Kecskemét, 1897. július-december (28. [25.] évfolyam, 27-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

II. tized, Plebánia-utcza 8. szám.KECSKEMÉT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. XXVIII. évfolyam. 27. szám. Kecskemét, 1897. Julius 4. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 8­kr. Félévre - - - - - 2 írt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók a kiadó­­hivatalban, Fekete M., Metzger Béla és Steiner Mihály kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 2 frt. Bily­eg dij minden beiktatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. A politikai helyzet. Valamint harczi zajban hallgatnak a mú­zsák, akként az aratás közben meg szoktak szűnni a törvényhozás termében a tanácsko­zások Magyarországon. Most azonban kivéte­les helyzetben vagyunk, a honatyák a rek­­kenő melegben ott tanácskoznak a képviselő­­ház üvegteteje alatt. Együtt tartja őket egy­részről a kormány makacssága, másrészről pártunk kötelességérzete. A sajtószabadságon akart rést ütni a Bánffy-kormány a bűnvádi perrendtartást életbeléptető törvényjavaslat 16-ik §-ával. Ezt meg nem engedhette pártunk , foly a vita június 1 -je óta és ha a kormány makacs­sága meg nem törik, nem is képzelhető, hogy mikor lesz vége az érdekes küzdelemnek. A kormány helyzetét jelentékenyen meg­nehezíti azon körülmény, hogy időközben elő kellett venni az 1896. évi XIX. t. sz. meg­hosszabbításának ügyét. Ezen javaslatnak f. évi augusztus hó 1-ig törvényerőre kellene emelkednie, mert különben kínos helyzetbe kerülhet a kormány. Nem czélja pártunknak ebből az önmaga által okozott helyzetből kiszabadítani a kor­mányt. Először is azért, mert ezzel is lendít­­hetünk a sajtószabadság ügyén. Másodszor azért, mert mind közjogi, mind közgazdasági tekintetben nemcsak súlyos aggodalmai van­nak pártunknak e javaslattal szemben, hanem határozott tapasztalat szól a mellett, hogy annak intézkedései károsak a magyar nem­zetre nézve. E javaslatban arról van szó, hogy az itt termelt, de itt el nem fogyasztott répac­ukor mennyiség után évi kilenc­ millió forint ere­jéig elengedjük a fogyasztási adót, sőt juta­­lomdíjban részesítjük a czukorgyárost a kül­földre kivitt czukor után. Közjogi tekintetben aggályos e javaslat, mert hasonló törvényt kellene hozni Ausztriá­nak is, már­pedig odaát nem is ülhet össze a parlament, olyan zavarosak a viszonyok, így hát császári rendelettel kell pótolniok a tör­vényt, a­mit mi nem fogadhatunk el törvény­nek, mert az 1867-iki kiegyezés is világosan parancsolja, hogy Magyarország a közös vi­szonyokat érdeklő dolgokban csakis Ausztria alkotmányos képviseletével állhat szóba. Közgazdasági tekintetben csak Ausztriá­nak kedvez ez a törvényjavaslat. A mi szegé­nyes 17 czukorgyárunk ugyan alig termel annyit, a­mennyi saját fogyasztásunkra ele­gendő. Ha mégis némi fölösleg mutatkozik, az onnan ered, hogy a harmadfélszáz osztrák óriási czukorgyár terményei önálló vámterület nem létében beözönlenek Magyarországba, így tehát mi a reánk eső tetemes összeget az osztrák czukorgyárosoknak fizetnők. Ezt el­fogadni sem hazafiságával, sem kötelességér­zetével összeférőnek nem tarthatja pártunk. Azt hisszük, hogy csak erősödhet a biza­lom és lelkesedés pártunk iránt, midőn vilá­gosan látszik, hogy e párt országgyűlési kép­viselői, elhanyagolva