Kecskemét, 1897. január-június (28. [25.] évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-03 / 1. szám
1. szám A Rudolf-laktanya jövedelme 31,808 frt 15 kr. A javadalmak és helypénz jövedelme 207,499 frt 50 kr. A kutyaadóból 1,600 frt folyik be. Az értékpapírok jövedelme 45,151 frt, amely összeg a következő tételekből alakul: 42 db pesti hazai első takarékpénztári részvény után 16,800 frt. 15 db kecskeméti takarékpénztári részvény után 1,050 frt. 1 db kisbirtokosok orsz. földhitelintézeti alapitó levél kamata 50 frt. 2 db népbanki részvény után 40 frt. 555,800 frt regale-kártalanítási kötvény után 42% kamat 25,011 frt. 105 db hazai bank részvény után 945 frt. 500 db kecskemét—fülöpszállási helyiérdekű vasút elsőbbségi részvény után 1,250 frt Tőkepénzek után 33,290 frt 72 kr. a jövedelem. Ezen összeg alkotó elemei a következők: a váltságos földek ára után 15,000 frt, újabb időben eladott csücskeföldek ára 1,980 frt 76 kr. Egyéb tőkék után 1,873. frt 90 kr. Zálogintézeti alaptőke után kamat 11,693 frt 98 kr. Kölcsönök és realizált köztartozások után 3,572 frt 22 kr. Asphalt-költség kamata 500 frt. A mezei kemenczék jövedelme 11,873 frt. A vidéki kórházban ápoltak gyógydijai megtérítéséből bevétel 740 frt. Egyházak szegényalapitványainak kamata 1,151 frt 02 kr. Telek-terjedékekből 800 frt. Késedelmi kamatok 2590 frt. Az állami italmérési jövedékből részesedési járulék 6,500 frt. Marháslevelek árából 8,500 (a költség levonásával.) Különféle bevételek 8,500 frt. Anyakönyvvezetők fizetésének megtérülése 3,000 frt. Pénztár-maradvány 44 frt 21 kr. A közkemenczealap fölöslege 10,012 frt. Városi pótadó 10% , 21,500 frt. Az összes bevételek tehát 631,607 frt 50 krban voltak előirányozva, a kiadások pedig 601,090 frt 29 krban. Mutatkozott tehát 30,517 frt 21 kv. fölösség, amely azonban a fizetésfölemelés által elenyészett, sőt néhány ezer forint hiány mutatkozik az 1897-ki költségvetésben, amelyet azonban födezni vélnek a kiadások némely tételének megszorításából és némely bevételi tétel emelkedéséből. SZÍNHÁZ. Nagy erkölcsi bukással záródik a színházi év kedves hazánkban, amit a székesfővárosban termelnek, legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy reményünket a legközelebbi jövő irányában kedvezőbb fokra emelje. Nem annyira a tudomány tönkje előtt állunk, mint újabban mondogatják , hanem valósággal beleestünk, benne vagyunk a színművészet tönkjében. Épülnek a színházak jobbra-balra, de nem a művészet, hanem nyerészkedés és anyagi élvezetek számára. A nemzedék rohamosan akar élvezni s úgy látszik, minden oldalról előmozdítják e törekvését: „Hadd mulasson a nap, hadd merüljön észrevétlenül a legeszeveszettebb, a legkábítóbb mulatságok körébe, legalább nem politizál, vagy ha politizál is, mindjárt rámondja az áment mindenre amit eléje szabnak, csakhogy minél több ideje maradjon a léhaságra.“ A székes fővárosban s talán az egész országban ez az elv járja mindenfelé. A német múzsának nagy tüntetéssel kitették a szűrét — az egyik ajtón, s megengedték, hogy a másik ajtón belopódzék. S most, a különböző orfeumok, capriceok, établissementek, meg Isten tudja, mily czimet hordó fényesbbnél fényesebb helyiségekben több német színész, bűvész, szemfényvesztő s német énekesnő működik Budapesten és terjeszti az osztrák szent nyelvet, mint amennyi sáfárkodott a Bach korszak fénykorában. És fájdalom! anynyira jutottunk, hogy ezekben a helyiségekben a magyar szót, ha kivételesen megtűrik is, nem egyszer gúny tárgyává teszik, legalább úgy viselkednek irányában, mintha az kegyelemkenyerén tengődnék és szánalmat érdemelne. S igy vagyunk a millenniumot követő év legelején. Ami bosszantóbb, legújabb színirodalmunk egy része úgy tűnik