legjobb akarata daczára sem. Azt tapasztaljuk és pedig nem örömmel, hogy társadalmi életünk különböző alakulá­sainál mindenütt majdnem kivétel nélkül ugyanazon férfiakkal találkozunk. Mindig csak néhányan húzzák az ingyenes közügyek nehéz igáját. Sehol sincs ez helyén. Mert a teher és munka megosztása képezi a haladás és a si­ker alapját. De főleg Kecskeméten egészség­telen ez az állapot, ahol — amint jól tud­juk — az értelmiség tagjai közül vagyono­sak nem nagy számban vannak. Az ingyen szereplőkre tehát olyan óriási úgynevezett „társadalmi adó“ járul, amelyet összeszá­mítva, a legtöbb elveszti kedvét, sőt lehetősé­gét annak, hogy azt sokáig viselje. Azért, ha azt akarjuk, hogy közügyeink fejlődjenek, meg kell osztani az ingyenes munkát. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy mindenki körülményeihez képest, anyagi és szellemi erejével arányban részt vesz a köz­ügyekben. Nem képzelünk olyan elfoglalt, vagy kevés jövedelmű embert, aki egy-két órát, egy pár krajczárt ne fordíthatna a köz­ügyekben való résztvehetésre. Csak így lehet egészséges társadalmi éle­tünk. Csupán ezen a módon­ érjük el köz­ügyeink állandó virágzását. —th­em. A második ezredév hajnalán. Midőn decz. 31-én éjfélkor tizenkettőt ütött az óra, az enyészet koporsójába zárta az uralkodót, ez elmúlt évet. Az emberek, daczára annak a közmondásnak, hogy a ha­lottról vagy jót, vagy semmit, majdnem egy­hangúlag legyalázzák az elhalt uralkodót. Alig akad szám­bavehető sajnálója. Nyomban annál kitörőbb örömmel és lel­kesedéssel üdvözlik az uralkodóvá lett trón­örököst, az újévet, tőle várván mindazon re­mények teljesülését, amelyeket az előd meg­tagadott. Meghalt a király, éljen a király, így megy az évről évre minden­ esztendő megújulásakor. Ámde most, a­midőn elérkezett az 1896-ik év, nemcsak a szokásos évfordulóról van szó. A magyar nemzet kegyelete, régi dicsőségé­nek érzete és jövő nagyságában vetett remé­nye ez évfordulót határkővé tette, a­mely azt jelzi, hogy ezer éve annak, hogy a magyar e földön államot alkotott s az újév első napján lépett a magyar nemzet a második ezredévbe! Ők hagyjuk el e napon a kicsinyes tor­zsalkodásokat, de még a komolyabb aggo­dalmakat is. Ezen a ritka ünnepen, a­minőt megülni a Gondviselés kevés nemzetnek jut­tat osztályrészül, felülemelkedni késztetnek bennünket a honszerelem s ezredéves törté­nelmünknek tapasztalatai a hétköznapi élet gondjain. Visszatekintünk az elmúlt ezer évre. Dicső­séges események keblünket hasonlókra fel­ké­­sitik. És megedz bennünket a további küz­delemre az a tudat, hogy e nemzet, a mely, úgyszólván folytonos vészszel s viharral da­­czolt s a legnagyobb megpróbáltatásokat kibe verte, elég erős arra, hogy teljes önérzettel s legszebb reményekkel kezdje meg életének, illetőleg államalkotásának második ezredévét. Isten csodája, hogy államot tudott alkotni e földön a magyar. Még nagyobb, hogy azt ezer éven keresztül meg tudta tartani. A leg­nagyobb csoda azonban, hogy ez a kicsiny nemzet őserejéből mit sem veszítve, nem mint vénülő, agyulásnak indult nemzet, hanem mint ifjú kezdi meg a második ezredévet. A kicsiny magyarság ezelőtt ezer eszten­dővel oly földön telepedett meg s alkotott ál­lamot ellenséges elemek közepette, a­melyen nálánál sokkal, de sokkal hatalmasabb népek hasonló kísérlete nem sikerült, sőt ezen óri­ási népek teljesen elenyésztek minden nyom nélkül. És midőn őseink elfoglalták e hazát s a közös dolgokat, az alkotmányt a pusztaszeri gyűlésen rendezték, akkor sem szűnt meg a magyar küzdelme. Talán számot sem tudnék adni a keserves küzdelmeknek, a­melyeket a magyarnak folyton-folyvást vívni kellett azért,­ hogy ellenségei el ne terüljék a föld szik­éről! Hányszor volt a magyar nemzet azon a ponton ezen ezer év alatt, hogy végső romlá­sát hirdették ellenségei künn, a kishitűek idebent! Várjon a legerősebb h­itűek is nem tartották-e elvesztettnek Magyarországot Sajó, Mohács, Világos után? És mégsem veszett el a