fontos magándolgaikat, félretéve minden kényelmüket, küzdenek az érvek súlyos fegyverével a nemzet megzsa­­roltatása és jogaitól való megfosztása ellen. Az ifjúság zöme szombat estre érkezett zuhogó hideg esőben. Sitt a kecskeméti ember lelke az ilyen kegyetlen időben bevonuló, csak könnyű nyári ruhával ellátott ifjúság láttára. És ezek a derék ifjak, a jövő reménységei szakadó esőben, ázva és fázva, legtöbbnyire lelkesen dalolva vonultak be. Boldog ifjúság, amely víg dallal daczol az időjárás szeszélyeivel! Bizony már ezért megérdemelték volna vasárnapra a jó időt, hogy a szikrai kirándulás ne maradt volna el. Volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy tanárok és tanulók egyaránt az ünnep legvonzóbb részé­nek ezt a kirándulást tekintették. Náluknál csak mi sajnáljuk jobban, hogy meg nem történhetett. * Hétfőn a tornaversenyre olyan alkalmas idő támadt, mintha csak az előbbi kellemetlen idő­járásért akart volna bennünket kárpótolni a sors. Versenyre alkalmasabb időt képzelni sem lehet. Nagy dicsérettel kell megemlékeznünk azokról, akik a versenytér készítését intézték, mert a tér ideálisan kitűnő volt. Porzsolt Gyula, aki olyan lelkes sportsman, hogy éjjel is csak a sport­ról álmodik, teljesen el volt ragadtatva a ver­senytér kitűnősége által s arról beszélt, hogy azt állandóan fenn kellene tartani s ide jönnének országos mérkőzésre a fővárosi sport­egyesü­letek is.* Általában feltűnt, hogy a vallás- és közokta­tásügyi miniszter nem képviseltette magát. Nem a reprezentálás hiányát vettük észre. Hanem különösnek találjuk, hogy már csak azért is nem küld megbízottat a miniszter, hogy az illető tapasztalatokat szerezhetne ezen új intézmény tökéletesítésére.* A közönség legnagyobb tetszéssel a szabad­­gyakorlatokat fogadta. Valóban bámulatos a fegyelmezettség, amelylyel az ország különböző vidékeiről összesereglett ifjak végezték e gya­korlatokat. Igen alkalmasak e gyakorlatok arra, hogy a gyermeket a fegyelemhez, rendhez, pon­tossághoz és gyorsasághoz szoktassák. Úgy lát­tuk, hogy a bámulatos szabatosságot meglepe­téssel szemlélték a jelenlevő katonatisztek is. Megjegyzések a kerületi tornaversenyről. Elmúlt hát a szép, a felejthetetlen torna­ünnep, amely városunkat egy-két rövid napra kizökkentette a rendes kerékvágásból. Sokáig fogunk visszaemlékezni a kedves vendégekre s a velük töltött időre. Többször is foglalkozunk még ez ünneppel, mert sok részlete volt annak, amit meg kell világítani és sok tapasztalatot szerezhettünk, amelyet föl kell jegyeznünk, hogy alkalom­adtán hasznukat vehessük. Ebben az értelemben közöljük az alábbi megjegyzéseket. * Miről emlékezhetnénk meg elsősorban másról, mint a szombat esti és vasárnapi czudai időről. * A katonai gyakorlatok sorában egyenesen meglepő volt a kecskeméti állami reáliskola ifjú­ságának ügyessége. Föltűnt ez laikusoknak is, hát még szakértőknek. A futólépés szabatossága az egész közönséget lelkes éljenzésre gerjesz­tette. A kanyarodások egy intézet ifjúságának sem sikerültek eléggé. De különben is czéltalan az oly hosszú egyes sorokban való kanyarodás betanítására az időt pazarolni. * Sajnálatos, hogy az a példás rend, amely a versenyt kezdetben jellemezte, később egészen felbomlott. Ennek okát főleg kettőben találjuk. Midőn azon tornagyakorlatokra került a sor, a­melyben nem mindegyik