Kecskemét, 1898. január-június (26 évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

1. szám. A régi di­lások jóformán összes emlékeinket elpusztították, de csodálatos, azok a foszlékony papírlapok, amelyek őseinknek a török uralom alatti szereplésüket, teljes részletességgel ismer­tetik, megmaradtak. Az Isten - talán a nem­zetnek akkorbeli bűneiért — mindenünket elen­gedett pusztítani, de ezekre a papírlapokra rátette védő kezét, talán azért, hogy mi, a késő nemzedék, ezekből ismerjük meg amaz erőket, amelyek városunkat fentartották, s amelyek jövő fejlődését biztosítják. Kecskemétnek a török uralom alatti szerep­lése álomképbe illő történet. Az ország sanyarog és pusztul; kül- és bel­­ellenség dúlja a hazát; vallási viszály szórja szét magjait; ipar, kereskedelem pang; mértföld­­számra gyommal van elárasztva a föld; vége nem látszik az ellenségtől letarolt pusztaságnak, le van igázva a magyar; de ebben a rettenetes nagy ítéletben, amelyre az idők végezetéig csak mérhetlen keserűséggel gondolhat vissza a nem­zet, itt, az akkori végtelen homoksivatag köze­pében, van egy kis város, amely az akkori zsar­nok hatalomtól nem kér egyebet, mint azt, hogy engedjék dolgozni, engedjék, hogy dolgaiban maga kormányozhassa magát és mikor ezt a kis kegyet megkapja, mikor eléri azt, hogy levetve az idegen kormányzat szabad mozgást gátló bilincseinek egy részét, a maga lábán járhat és a saját esze szerint követheti az ítéletképessége által megszabott irányt, akkor fellélegzik, keb­lének szabad hullámzása felpezsdíti benne az agy gondolatait serkentő, az izmokat feszülésre késztető vért és a város nemcsak él, de halad, virágzik, boldogul. A vallásháború dúl. A veszedelmes kígyó ide is becsúszik, de mérges fogaival nem pusz­títhat, mert a kecskeméti józan polgárság össze­tiporja a fejét. Régi vallás és új vallás követői összefogva tiporják el a lelkiismereti szabadság­nak kigyóbőrbe bújt sátánját, mert a magyar józan gondolkozás világosságában meglátja sze­mük a mindnyájuk sorsát intéző ugyanegy Istent s józan érzékük meghallja az Úr szavát: én min­den ember munkáját egyelően megáldom, ha az a munka nemes. Az ellenség múlta földön felburjánzik az er­kölcstelenség. A jellem fölé kerül a gazság, a komoly törekvést leszorítja a léhaság; a férfias elhatározásnak útját állja a nyegleség; imádság helyett istenkáromlás hallatszik az ajkakról s mikor a sodomai légkörnek eme szemete veszé­lyezteti a város tisztaságát, önalkotta drákói törvényekkel állják útját, kimagasló jellemeket tisztelnek vezérekül, oly férfiakat állítanak a közügyek élére, kik a becsületesség és polgári kötelességek teljesítésének példaadásában kere­sik életczéljukat s megértetik a néppel, hogy a haszonlesés minden kincseinél boldogitóbb a tiszta erkölcsökön nyugvó lelkiismeret és csak az a nép boldogul, amely nem káromló, irigy szavak­kal becsmérli polgártársa boldogulását, hanem azért imádkozik, hogy az Isten a testvéri szere­­tetben egyesült összességre árassza áldását. Az ország nagy része törvény nélkül áll. Egyik helyen így, másik helyen amúgy mérik az igazságot. De ez nem zavarja őseinket. Ez a kis sziget ismeri a józan ítélő tehetséget, maga alkot magának törvényeket. Amit haladásnak isme­rünk ma, — az esküdtszéki intézményt — azt ő a fogott