magyar. Mert a romlatlan nép érző szivében lángolóan ég a haza, a szabadság, a függetlenség szent sze­­relme. Ezt az érzelmet a magyar nép szívé­ből nem tudta kiirtani sem tatár, sem török, sem német... Ám fájón emlékezünk meg ez alkalom­mal is, hogy hajdan nagyobb volt a magyar. Független, önálló magyar állam első hatal­massága is volt Európának. Örömünk persze akkor lenne teljes, ha nemzeti és állami önál­­dóságunk minden tekintetben a régi fényben csillogna. De hát mint egyeseknek, úgy nemzetek­nek sorsában sincs állandóság. Egyszer job­ban, máskor rosszabbul folynak dolgaink fő­leg azért, mert egyszer jobban, máskor rosz­­szabbul törődünk édes hazánk dolgaival. Nincs­ okunk­ a kétségbeesésre. Látott már a magyar nemzet nagyobb veszedelmeket is és sikerrel küzdött meg azokkal. Ideig-óráig tartó tespedés, elernyedés nem örvendetes je­lenség ugyan, de azért nincs okunk arra, hogy reménytelenül menjük bele a második ezred­évbe. Ellenkezőleg! Életkedvet, tetterőt, buz­galmat és kitartást nyújthat a nemzetnek azon öntudat, hogy millió és millió baj da­czára is áll a magyar, él a nemzet. Élni fog a magyar nemzet! Nem álomképet rajzolunk, hanem az ezredéves történelem tanulságakép komoly hitünk és meggyőződésünk szerint hirdetjük, hogy a magyar nem veszendő, hanem önálló, függet­len államot fenntartani képes nemzet. Erős meggyőződésünk, hogy a magyar újra ki fogja vívni teljes függetlenségét és büszkén áll a legelső európai művelt nemzetek sorában. Nincs ok a csügedésre! Ok tertek, polgár­társak valamennyien, munkálkodni a haza ja­váért, a nemzet boldogulásáért. Az ezredéves alapot erősítsük meg, hogy bizton állhasson ellen újabb ezredév minden veszélyesnek! Boldog újévet! Boldog jövőt a magyarnak ! Legyen a magyarok Istenének áldása minda­zokon, akik a haza jólétéért, tehát független­ségéért küzdenek ! Horváth Ádám a kecskeméti függetlenségi párt újéve. Mint az utóbbi időben minden újév napján, úgy­ az ezredik új esztendő alkalmával is szép és­­kegyeletes ünnepséget rendezett a helybeli füg­getlenségi párt vezérbizottsága, szeretett elnöke, Szappanos István tiszteletére, amelynek lefolyá­sáról a következőleg számolunk be: Újév napján, délután 3 órakor a „Népkör“ helyiségében gyűltek össze a párt vezérbizott­­ságának tagjai és a párt tisztviselői, számszerűit 24-en, és testületileg jelentek meg a szeretett pártelnök házánál, Sárközy P­ál ügyvéd és Far­kas Ignácz gyógyszerész pártalelnökök vezetése alatt. A pártelnököt külön-külön mindenki szívé­lyesen üdvözölte, sok jó egészséget és teljes megelégedést kívánva neki, a­mit természetesen ő is szíve mélyéből kívánt vissza mindegyiknek és egyenként kezet szorított az összes jelenvol­takkal, akik azután a nagy, tágas teremben fél­körbe állottak, s előlépett Nagy Imre szer­kesztő, a függetlenségi párt jegyzője, mint a tisztelgők szónoka, s a következő lelkes beszéd­ben üdvözölte a párt érdemdús elnökét: Kedves elnök úr! Szeretve tisztelt vezérünk! Mint a kecskeméti függetlenségi párt vezér­­bizottsága jelentünk meg ez alkalommal testüle­tileg, hogy egyrészről biztosítsuk Önt igaz tisz­teletünk és tántorít­atlan bizalmunkról, mint pártunk érdemekben gazdag elnökét, s másrész­ről, hogy ez igen magasztos és lélekemelő alka­lomból, midőn nemzetünk ezeréves állami életé­nek elmúlása után egy újabb ezredévnek hajnal­­hasadását ünnepli, a magyarok istenének min­den áldását kérjük imádott hazánkra és nemze­tünkre, hogy adja megérnünk azt az igazi füg­getlenséget és önállóságot, amely biztosítja a polgárok jogát, a nemzet boldogságát, jólétét, anyagi, szellemi és erkölcsi haladását, amelyről ön, mélyen tisztelt elnök úr, velünk együtt ifjú szívvel olyan sok szépet álmodott és amelyért egy hosszú életen át annyit küzdött és fáradott. A családfőt e napon szeretettel veszik körül ivadékai. Mi is elhoztuk Önnek sziveinket, hogy mint a függetlenségi párt nagy családjának tag­jai, körülvegyük Önt, ami ősz apánkat, ami ked­ves vezérünket, annak