Kecskemét, 1900. július-december (28 évfolyam, 26-52. szám)
1900-07-01 / 26. szám
XXVIII. évfolyam. 26. szám Kecskemét, 1900. julius 1. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - 10 kor. — fill. Félévre ... - 5 kor. — fill. Negyedévre - - - 2 kor. 50 fill. Egy szám ára 20 fill. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók a kiadóhivatalban és a helybeli könyvkereskedésekben. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS NEGYVENNYOLCZAS PÁRTI POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNY. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 6 kor. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 4 kor. Előfizetési és hirdetési dijak a kiadóhivatalnál Kecskeméten fizetendők. Kiadóhivatal: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. Egyesült erővel. Elmúlt Péter Pál napja, most hallgat a kecskeméti ember s nem hallatszik más, mint a magyar gabonába vágott kaszának pengése, még azt sem hallja, hogy az a penge azt csengi, azzal gúnyolja a magyart, hogy Ausztriában készült . . . Beállt, megkezdődött a holt idő, amely alatt kiki magával, családjával, üdülésével, avagy saját dolgával törődik, nem pedig a közügyekkel. Csak mi nem pihenhetünk, mert nem pihenhetnek a közügyek sem. És hiszszük, hogy azok, akik a mi működésünk irányát helyeslik, akár üdülésükben, akár saját dolgaik intézése közben akarnak és tudnak maguknak némi kis időt szakítani arra, hogy a közügyekre is gondoljanak. Úgy szép nyári estén, akár az osztag mellett, akár délután a fák hűvösében el lehet gondolkozni arról, hogy Istennek hála, menynyire haladott városunk, de azt is meg lehet fontolni, hogy milyen sok és jelentős tennivaló van arra nézve, hogy létrejöjjön mindaz, aminek meg kell valósulni! És azok közül, akik ilyen hasznos dolgokról gondolkoznak, bizonyára akadnak olyanok is, akik vizsgálódás tárgyává teszik, hogy vájjon elegendő-e a jövő haladására a rendelkezésre álló erő s vájjon ezt okszerűen használjuk-e föl ? Mindenki nyugodt lehet abban, hogy városunk egészséges fejlődésére nézve szükséges szellemi és anyagi erők rendelkezésükre állanak. Ám azok, akik behatóan elemzik ezen erők miként való felhasználását, arra a tudatra jönnek, hogy épen e részben sok a hiba. A rendelkezésünkre álló erő, akár szellemi, akár anyagi, elegendő lenne, hogy minden aggodalom és nehézség nélkül haladjunk az előttünk kijelölt ösvényen. Hanem az a hibánk, hogy ezen anyagi és szellemi erőinket megosztjuk és így meggyöngítjük azok hatását. Egy-egy üdvös irány felé haladni megvolna az erőnk. Ám azt széttagoljuk. Például van Kecskeméten egy csomó jótékony egyesület, amelyek mindegyike ugyancsak ért ahhoz, hogy hozzáférhessen a kecskeméti ember tárczájának legelrejtettebb, sokszor a lapos guta által kerülgetett osztályához. Pedig a közönség, alig némely kivétellel, egy és ugyanaz. És ennek a közönségnek, legalább legnagyobb részének, meg van az a meggyőződése, hogy inkább kevesebb ilyen egyesület legyen, a hasonló czélúak olvadjanak egybe, így majd jobban, czélszerűbben, magasztosabban el lehet érni a czélt. Egyébként is mily sok egyesületünk van, amelylyel járó nagy társadalmi adót, alig néhány kivétellel, egy és ugyanazon közönségen zaklatják be? Ezeknek az egyesületeknek az erejük kevés az élethez, de nagyon