bírák intézményében áldásosan gyakorolja. Amitől mi tartunk —a munkás kéz hiányától — azt a kérdést ő már 300 esztendővel ezelőtt, a maga viszonyainak megfelelőleg, saját alkotta szabályokkal bámulatos módon megalkotta. Egyszóval a polgárság tud helyesen gondol­kozni, dolgozni. Nemes eszmék keringenek agyá­ban, túrja a földet, sújtja a pörölyt, kereskedik széles ez országban s kívül a hazán, s eléri azt, hogy tőzsérei királyi kiváltságot nyernek, iparo­sai országos hírnévre vergődnek, gazdái ötven négyszög mértföld terület földjét használják, s mikor sanyarog, szenved és koldussá válik az ország nagy része, a kecskemétiek — hogy a hagyomány szavaival éljek — süveggel mérik az aranyat. Álomképbe való történet ez, tekintetes köz­gyűlés, de igaz. Ámde ha követjük a múltak nagy útjait s elhaladtunk ennek a korszaknak emlékei mellett, feltárul egy másik korszak, amely ismét példa­adó igazsággal áll előttünk. A török kivezetése után új, sötét korszak következik. Kecskemét tespedni kezd. Nem előre halad, hanem úgyszólván visszafelé fejlődik. És ennek a helyzetnek nem az az egyedüli fő oka, hogy nem élvezi a nemzet a belbéke áldásait, hanem az, hogy a városnak megdézsmálták legdrá­gább kincsét, a széles alapokra fektetett önkor­mányzatot, s mindinkább befurakodtak közé amaz idegen elemek, amelyek érdekeinkkel ellenkező befolyások hatása alatt nem assimilá­­lódtak, az ősi összetartás közé ellentétes fölfo­gásuk által éket ütöttek. A tespedés korszakában pusztult a régi erkölcs, minden évben több és több hullott le annak a szent emléknek a vakolatából, amely a józan, hazafias és városunk érdekeit szívükön hordó elemek iránti tiszteletre serkentette a népet s a demagógia felhasználta azt az alkalmat, hogy a szent emlék törött részéből nyílt piaczon vijjogja le a polgárerényt és becsületet s haj­szálon múlt, hogy a félrevezetett tudatlan tömeg össze, nem törte a régi polgári erő megmaradt roncsait; hajszálon múlt, hogy beláthatatlan időre vissza nem vetették haladásunkat. A vál­ságos pillanatban azonban nagy nehezen, de győzött a józanság s habár nem is találtak írt, amelylyel az önkormányzat megbénításával oko­zott sebeket orvosolhatták; habár a lankadó erkölcsi érzület az önérdek felé hajló közfelfo­gással szemben nem is fejlődött ki egyszerre helyes irányban, de a régi erény még is ébrede­zett, erős akaratukkal,­eszélyességükkel és szorgalmukkal iparkodtak legalább megszerezni azokat a vagyoni tényezőket, amelyek egy jobb korszak újraébredése alkalmával fokozott előre­­lökést adhatnak a czéltudatos haladásnak. Az a jobb korszak, az az új korszak itt van, tekintetes közgyűlés! E teremnek ama művész alkotta képe néma­ságában is hirdeti az újjáébredést. Szent István koronája alatt térdre omlik a nemzet fejedelme, hogy a királyok királyának oltártrónja előtt rebegje el az imát, amely a magyar alkotmányra tett esküre kéri az áldást. Lehullott a bilincs, fellélegzik a nemzet. A szabadság visszatért fénysugara diadalmasan tör keresztül a szabad gondolat börtönén s az igá­ból kiszabadult öklök hálaadó kézzé válva emelik a kart az ég felé, melynek felkelő napja üdvözli a magyar alkotmány által biztosított önrendel­kezési jog újjáébredését. Megértük az új korszakot s ezzel a korszak­kal Kecskemét megérte azt, hogy