ifjú vett részt, akkor a nem szereplőket egy csoportban kellett volna tartani úgy, hogy jól láthassák a versenyek lefo­lyását Mert igy elözönlötték a versenypályát s még a jury dolgába is beleszóltak saját pajtásaik érdekében és mert az egyes versenyeket körül­­állották, a néző­közönség alig látott valamit a tribünökről, hát lement a versenytérre, ahol így azután zűrzavar és fejetlenség uralkodott. A másik oka a rendetlenségnek szerintünk az, hogy a részleges versenyek helye távol esett a közön­ségtől, mely azokban a tribünökről nem gyönyör­ködhetvén, lement a versenypályára sétálni. * Különös tetszésben részesült a rimaszom­batiak gyönyörű táncza a Rákóczy-indulóra, és méltán. Ez a gyakorlat nemcsak erőfejlesztő, hanem plasztikailag és esztétikailag is hasznos. Ugyanezt mutatták be a félegyházi gymnasisták is elég ügyesen, de még­sem oly szabatossággal, mint a rimaszombatiak. * Volt azonban a versenyeknek olyan része is, amely kínos benyomást keltett, t. i. a verseny­­futás. Egyik győztes ifjú mindkét futása után rosszul lett s azt a benyomást gyakorolta a kö­zönségre, hogy a győzelemért az életével játszik. A tornából minden olyan gyakorlatot ki kell zárni, a­mi ártalmas a fejlődő gyermek egész­ségére. A futásnak, ugrásnak különösen meg vannak a határai, amelyeken túlbocsájtani az ifjút nagy bűn.* A kassai főreáliskola tanulói leghamarabb jöttek: 19-én délben és legkésőbb utaztak el, 22-én d. u. 3 óra 40 perczkor. Vasárnap d. e. 11 órakor zuhogó esőben megkoszorúzták Katona enlékszobrát »Katona József emlékének a kassai áll. főreáliskola« feliratú nemzetiszin szalagos fenyőgalyakból és havasi gyopárból font koszo­rúval, melyet Kassáról hoztak magukkal. Itt K­o­n­r­á­d­i Lajos tanár vezénylete mel­le­t énekelték »Isten áldd meg a magyart« és a Schuberth Hymnuszt; Gérecz Károly tanár pedig szép beszédet mondott, azután az ifjúság a R­ikóczy indulót énekelte. A vasárnap délutánt sem töltötték tétlenül. Délután 5 órakor a kath. gymnasium tornater­mében érdekes műsorból álló hangversenyt ren­deztek, melyen szép számú közönség volt jelen, élükön Francsics Norbert főigazgatóval. A műsorból kiváló tetszésben részesültek a »magyar király induló«, »őseink emléke«, a nép­dalok, Starck Oszkár bűvészeti mutatványa, Béler és Petrányi VIII. o. tanulók tréfás dialógja. A szerzett élvezetért úgy az ifjúság, mint Kon­­rádi Lajos vezető tanár sűrű tapsokban nyilvá­nuló elismerésben részesültek. Kedden d. e. 12 órakor az egész ifjúság és tanári kar városunk polgármesterénél tisztelgett, hol az üdvözlő beszédet az ifjúság nevében Ge­­revich igazgató mondta, melyre a polgármester úgy a tanári kart, mint az ifjúságot éltető elragadó szép, lelkes beszéddel válaszolt, bebizonyítva a Kecskemét és Kassa közötti rokonságot. Itt megtekintették a közgyűlési termet is, melyet egy pár dal eléneklésével szenteltek föl. Legzajosabb volt elutazásuk is. Dalolva, dob- és trombitaszó mellett, a vendéglátó bizottság tagjaitól kisérve vonultak délután a pályaház­hoz, hol egy hordó sör elfogyasztása közben újra rágyújtottak lelkes dalaikra. Egész itt tartózkodásuk ideje alatt nem győztek eléggé kifejezést adni Kecskemét város iránt érzett hálás elismerésük és köszönetüknek a nagyszerű fejedelmi ellátásért, melyben része­setek, s ennek hatása alatt, feledhetetlen emlé­kekkel távozva, mondtak lelkes »Isten hozzád«-ot városunknak s közönségének, a kiknél szintén a legkedvesebb emléket hagyták hátra a derék kassaiak.