sok a a meghaláshoz. Ha pedig egyesült erővel, vállat vállhoz vetve dolgoznának, egyesült erővel a legnagyobb akadályon is rést lehetne ütni, amelyen át sokkal nagyobb eredmény származhatna a köznek a javára. Nehezen fog a kecskeméti ember új vállalkozásba, hanem akkor azután egyszerre csinál kettőt-hármat, aminek azután az a vége, hogy egyik sem él meg. Sokkal jobb volna e helyett, egyet, de erőset: unum, séd leonem ! Egyébként az erők összetételének dolgában szerfölött hátra vagyunk Magyarországon s így Kecskeméten is, a nyugati államok nemzeteihez képest. Ott a legkisebb falukban is mindenre szövetkezetek vannak, így önmaguk végezhetnek el mindent, nem várják még az esőt is a várostól és az államtól. Itt lenne nálunk a szövetkezésnek egyik leghasznosabban felhasználhatható tárgya : a borértékesítés. Tekintélyes férfiak állottak a kezdés élére és még mindig nincs megalakulás. Pedig szüret idején mindenki panaszkodik, hogy mustját potom áron kell elvesztegetni. Szökésünk ugyan a panaszkodás, de életünk nehézségeit inkább elrejtjük, mintsem azt nyíltan közölve, a hasonló hajúak egymással szövetkeznének a közös baj elhárítására. Valamely művelt nép egyik legjellegzetesebb tulajdonsága az, hogy erőit egyesíteni tudja. Ahol ez hiányzik, avagy csak kis mértékben van meg, ott bizony még sokat kell haladni a fejlődésnek. Ott még sok hasznos ügy hever parlagon, ahelyett, hogy egyesült erővel, egymással szövetkezve, termővé tennék. HOGYHA ARRÓL .. . Hogyha arról a kislányról gondolkozom, Ne háborgassatok. Akkor imádkozom. Hogy,ha ajkamon az Ő neve elrebben, Ne háborítsatok: Imát rebeg nyelvem. Hivő vagyok, hogyha Szép szemébe nézek: Ajkam néma marad, Hiszek és remélek. Hogyha elmélázok, Oh ne rójátok fel: Hozzá szállott lelkem, Nála nyugalmat lel: — Mennybe száll a lélek, A mikor elfáradt, Ha szenved, ha rajta Eláradt a bánat. v. d. r. Levelek egy régi országból. i. Nagy ősök, nagy unokák. Clermond-Ferrarid, 1900. június 26-án. Itt vagyok Francziaország központján, abban az ősországban, melynek lakói hajdan sok akadályt gördítettek Czézár hódításai elé s őt magát is tisztességesen elpáholták. A sik tengermellékről egyszerre a hegyek közé jutottam s úgy érzem magam, mintha csak a Mátra felséges levegőjét élvezném, annak fénye nélkül. Ez a vidék azonban mégis tetszetősebb napról-napra s hogy a fényt mindjárt kezdetben fel nem találtam, az nagyon is könnyű magyarázatát leli abban a különbségben, mely a déli tengermellék és a franczia központi felföld között valóban felötlőnek mondható. Hyéres és Cannes, ahol a tél egy részét s a tavaszt töltöttem, csupa verőfény, azaz, holott itt már éjszakhoz közeledünk és a Puy-de-Dôme orma 1 465 méternyire emelkedik a várost környező bérczek felett. Nem a magas Tátra, nem a székely, vagy a fogarasi havasok, nem is az Alpok, Pirének ezek, hanem a régi Auvergne illatos bérczei remek levegővel, tiszta légkörrel. Azért választottam e várost, mivel e vidéket jóformán még nem is ismertem, meg aztán közelebb vagyok mindenhez: arról szó sincs, hogy a kiállítást meg ne nézzük s valóban Párisba hamarosan leszaladhatok ; az óczeán sincs távol s ha végre a nyár folytán haza akarok menni, szépen eloldalgok Lyon felé s vagy Svájcznak, vagy Olaszországnak veszem utamat, közel lévén mindkét