közigazgatásá­nak templomába az önkormányzat oltárát újra felépítheti. És mikor felépült ez az oltár s mi­kor ez előtt az oltár előtt ismét a közügyek iránti szeretettel dobogott a polgárszív ; mikor ennek az oltárnak ismét szentségeként ragyogott a közérdekért rajongó közszellem és égbe szálló tömjénként övezte körül az oltárt az áldozatkész­ség, akkor feltámadt sírjából az a régi Kecske­mét, amely a nemzeti erős öntudat vezetésével ismét besorakozott a magyar nemzeti állam leg­erősebb bástyáit képező törvényhatóságok közé. Ez a múlt, ez a jelen, tisztelt bizottsági tag urak, de mi lesz a jövő? Most avatjuk fel újjászületett önkormányza­tunk szent csarnokát s ebben a magasztos pilla­natban önmagunkba szállva, eszünkbe kell jutni annak, hogy ezek a falak, melyek most új vol­tukban ragyogó színekben pompáznak, majdan a századok mohának komor leplén át tekintenek a késő nemzedékre s akkor, mikor a késő nemze­dék itt fogja átélni a munka nagy küzdelmeit, mikor a munka küzdelmeiben az emberi gyönge­­ség megbéníthatja a kötelességérzetet és a fékezetlen szenvedély helyes irányából eltérít­heti az eszélyességet, akkor, t. bizottsági tag urak, az a tévelygő nemzedék nem ezeknek a falaknak ódonságában fogja keresni a kibonta­kozás útját, hanem bennünket fog a közvélemény felidézni sírjainkból s a közvélemény itélőszéke ide fogja állítani a mi emlékezetünket, ide, ebbe a terembe, ahol az elfogulatlanság szigorával mondják ki ránk az ítéletet s ebben a mi pél­dánkra vonatkozó ítéletben lehet hogy megtalál­ják a kibontakozás irányát, de az bizonyos, hogy ebben az ítéletben lesz kimondva az, hogy m­eg­­érdemeltük-e azt a kis helyet, amelyet csont­jainkkal a munkával szerzett földből elfoglaltunk. Kecskemét jövő fejlődésére nem elegendő ez a díszes székház, ez a művész alkotta terem. Kecskemét jövő fejlődésének biztosítására nem elegendő az az önkormányzati jog, amely a sza­bad fejlődés biztosítéka. Kecskemét csak akkor fejlődhetik igazán, akkor töltheti be azt a kötelességet, amelyet a nemzeti közvélemény is eléje szab, ha polgárai és különösen a polgárság előtt buzdító példaként működő törvényható­sági bizottság tagjai nemcsak visszaemlékeznek a múltnak örökigazságú példáira, de azokat szívük mélyében ápolva, arra törekednek, hogy az ősi kecskeméti polgárjelleget a haladó kor­szellemével együtt fejlesszék önmagukban és egymás között. Ennek a magasztos kötelességnek korerejét mindannyian át kell, hogy érezzük s különösen most, mikor a mi ünnepies hangulatunkat fo­kozza az, hogy vendégekül tisztelhetjük ama hatóságok képviselőit, amely hatóságok törté­nete és a mi városunk története között szoros összefüggés van. Mikor megjelent közöttünk Pest-Pilis-Solt és Kiskun vármegye küldöttsége, amely megyében ringott városunk bölcsője, mi­kor itt üdvözöljük a szegedieket, akiknek ősei és a kecskeméti ősök a XVII-ik században, mint határos szomszédok, a sivárrá tett magyar alföl­dön közös törekvéssel ápolták a magyar érdeke­ket; mikor itt vannak az elpusztult községek­nek újjáteremtői, akiket testvéri szeretettel fogadunk szomszédokul; mikor itt vannak azok­nak a városoknak, községeknek képviselői, ame­lyek ősei a kecskeméti ősökkel együtt közös fáj­dalommal viselték a százados csapásokat s közös erővel segítették egymást a