* Szólnunk kellene még a műkerti vacsoráról. De ne tegyük. Jobb arról nem beszélni, úgyis nehéz lesz azt a fejetlenséget, rendezetlenséget elfelejteni.* Végül azokról kellene megemlékeznünk, akik a siker érdekében sokat fáradoztak. Hála Isten­nek, többen vannak. Nem is soroljuk föl neveiket, de lehetetlen közülük ki nem emelni Holosnyay Ambrus és Liszka Béla tanárokat, akik emberfölötti munkát végeztek. Köszönet érezte. A városi zeneiskola vizsgálati hangversenye. Jól megválasztott zeneművel kezdődött e hangverseny, Kéler Béla magyar nyitányával, melyet Fekete Béla, Csabay Károly és Szemerey Zsigmond adtak elő zongorán. Érdekes mű, mi­vel magyar mozisokra van építve és nemes ízlés­ben tartva. Kéler, az idegenbe származott ma­gyar művész, mint osztrák sorezredi karmes­ter, mint berlini és wiesbadeni zenész is meg­őrizte magyarságát s nem egy szép magyar mű­vet hagyott hátra szerzeményei között, melyek­nek jelentékeny része indulók és tánczdarabok­­ból áll. E részben méltó társa ő a szintén magyar születésű Gunglnak, aki unokatestvérével együtt nagy hírnévre tett szert külföldön. Az előadók szépen játsztak és kifejezéssel. Látszott, hogy gondos ellenőrzésben részesülnek. Csabay Károly és Fekete Béla más szerzeményben is kitettek magukért, az első a Godard-féle finomul apró­zott, ingerlő táncz kiegyenlített előadásával, meg aztán Székely Imre tiszai idylljében. Fekete Béla a Capriccio brillantban. Elég csinosan ját­szott Veress Klára egyik tanítványa, Katona Mariska is, csakhogy kissé nehéz darabot vá­lasztottak neki, már pedig a fokozatosság sehol se kívánja meg kiszabott részét oly szigorú mér­tékben, mint ép a zenében. Hacker Mariska ked­ves folyékonysággal játszta Chopin 2-ik kerin­­gőjét, egy ízben mégis hibát követve el. Egészben véve teljesen meg lehetnénk elé­gedve az eredménynyel, ha más tekintetek is figyelmet nem érdemelnének. Hallottunk zongorát, hegedűt, czimbalmot: »Voilà tout«, miként a Szegény Jonat­hán­ban mondják. Azonban ne legyünk igaz­ságtalanok és jegyezzük ide, hogy az ének is ápolásban részesül a kecskemétvárosi zeneisko­lában. Ennyi az egész. A nagyratörő város csak csekély áldozatot hozhat e téren. Mennyire meg­változott volna a kép, ha a tanítványok valamely négyessel állnak elő, akár vonós hangszerekkel, akár fa- vagy rézharmóniában. Mert akkor némi haladásnak nevezhetnék ezt az előbbi vi­szonyokhoz képest, holott a jelen körülmények értelmében csak annyiban beszélhetünk haladás­ról, a­mennyiben a városi zeneiskolában jobb erők találhatók, mint az eddigi itteni zeneis­kolákban. Nagy hivatásnak tenne eleget a kecskeméti városi zeneiskola, hahogy a fúvóhangszereket egész átalánosságban felkarolná. Zongorász, he­gedűs, czimbalmos annyi van Magyarországon, hogy az egész világot elláthatnék, azonban nin­csenek fúvósaink. Rossz szokásaink egyike, hogy szeretünk csúfolkodni némely foglalkozásokkal, némely iparosokkal, mintha nem volna tisztesség bármily mesterség­­terén is meg tudni állani a sarat. Egy bizonyos színész egyre gúnyolódik darabjában a cseh trombitással, a cseh bombar­­donossal, pedig bizony semmire se mehetnénk »cseh trombitások« nélkül színház és mű­vészi dolgokban. Évek előtt, mondjuk, három