fel, mintha az ép említettük mulató helyiségekből szedné eszméit, gyártmányai morzsáit, s azokból merítné lelkesültségét új darabok írására. Nem mondanánk igazat, ha teljesen tagadni mernék ez állítás valóságát: a legközelebbi években a székes fővárosból került darabok közül nem egy bátran számot tenne ama helyiségek repertoriéjában, sikamlóság , meg léhaságra nézve, nem egyszersmind elmésség, szellemesség dolgában is, mert ilyesmit hiába keresnénk. Tehát odajutottunk, hogy visszafejlődtünk abba a korszakba, amikor a magyarhoni német színházak erkölcsi sülyedtsége idején minden jóravaló hazafi nemcsak nemzeti szempontból kívánta a magyar színház mielőbbi fölépülését, hanem a színpad megnemesítése, szóval erkölcsi fölemelkedése végett is. Hol vannak azok az idők? Mai napság már a Gigerlikkel és a Vigéczekkel felelnek erre. Mily hanyatlást mutattunk fel a Fenegyerekek szinrehozatalakor! S hogy azóta is csak sülyedtünk és sülyedünk minduntalan, igazolják a Vigéczek. Miért kellett ennek is megszületnie? Megmondja szerzője. Mert — úgymond — van egy Cavalleria rusticana, hadd legyen tehát egy Cavalleria vigécziána is. Nos tehát eme darab szomorú jele a jóizlés elferdülésének, az általános szellemi ziláltságnak. Amazokban mégis csak jutott s maradt egy egy elmésebb ötlet, egy egy fonal, mely valami meséhez vezetett; itt épenséggel semmi sincs. Még zenéje is annyira semmis, annyira üres, szegényes, hogy hozzá képest a Fenegyerekek indulóját valami formásabb műalkotásnak kell nyilvánítanunk. A vidéki színigazgatók mit tehetnek róla, ha a székesfővárosból ilyen darabokat küldenek nekik? Elérték azt, hogy a vidéket is meglehetősen előkészítették a léhaságok befogadására. Azért bátran állíthatni, hogy az elmélkedésnek vége s kiki csak a bohóskodáson kap. A jutalomjátékok csakugyan kezdetüket vették, az Arday Blankáéval. Nagy szó. Nem akarunk kisvárosiak lenni s azért a jutalomjátékok jövőben örökre száműzve lesznek. Ezúttal tisztelet és kör lát a kivételnek Andayt és társait illetőleg. Ami kedvelt primadonnánk a „Kisasszony feleségemet“ választá, mely Lecocq egyik legkedvesebb, legszellemesebb operetteje, és szerencsésen járt, mert nagy ünneplő közönségtől s a fiatalság nagy lelkesültségétől látta környezve magát, két pompás illatos bokréta meglepetésében részesülvén. A jutalmazott Marjolaine szerepében sok szép helyet mutatott fel, úgy a magánrészekben, mint a Tordayval (órás) énekelt kettősökben, különösen az első felvonásban, mely egyöntetűség és dallamosság tekintetében tökéletes volt. A második felvonásbeli dallama nagy igényű, változatos időméretű s az kevésbé is sikerült neki, mint a Torossyval (Aveline) énekelt kettős, mely a bariton hozzájárulásával hármassá fejlődik s a zenekarkisérettel, különösen a hegedűk behízelgő, simulékony alakzataival azt a vonzó szenderdalt adja, mely egy Auberhoz is méltó volna. A jutalmazott s vele együtt a többi közreműködő is Mátray (Hannibál), Ferenczy (Wanderburn), a kitűnően hangolt Békés (polgármester), Pesti (Petersop) sok kihívásban részesült, a Donáth karnagy úr által vezetett előadás minden tekintetben előkelő színvonalon állván. A Peleskei nótárius színrehozatalát jó gondolat sugalmazta. A félárak kedvezményénél fogva a színház zsúfoltig telt s a páholyok közönségeként kedvesnél kedvesebb gyermekarczok, szőkék és barnák mosolyogtak a színpad felé, várva az előadást, mely bizonyára mindnyájuknak feledhetetlen élvezetet nyújtott. A czimszerepet Ferenczy némileg elfogultan játszta és eltérőleg a régi hagyománytól. Egészben véve gondról tanúskodott e szinrehozatal A Gyerekasszony, ifj. Bokor József új népszínműve gyarló szerzemény, melynek a harmadik felvonásban bekövetkező bonyolulatát rögtöni