küzdelemben; mikor itt vagytok ti körösiek, akiknek jelenléte a rég látott testvér viszontlátásának örömét kelti fel bennünk, azokét a testvérekét, akik a századok viharjaiban nagyon és nagyon sok ideig egymás támogatásával teljesítették azt a szent köteles­séget, hogy tájunkon fentartották a­ tetterős ma­gyarságot, s hozzájárultak ahhoz, hogy velünk együtt a XVI. és XVII. században olyan közös múltat teremtettek, amely mindig ragyogó pél­dája lesz annak, hogy a magyar faj erejét meny­nyire képes fokozni a politikai érettségen alapuló és nemes czélokért, küzdő összetartás; mikor itt vagytok ti kedves vendégek, hogy mint a letűnt ősök új nemzedéke, a letűnt ősök feltámadt szel­lemeiként örvendezzetek velünk együtt, akkor nem ez a terem, hanem a mi keblünk alakul át a szent templommá, e templomnak oltára szívünk,­­ a drága, egy közös hazáért dobogó szív, amely f felett örök igazságot jelző szövétnekként, lobogy a fenségesen szárnyaló gondolat: a magyar faj­­ boldogulásának eszméje. Ez az épület nem Kecskemétnek, hanem az­­ alföldi magyarságnak egyik diadalemléke s a­mikor ezt az emléket átadjuk rendeltetésének, kérjük az istent, hogy adjon rá áldást, világosítsa fel a benne munkálkodók elméjét és serkentse őket arra, hogy ennek a teremnek minden zuga, legapróbb ékessége mindig azt a gondolatot ébressze minden nemzedékben, a magyar szent haza nevében — előre! Dr. Szeless József záró beszéde: Mélyen tisztelt díszközgyűlés! Elhangzottak az ünnepi beszédek! A tör­vényhatóságunkat személyesítő három fő tényező: a végrehajtó hatalom képviselője, a város élő krónikása és a törvényhatóság első tisztviselője ékes és tartalomdús szavakban méltatták a mai ünnepély jelentőségét. Föltárták előttünk a vi­szontagságokkal változatos múltat, annak főbb fázisait és eseményeit, melyek a történelem következetessége és a fejlődés bámulatos törvé­nyei szerint idézték elő a jelent s melyeknek tanulságaiból erőt és bizalmat merítve, egy szép jövő reménye és jóslata rezgi át egész valónkat. Mint egy álomkép tűnnek fel szemeink előtt a dicső ősök, ezeknek küzdelmei, bölcs és előrelátó tevékenysége és gondossága, melyek­kel nekünk e várost nemcsak megszerezték, de anyagi és szellemi kincseket gyűjtve lakásra, ezt fokozatossan fejlesztették és erősítették s ne­künk módot és lehetőséget nyújtottak arra, hogy a kunyhóból, melyben ők oly bölcsen kor­mányoztak, magunknak, ime­ díszes hajlékot emelhettünk, melyről mi is büszkén és önérzettel zengedezhetünk Dávid király szavaival, hogy »a Jeruzsálem jól megépült, sok ékes épületekkel, holott szép polgári renddel, mindenféle nemzet egybegyült!« Igenis, egybegyültünk mi is mindnyájan, hogy ünnepet szenteljünk, hogy megünnepeljük városi székházunk újjáépítésének emlékezetét! De várjon mivel és mi által ünnepelhetjük meg ezt méltóképen?! Nekem, mint a törvényhatósági bizottság, a népképviselet egyik tagjának jutott a feladat, hogy ez ünnepélyes alkalommal, ezen díszköz­gyűlésen felszólaljak s záró beszédet tartsak. Kikhez intézhetném szavaimat legméltóbb ké­­pen?! A népképviselet nevében a népképvise­lethez , a törvényhatósági bizottság tagjaihoz szólok! Hogy a mai ünneplésünk ne csak em­lékezetes, de egyszersmind áldást hozó és egy még szebb jövő alapkőletételének valódi ünnepe legyen, szent fogadást