évtized előtt még barna zenészeink is javában ápolták a fúvós hangszereket. Nem is szólva a jelenben is diva­tos klarinétról, a fuvola, a fagott, a szárny- és vadászkürt, bombardon széltében hallatszott népzenészeink ajkáról, és nem egy esetben jó hasznát lehetett venni e különböző hangszerek­nek. Ma ezzel is szegényebbek vagyunk, és sok­szor keresve se találkozik zenész, ki a fúvós hangszerekhez is értene, ha csak nem külföldről importáljuk őket. Mennyi anyagi haszon kalló­dik el ily kép. Vájjon nem volna-e jobb a pénzt az országban megtartani és nem idegenekre szo­­rulni? Mindig az a panasz, hogy ifjaink nem talál­nak tért tehetségük érvényesítésére. Ki gátolja őket ebben? Ők maguk és rosszul rendezett vi­szonyaink. Tanulják minél többen a fúvós hang­szereket és pár év múlva segítve lesz a bajon olykép, hogy színházi zenekaraink majd nem lát­ják hiját a magyar fúvósoknak. S erre nézve a kecskeméti zenede szép kez­deményt vállalhat magára. Nyisson tanfolyamot néhány fúvós hangszer számára, s évről-évre haladva, karoljon fel valamennyi fúvó- és ütő­hangszert. A többi zenede utánozni fogja. Hala­dás- és valódi haszonról csak így beszélhetnénk Kecskeméten. Minden attól függ, mennyi pénz áll­hat rendelkezésre, mert oly többlet áll elő, mely jelentékenyen szaporítja az évi költségvetést. S itt sem állapodhatni meg még. Bizonyos ösz­töndíjakat kellene kitűzni azoknak az ifjaknak, kik magukat a fúvó hangszerek tanulására el­határozzák. Különösen a rézhangszerek irányá­ban nagy az ellenszegülés, s mindenelőtt ezt kellene legyőzni jó ösztöndíjjal! De honnan ke­rüljön a pénz ? Nem boldog a magyar s évről-évre szegénye­dik, de okkal-móddal, összetartással, áldozat­készséggel ezen is lehetne segíteni. Más szegé­nyebb országok is segítettek rajta. Ily átváltozásban a kecskeméti városi zene­iskola országos hiányt pótolna. Néhány szó K. J. úrnak. Külföldön való tartózkodásom miatt csak most vehettem tudomást azon sorokról, melyek válaszul hozzám vannak czímezve a Kecskeméti Lapok 25. számában. Válasznak az ugyan nem válasz, mert sem nem mondja, hogy átveszi, sem azt, hogy nem veszi át, hanem hímez-hámoz, hogy hát majd akad, ha akad, aki megcsinálja. Felmentve érezhetném magamat a választól, már csak azon egy ténynél fogva is, hogy a 25-ik számban megjelent közlemény hármat világosan mutat: hogy Státe úr nem ért a dologhoz, hogy Kájé úr nem ért az igazságmondáshoz és hogy Kájé úrban egy csepp sincs abból, amit illem­tudásnak neveznek. Ha Kájé úr értene a dologhoz, akkor nem adna költségvetést, mielőbb hármat nem tud. Először: Milyen nehezek lesznek a sínek. Má­sodszor: Azt, várjon merre kell vezetni a vasútat — tehát nem ismeri a hosszát, nem a csatlako­zási és kisajátítási költségeket még hozzávetőleg sem, pedig a fülöpszállási vasútnál a csatlako­zási költség csaknem 2200 frt volt kilométeren­ként és azt képzelni sem lehet, mit fog az államvasút kérni a felső­ pályaudvarhoz való csatlakozásnál és mit fog a lajosmizsei társaság kérni, ha a tervezett vasút nem kiegészítő része, hanem konkurense akar lenni. De azt sem­ tud­hatja a trace megállapítása előtt senki, hogy a kisajátításnál hány ember akad, aki, mint Szeles Pál úr, a fülöpszállási vasútnál 10 hold földért 9000 irtot kér, s hogy hány fog lenni, kinek házát, szöllőjét kell kisajátítani. Har­

Next