határhoz. íme haditervem. Szerencsésen jártam, mert kétszer láttam a tavaszt s most egész pompájában egy második nyár tárul elém. Amoda lent, Cannesban, márczius végén, ápril elején már virágban találtam az orgonafát, a gesztenyét, a jászmint, a galagonyát s midőn június 8-án itt megjelentem, javában virágoztak mindeme növények, sőt ami legnagyobb örömömre vált, egész akáczfa-sorok gazdag fürtjei ontották illatukat. Cseresznyében, nagyszemü, húsos, ropogós pongráczcseresznyében, május eleje óta dúsan részesültünk Cannesban, szintúgy szamóczában is, ámde itt a felföldön mindeme finom csemegék hosszú folytatást nyernek és azzal, hogy most érik évadjukat. Sárga barack is, a fákról ítélve, van elég, de hiányzik a meggy. Szóval az itteni növényzet egészen azonos a hazaival s az időbeli eltérések némely növény s vidékre nézve nem tesznek külömbséget. Aki a kereszteshadak történetét ismeri, tudni fogja, hogy e világrendűe nagy esemény a clermonti zsinat határozata következtében jött létre. Vichy, a világhírű fürdő két órányira esik ide, onnan tehát nem egy magyar ember rándulhatott ide alkalmilag, de azt is hihettem, hogy a keresztes hadak, a clermonti zsinat óta én vagyok az első magyar ember, ki e girbe-görbe országban megfordult. Nevetséges önámitás. Egy magyar arczképfestőről beszélnek, aki sok szép nőnek örökítette meg az arczát, sőt a híres puy-de-damei csillagda egyik tisztviselője egy magyar csillagász látogatásáról is biztos adatokat húzott fel, a csillagász nevét azonban hirtelen nem tudta megmondani. Kisegítettem a bajból, a Konkolyi nevét említvén. „Igen, igen, — viszontá örvendve — Konkolyi! Konkolyi!“ Clermond-Ferrand, mondják a gonoszok, egy kissé elmaradt, szomorú város! Nem találom. Ragaszkodik régi szokásaihoz, őrzi szép népviseletét, némelyik része a lakosságnak, a kisebb iparosok, a gazdálkodók faczipőben, az úgynevezett sabotban tipegnek városszerte, aztán ökörrel, vagy tehénnel szántanak. Táncza, a Bourrée, népdalai mind eredetiségre vallanak. A környékbeli nép is roppant értelmes, ravasz, udvarias, de ha kell, nyers is tud lenni. Nagyobbára villamos fényt használnak mindenfelé, villamos kocsik szeldelik az utczákat és szaladnak a közel llovat nevű híres melegfürdő kaszinója elé. Mindez nem mutat vaskalaposságra. A szomorúság csak részben igazolt. Tény, hogy a város egy része, a templomok fekete kőből, voloui lávából vannak építve. A láva e vidék jellegzete, de ha egyszer megszoktuk a feketeséget, akkor nem egy épületen remek vonásokat veszünk észre. A színház már egészen fehér köböl valós kupolájával, gyönyörű homlokzatával nem csekély dísze a főtérnek. Szobrászati művei is ebből az anyagból készültek, egyszerűen nemesek , hiszitik s nem éktelenjük, mint a kecskeméti szép kis színháznál, a ki tudja miből gyúrt kontár alakok, a máskülönben egészen helyes homlokzatot. Az itteni lávaeredetű fekete kő már az őskor óta szolgáltatja az anyagot építkezésre: az egyetemmel kapcsolatos múzeumban, mind a gall, mind a római tárgyaknál bőven látjuk alkalmazását. Hát még a templomoknál s egyébb műépítményeknél, az érdekes közkutaknál, főleg a Renaissance korában faragott amboisei kútnál. Hiszen az auvergneiek egész külön művészetet alkottak, csakúgy, mint Németországban a nürembergiek, bambergiek, spiraiak, s