kell tennünk, hogy az őseinktől örökül átvett hagyományokat hűsé­gesen megőrizni s azok alapján városunk jólé­tét, fejlődését és virágzását előmozdítani minden erőnk és tehetségünket szerint igyekezni fo­gunk ! Fogadást kell tennünk arra, hogy a széles alapra fektetett önkormányzati jogot mindig és mindenben csak a közérdek, hazánk és városunk boldogulása és haladása érdekében fogjuk h­íven és önzetlenül gyakorolni és hogy erre irányzott törekvésünk és munkálkodásunk sem személyi­, sem párt- vagy felekezeti érdek nem fogja elte­relni soha ama egyetlen czéltól, mely nem más, mint városunk és összes polgárainak anyagi és szellemi jóléte, előhaladása és föl­virágozása! Ezek által leszünk őseinknek méltó utódai és letéteményesei, megbízói­nknak hű képviselői és vezetői. Ez lesz egyszersmind a jövőnek is zá­loga és legnagyobb biztosítéka. Te pedig, büszkén kiemelkedő székházunk, állj és virágozzál századokig! légy a mi jövő reménységünknek kősziklája! légy a mi jövőbe vetett hitünknek temploma! A zsoltár szavait idézve, könyörgünk, hogy »Legyen békesség a te kerítésedben és csendesség a te tornyaidban!« Igenis! Legyen béke és áldás ennek falai közt és falain kívül! Legyen áldás e városon és en­nek összes polgárain! Örömünnepünket és díszközgyűlésünket nem fejezhetjük be méltóbban, mint amaz egy sziv­es lélekből fakadó üdvkiáltásunk hangoztatásá­val, hogy éljen a mi szeretett szép hazánk! éljen soká a mi szeretett bölcs királyunk! * A diszmagyar öltönyök megérdemlik, hogy pár szónyi felem­litésben részesüljenek. Főispán. Sötét­kékbe játszó fekete bár­sony mente, fekete czobolyprém, sötét-sárga brokát atilla, meggyszinű nadrág. Antik éksze­rekkel, rendjeles szalagjaival. Kada polgármester. Mátyás korabeli tarka brokát atilla, meggyszinű bársony mente nyest­prémmel, meggyszinű nadrág régi arany zsinórzattal. Kucsmáján daruzoll. Fekete h. polgármester. Fekete bársony mente asztrakánnal, sötétkék brokát atilla, meggyszinű nadrág. Bagi főjegyző. Fekete mente, mályvaszínű brokát atilla, sötétkék nadrág. Kerekes főmérnök. Fehér brokát atilla, sötét meggyszinű nadrág. Antik erdélyi éksze­­r­ekkel. A főkapitány, a főügyész, a főszámvevő, a tanácsnokok nagyobbára fekete bársony ruhát s antik ékszereket hordtak. Dékány tanácsnok ruházata rózsaszínű brokát atilla, kék bársony mente, nyest­prém, meggyszínű nadrág volt. Sándor jegyző: Tinódy korabeli cerise brokát atilla, testhez álló zöldbársony ujjas, vadgalambszinű nadrág. Szappanos jegyző. Meggyszinű Zrínyi mente, galambszinű atilla. Kiválóan elegánsak voltak Papp György jegyző s a Rapcsányiak. Csupa arany­nyal átszőtt brokát ruha. Dr. Nagy Mi­há­l­y képviselő daliás alakja is mindenütt feltűnt. Meggyszinű mente nyest­­tel, világos fraise atilla, meggyszinű nadrág, antik erdélyi ékszerek. II. A díszebéd. Mintegy kétszáz személy vett benne részt. Délután egy órakor már a Beretvás-vendéglő minden helyisége zsúfolva volt és mindenki sie­tett elfoglalni helyét, mert a főispán, Beniczky alispán, a megyei küldöttség is megjelent pon­tosan. Balogh Bandi zenekara egy szegletben foglalt helyet. A Beretvás-vendéglő, a költséges újjáalakí­tások daczára, nem dicsekedhetik eléggé tágas nagy teremmel, hogy ott ily nagy vendégsereg számára oly asztalt lehessen felteríteni, mely