megoldás váltja fel. Előadása jóval többet ért a Serfőzi Etel (czímszerep), Gyurmán (Mariska), Békés (plébános), Földváry (molnármester), Bajz (őrmester), Pesti (molnárinas), közreműködésével. Zenéje Dankó Pistától való, és nem egy érdekes számot tartalmaz. A harmadik felvonás egy malomban történik. E malmot Bognár gépmester terve szerint Szegedi tanácsnok úr készíttette, s az egész kiválóan sikerült készlettel gazdagította a színház bútorzatát. Műsor: Vasárnap, 3 án: Dalos Pista. Hétfőn, 4 én : Nagymama. Kedden, j én: Nagyapó. (Mátrai Kálmán jutalomjátéka.) Szerdán, 6-án: Fenelányok. Csütörtökön jén: Hoffmann meséi. Pénteken, 8-án: II. Rákóczi Ferencz fogsága. Szombaton, 9 én Kom évi Ili harangok, csak jágerné asszonyom lett volna. Aztán az erdész már özvegy ember. Az igaz, hogy huszonöt éves férfi, de egy gyermeke is van. Ott csak mostoha anya lett volna a lelkem. Hogyan föl is vitte az Isten a dolgát ennek a szegény ispánleánynak. Mikor vége szakadt a lakomának, mikor az utolsó vendég is kocsira ült s a férfi szerelemittasan ölelte át a leányka derekát, édes szavakat suttogva nejének, forró csókokat lehelt az ártatlan gyermek ajkára, ekkor érezte csak, hogy e nőnek szerelme nem az övé. Ajkai hidegen csókolják vissza, szeme másutt révedez, sóhaja elárulja, hogy lelke nem itt van. A gazdag úr szerelemre vágyott, szerelmes szavakat kívánt az asszonytól s a nő válasza hideg. — Megesküdtem, hogy az ön hűséges felesége leszek. Eskümet megtartom. Szegény asszony! Apja elszakította jegyesétől, a szegény erdésztől s a gazdag földesúrhoz kényszerűl. Ilyen szerencsére nem minden ispánleánynak akad, őrültség lett volna azt visszautasítani. Hogy a szívnek is jogai vannak, arról a zsarnok apa mit sem tudott. Ő sem nősült szerelemből s mégis boldog családi életet élt. Az első két év alatt a férj nagyon mogorva volt. Neje mindenben kedvét kereste ugyan, minden kívánságát elleste és teljesité, de az igaz szerelmet nem nyújthatta. Egy kedves, angyalarczú leányka aztán elhitette János úrral, hogy nincs nála boldogabb férj s nejénél szeretetreméltóbb asszony a világon. Az anya gyermekének élt s midőn ezt gondoskodásával elhalmozá, az apának is jutott a szerető gyöngédségből. A komor férjet a családi élet aprólékos örömei egészen átalakították. Imádta feleségét meg gyermekét s minden idejét azokkal töltötte, úgy, hogy egészen megfeledkezett a külvilágról s barátait is csak ritkán látogatta meg. Az asszony minden hónapban egyszer átlovagolt a szomszéd kastélyba, hol János úr nővére lakott, ki Ilonát gyermekeként szerette. Egy napon hiába várták haza az úrnőt. Már rég elmúlt az ebéd ideje s ő még mindig nem jött meg. János úr türelmetlenül járkált fel s alá, majd a cselédséget vette elő. A lovász annyit tudott, hogy a nagyságos asszony reggel az erdő felé lovagolt a Nedeczky kastély irányában. Mig az úr a lovásznak parancsot adott, hogy azonnal nyergeljen, egyúttal előhozta pisztolyát s gépiesen a nyeregkápába csúsztatta. A nemes mén repült az erdő felé, gazdája dühösen sarkantyúzta. Már kifehérlett a fák közül az erdészlak is, majd látható neje lovát a ház előtt. A férjben felébredt a féltékenység ördöge s határtalan haraggal rohant az épület felé. A lódobogásra figyelmessé lett erdész zilált tekintettel, reszketve lépett ura elé. Az vak dühében elővonta pisztolyát s becsülete megrablója a másik pillanatban véresen hevert előtte. — Nyomorult, hol a feleségem ? — Ő már az égben van eddig, hörgé a haldokló. Paripáját a kerülő gazdátlanul fogta el s aztán sok keresésre őt is megtaláltuk szétzúzott fejjel, holtan, mereven. Egyelőre ide hoztuk. Oh uram, teljesítsd utolsó kérésemet. Ártatlanul halok meg. Viseld gondját fiamnak! A büszke főúr odatérdelt