meleg szeretetével, mint a százados tölgyet a tövében nyíló bokrok. Még csak alig néhány napja annak, hogy ugyanezen helyen állottunk, és amikor pártunk ügyésze tolmácsolta tiszteletünket és szerete­­tünket, ez azonban jobbára csak az embernek szólt. Most azonban mint pártférfiak, mint egy hatalmas, nagy és erős politikai pártnak vezérlő testülete jelentünk meg a mi politikai vezérünk­nél, hogy biztosítsuk önt tántorít­atlan hűsé­günkről és törhetetlen ragaszkodásunkról, és azon nagy elvek és nagy szenvedélyek mellett való ernyedetlen kitartásról, amelynek ön, ked­ves elnök úr, egykor magvetője és hű kertésze volt, ma pedig bátor védelmezője. Eljöttünk, hogy a férfi szavával, a hazafi lel­kesedésével és a pártember rajongásig hű szere­tetével tegyünk tanúbizonyságot arról, hogy a független Magyarország kivívása érdekében való küzdelmet ezentúl még nagyobb esélylyel, még tömörebb összetartással fogjuk folytatni, mint eddig. Az ezredéves ünnepek harmóniáját vallási harcz és testvérháborúnak zsibongása készül megzavarni. Az Isten nevében hintik a gyűlöl­­ség magvát. A szeretet papjai, a béke apostolai harczot és háborút hirdetnek. Mi meg fogunk állani helyeinken, bármiként nyaldossák is a felkorbácsolt hullámok szennyes fodrai azokat a szirteket, amelyekre mint erős kőszálra, hazánk függetlenségének nagy eszméi vannak bevésve mélyen, kitörölhetetlenül, és amelyen egykor azok is bűnbánólag fognak meg­pihenni, akik azt ma elvakítva, lelki sötétségük fanatikus szenvedélyével ledönteni készülnek. . Kedves elnök úr! A veszély érzete összetar­tásra késztet. Mi tudni fogjuk kötelességünket. Csak vigye azt a szent eszmékkel megkoszorú­­zott zászlót előttünk, mi követni fogjuk híven, rendületlenül, míg el nem hullunk egytől egyig, vagy kivívtuk hazánk függetlenségét. És most, azon óhajomnak adok kifejezést, amely, azt hiszem, közös imánk, hogy az Isten áldja, az Isten tartsa és védje kedves elnökün­ket. Hozza el az ég elveink diadalát és árassza minden áldásait imádott, kedves hazánkra! A szónoki hévvel elmondott lelkes beszéd nagy hatást tett a jelenlevőkre, s az ősz Szap­panos István mélyen meghatva, könnyekig meg­indulva fogott beszédébe, s a következőkben vá­laszolt : Kedves Barátaim! Tisztelt vezérbizottság! Igen nagyon köszönöm szíves megemlékezé­süket, melylyel ez új év napján megtisztelni és érdememen felül kitüntetni szívesek voltak. Úgy tekintem azt valóban, mint a családtagok szeretetének megnyilatkozását a családfő iránt. De tekintem úgy is, mint igen szép jelét az egy politikai véleményen levő polgárok polgártársuk iánt való igaz ragaszkodásának. Én, kedves barátaim, egy egész életet töltö­­tem el a független magyar haza ügyének szol­gálatában és ha volt sok keserűség, de volt két­ségkívül nem kevés öröm is, mely nekem e hosszú életen át osztályrészül jutott. Mert ha levert és elszomorított is olykor-olykor, ha láttam a pol­gárok széjjelvonását, vagy pedig vészes politikai irányzatok térfoglalását, megvigasztalt mindig­az a tudat, hogy a mi értelmes, okos és gondol­kozni tudó népünk előbb-utóbb fölismeri a he­lyes utat, tudatára ébred tévedésének és jóvá­­teszi botlását az által, hogy sietni fog a mi kö­rünkbe, mert jól tudja, hogy szellemének röpte rokonszívekre talál. Jól látom én most is, kedves barátaim, hogy zivataros felhők mutatkoznak a politikai látó­határon, a­melyek nem kevésbbé elszomorítók, mint aggasztók. Elszomorítók azért, mert a test­vért testvér ellen, az apát fiai ellen, a rokont ro­kon ellen tüzeli és viszi harczba, tehát az áldat­lan testvérháborút idézi fel épen akkor, a­mi­kor ezer éves állami tételünk fölött osztatlanul örülni és lelkesülni kellene édes mindnyájunk­nak, mint egy szerető édesanya, a magyar haza kedves gyermekeinek. Aggasztó pedig ezen ál­lapot azért, mert épen ott szítják ezt az áldat­lan harczi tüzet, a­honnét mindig vész és pusz- Lapunk mai számához egy és féliv melléklet van csatolva. I K*c*kemési­­ Állami Levéltár

Next