mindnyájának helyet adjon, de mégis elég nagy arra, hogy párhuzamos asztalok felállításával ott kiki kényelmes helyet találjon. Aztán czim­­bórságos viszonyaink melletti se hiányoznak még emberek, akik őrizkednek a tolakodásnak még a látszatától is, nem kívánnak tündökölni, inkább félrevonulnak a jó ismerősök közé. Az ilyenek számára aztán pompás helyek találkoztak. Te­gyük hozzá, hogy az ételek, italok kitűnőek vol­tak, a szolgálat pontos volt, mert hisz maga a rendezés is, melyet Szabó anyakönyvvezető és Szinnyay ellenőrizték, minden kívánatnak meg­felelt. Az ízletes szárnyas ragont-levest fogas követte tatár-mártással, hogy ez is a körített marha bélszínnek adjon helyet. Hordták azután a különböző sülteket vegyes salátával, az édessége­ket, nyalánkságokat, jött a parfait, a szép gyü­mölcs, torta, a jó roquefort-sajt. Hanem ekkor már az étvágy megcsökkent, a szomj ellenben növekedett s a Tornéi és Préda-féle pezsgőn kí­vül háromféle bor szolgált annak oltására. A zene kábított, csábított, ámított, a feketekávé kiegyenlítette az egymásra tornyosuló ellenté­teket. A szivarokat is felhordták, aminek az a jelentősége, hogy némelyek, akiknek máskü­lönben nincs alkalmuk jó szivarokat szívni, ilyenkor kárpótlást szereznek maguknak s mind­járt két csomaggal detektálják magukat egy­szerre. Áll pedig egy ily csomag két finom szi­varból s két czigarettából. S a dolog itt befe­jezve még nincs: e szivarcsomagok még emlékül is szolgálnak, melyet azok visznek magukkal, akik nem szivaroznak. Miért hagynák ott jog­szerű és legitim illetményeiket. A pohárköszöntések a szivarosztás idején javá­ban folytak, sokan már bele is fáradtak. Beniczky főispán a királyt és a jelenleg hatvan éves király­nét köszöntötte fel, Kada polgármester a vendé­geket éltette, Vámos főkapitány a főispán egész­ségére ivott, Horváth Ádám képviselő a város­ház építőire emelte poharát, dr. Szeless a had­sereg és polgárság közti jó egyetértésre ivott, Bogyó apát-plébános szépen kigondolt hosszabb beszédében a múlt időkről emlékezett, Beniczky alispán Kada polgármestert éltette. Prenninger cs. és. kir. őrnagy a nemes város jólétére ivott. Dr. Nagy Mihály képviselő lendületes szavakban a sajtó munkásaira emelte poharát. A többi nevezetesebb szónokok voltak: Noszlopy Emil, dr. Tóth főjegyző Szegedről, Póka nagy­kőrösi polgármester, Szerelemhegyi polgármester Fél­egyházáról, Paul hírlapíró Budapestről, Horváth Döme. Eközben Bagi főjegyző felolvasta a beér­kezett üdvözlőiratokat és sürgönyöket, melyek közül a következők álljanak itt: Nagyságos Polgármester Úr ! Folyó­éri 24858. szám alatt kelt becses meg­hívására élénk sajnálattal kell Nagyságoddal tudatnom, hogy a törvényhatósági bizottság új székházának ünnepélyes megnyitásán hivatalos elfoglaltságom következtében nem jelenhetek meg. Távollétem azonban nem akadályoz abban, hogy az ünnepélyes közgyűlés alkalmából őszintén érzett szerencsekívánataimnak ne adjak kifeje­zést, melegen óhajtva, hogy a város díszes épüle­tének üléstermében összegyülteket ma és minden­kor az egyetértésnek és a hazafiságnak az az érzete hassa át, mely Kecskemét város polgárait a mai napig vezérelte. Fogadja nagyságod tiszteletem őszinte nyilvá­nítását. Budapesten, 1897. deczember hó 24-én. Darányi, KECSKEMÉT 1898. január 1.

Next