áldozatához s esküre emelte kezét, mire a haldokló megkönnyebbülten zárta le szemeit. Mint minden hirtelen haragú ember, tettét János úr is azonnal megbánta, de a megtörténten változtatni nem volt hatalmában. Későblten támolygott a szobába s ott neje holttestére borulva, kénytelen szemekkel, mereven bámulta annak sápadt arczát, rémülettől kerekre nyílt, üveges szemeit. Ettől a szörnyű esettől fogva szavát ritkán lehetett hallani. Az erdész fiát, Gábort magához vette s leányával együtt neveltette a kastélyban. A gyermekek hamar megszerették egymást. A leányka csintalan, jókedvű teremtés volt, ki, ha szerét tehette, a fákra is felmászott, meg a paraszt gyerekekkel háborúsdit játszott. Gábor, a komoly, csendes fiú, iparkodott ilyenkor testvérkéjét megmenteni a szigorú madame büntetésétől, ami nem mindig sikerült. Később a tehetséges fiút elküldte János úr a középiskolába. Most már ritkán láthatták egymást s igy a szünidőt alig várták, annak mindketten előre örültek. Akkor bebarangolták az erdőt, mezőt, hol minden évben gyönyörködtek a pompás virágokban, hol kergették a pillangót s annyi gyerekes bohóságot csináltak együtt. Mikor Gábor tizennyolcz éves lett, gyámatyja előtt kinyilvánította, hogy pap akar lenni. — Hat év múlva felszentelt pap vagyok. Akkor hazajövök s ha kedves gyámatyám kegyúri jogánál fogva nekem adja a parochiát, életem végéig itt maradok, ahová annyi kedves gyermekkori emlék fűz, ahol annyi szép órát töltöttünk az én kis testvérkémmel. Mire visszajövök, ő már férjhez menő , hajadon lessz. Majd én esketem össze a boldog vőlegénynyel. János úr hiába iparkodott lebeszélni a fiút, az szilárdan ragaszkodott elhatározásához. Gábor mint felszentelt pap tért haza. Szép, erőteljes férfi lett, okos, mélytüzű szemekkel, egészséges, rózsás arccal, melyen a szobai élet semmi nyomot sem hagyott. Gyámatyja gyönyörködött a daliás férfiún, mig egykori játszótársa félénken tekintett azokba a komoly, éjsötét szemekbe, melyek annyi jósággal, szelídséggel pihentek kis testvérkéjén. — Várjunk, kedves fiam. A paplakot újjá építtettem s Ilona iparkodott jól berendezni, hogy otthonosan érezd magadat. A kis bohó még gyermekkori játékszereidet is összegyűjtötte az egyik szekrénybe. Midőn Gábor elfoglalta a paplakot, mélyen meghatotta az a gondosság, melynek nyomát magán viselte minden bútordarab. Íróasztalán ott állt a rózsa és gyopár, az a két virág, melyet gyermekkorában annyira szeretett s oly gyakran szedett a kis Ilonával. Képzelmében látta a leánykát, amint szobáját szerető gondossággal rendezte, de nem a pajzán, vidám gyermek jelent meg előtte, hanem a komoly hajadon, bűbájos kék szemeivel, angyali arczával. A romlatlan férfiszívre kimagyarázhatatlan, csodás varázserővel hatnak a szép leányszemek s Gábor nem tudott e varázs alól szabadulni. A fiatal lelkész rendesen késő éjfélutánig ébren volt s olvasott. Ajtaját sohasem zárta be. Egy napon zúgó vihar tombolt a hegyek közt, egy-egy pillanatra a haragos villám bevilágított a sötét éjszakába, mikor átázott ruhában, kibomlott hajjal belép Ilona. — Az Istenért, mi baj van a kastélyban, szólt megrettenve a pap. Hogyan tudott ilyen viharos időben egyedül jönni ? A leány a fiatalember elé borult, átölelő térdeit KECSKEMÉT * Felhívás előfizetésre. Lapunk 1897. január elsejével fennállásának XXVIII-ik évfolyamába lép. Már maga ezen körülmény is fölöslegessé teszi, hogy lapunk jövendő irányát illetőleg programmot adjunk. Maradunk a régi úton. Rendithetlen hűséggel ragaszkodunk függetlenségi elveinkhez, amelyekről el nem választiatoknak tartjuk a szauna szellemben való haladást. Minden igyekezetünket arra fordítjuk, hogy városunk közügyeit tőlünk telhetőleg előmozdítsuk, mert hitünk szerint ez legfőbb kötelességünk. Mindezekben pedig úgy, mint eddig, a legtisztább tárgyilagosságot tartjuk szem előtt. ( Ezen az alapon kérjük úgy a függetlenségi párt, valamint az egész közönség támogatását. Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvashatók. Sziládi László Dr. Horváth Ádám kiadótulajdonos, felelős szerkesztő. 1897. január 3. ÚJDONSÁGOK. Kecskemét, 1897. január 2. — Halálozás. Újból egy 1848/49-ki honvéd halt meg. Maholnap már alig marad valaki a hősök közül életben. A megszomorodott család a következő gyászjelentést adta ki. »Özv. Polotini Sándorné, szül. Kecskeméthy Teréz mint feleség, és ifj. Politini Sándor mint fiú, mélyen megszomorodott szívvel jelentik úgy a maguk, valamint a nagyszámú rokonság nevében is a felejthetetlen jó férjnek, az édesapának, a szeretett sógornak és nagybácsinak, Id. Pootini Sándor volt 48/49-ki vitéz honvédhuszárnak f. hó 26-án délután4 órakor, 66 éves korában, hosszas szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után történt csendes kimúlását. A boldogultnak hilt tetemét f. hó 28-án, hétfőn délután 3 órakor teszik örök nyugalomra a róm. kath. egyház szertartása szerint az I-ső tized, Festőutcza 248. szám alatti házból a Szentháromság temetőbe; az engesztelő szent mise-áldozat megtartása pedig 29-én, kedden, reggeli fél 8 órakor lesz a boldogult lelki üdvéért. Kecskemét, 1896. deczember 27. Áldás és béke lengjen porai felett!« — A „Kecskemét múltja és jelenet czímen lapunk múlt számában megjelent újdonságból elnézésből kimaradt, hogy a hasonczímű munka első kötetében dr. Hollós László főreáliskolai tanár úrtól az említetten kívül még egy nagy terjedelmű dolgozat fordul elő Kecskemét növényzetéről. Egyébként, mint már említettük, az egész kötetet ismertetni fogjuk. — István napján a függetlenségi párt küldöttségileg tisztelgett elnökénél, Szappanos Istvánnál, akit Farkas Ignácz szép beszéddel üdvözölt névünnepe alkalmából. A megtisztelt elnök meleg szavakban adott köszönetének kifejezést s kijelentéseit a jelenlevők tetszéssel és éljenzéssel fogadták. Karácsony első és második napján a kegyesrendiek templomában tartott istentisztelet fényét nagyban emelte az ez alkalommal előadott zenés mise. Kender Coúr miséjének előadásában a karok összhangja, az ének- és zenének teljes összeolvadása volt meglepő. A karnak hölgy- és férfitagjai a legszebb eredménnyel dicsekedhetnek e nehéz mise minden részének szabatos előadása után. Szent- Gály Gyula Tantum ergo-ja tetszetős darab s eléneklése szintén kifogástalan volt. A magán énekrészek pedig a művészet teljes magaslatán mozogtak. Dékány Mariska úrhölgy Weisz »Domine, ne in furore tuo« graduálját énekelte zenekar-kisérettel. A biztos tudásból eredő bátorság érctes csengést és mindent betöltő erőt adott hangjának, melyet egész szépségében élvezhetett a közönség. Auday Blanka úrhölgy, színházunk művésznője pedig Cherubini »Ave Mailav.-Jolt adta ott? Ö^ciiL-OcUj Ctjulä. Ui licui^öAC-velése szerint betanított zenekiséret mellett. A magában is remek alkotás előadásával, minden izében gyönyörű színezésével s főleg fuvolakiséret mellett a végén elhaló piannissimójával a kedvelt művésznő legvalódibb sikereinek egyikét aratta. Ez ismertetés kapcsán a zenés mise előadásában közreműködő hölgyek és urak fogadják a házfőnökség legmelegebb köszönetét. — Grasselli Miklóst, a helybeli földművesiskola igazgatóját ezen minőségében véglegesítette a miniszter. Örömmel vesszük e hírt tudomásul, mert az igazgató úr már eddigi működésével is bebizonyította reátermettségét nehéz feladatára. Hisszük, hogy vezetése alatt fel fog virágozni ezen iskola s egyébként is nagy hasznára lesz az igazgató és tantestület működése városunk földművelési viszonyainak.