a fekete kőnek simulnia kellett a művészek vésője alatt, mindenféle játszi alakok : füzérek, manók, törpék, foladékok, virágok, mesés alakok és állatok faragására. Sőt a román és góth építészeti fülnek is bizonyos helyi jelleget tudtak adni, mely azoknak legkevésbbé sincs hátrányukra, itt, a régi Auvergne fővárosában ép oly kevéssé, mint Puy-de-Dôme megye többi városában, mert minden kis községnek van valami nevezetessége, mintha a középkorban egyenesen arra törekedtek volna az emberek, hogy építészeti dolgokban szomszédjaikat fölülmúlják: Monferrand, Riem, Royal, a szomszédban pedig különösen Issoire és Panasz helyett cselekvés. Szokás bizonyos időszakokat elnevezni; a mostanit a panaszok korszakának nevezhetnék el és pedig jogosan. Régen, nagyon régen nem volt olyan zűrzavaros idő, mint most. Soha sincsen anélkül, hogy egyik-másik foglalkozási osztálynak ne legyen oka a panaszkodásra, de most mindnyájának, kivétel nélkül van erre oka és pedig a legnagyobb mértékben. Ám azért adott az Isten az embernek értelmet, hogy ne csak sopánkodjék, ne csak búslakodjék, hanem igyekezzék segíteni a baján, mert úgy segíti meg a Mindenható is. Maradjunk most a gazdasági viszonyok mostohaságánál. Bizony alig volt idő, amikor a kecskeméti gazdának nagyobb oka lett volna a panaszkodásra, mint most. Már alig tudja elképzelni, hogy milyen is az a jó gabonatermés ? Ami kicsi terem is, annak sincsen megfelelő ára. Régen, ha kevés termett, magasabb volt az ár, ha meg sok, akkor alacsonyabb, de ez utóbbi esetben a nagyobb mennyiség kipótolta a különbözetet. Évek óta nem volt baracktermésünk, a bornak is lenyomták az árát. Ehhez még az idén a többszörös fagy bővebben szüretelt, mint amennyit a gazda fog szűrni. Juhtenyésztésünk megszűnt, sertéskereskedésünk ezer bajjal küzködik. A gazda majd megeszi a fejét az a fölött való gondolkozásban, hogy honnan árulja ki a szerény háztartásához szükséges pénzt? Ezen a téren még messzire lehetne menni, de ennek nincs czélja, hiszen mindenki ismeri az ilyen és ehhez hasonló panaszokat, amelyek a mostani szomorú állapotokat igazolják. Czélunk inkább az, hogy a panaszkodás helyett a cselekvésre irányítsuk a kecskeméti gazdák figyelmét. És e részben ismerjük el azt, hogy nemcsak mindig a rossz körülményekben, hanem néha saját magunkban van a hiba. A kecskeméti birtokos még mindig nagyon egyoldalúan és külterjesen gazdálkodik. Jól tudjuk, hogy e téren nem lehet egyszerre nagy ugrást csinálni, már azon egyszerű okból sem, mert ehhez vidékünk nem elegendő népessége és a napszám s a cselédbér magassága ez idő szerint nem alkalmasak. Azért mégis módjában állana minden gazdának a saját sorsán segíteni szakértelemmel és szorgalommal, csak ne ijedjen meg eltérni a régi megszokottságtól. E részben kívánunk egyetmást megemlíteni, persze nem kimerítő pontossággal, hanem csak nagyjából, példa gyanánt. A kecskeméti gazda nem használja ki eléggé a lótenyésztés előnyeit, holott mindenütt, a legközvetlenebb szomszédban is, jóval kedvezőtlenebb körülmények között sokkal előbb állanak, mint mi. Nem hintós lovak tenyésztésére gondolunk mi, annál kevésbb a versenylovakra. Azt szeretnék, ha gazdáink mentői többen olyan lovakat nevelnének, amelyeknek javarésze megüti a katonaló mértékét és a selejtesebb része még mindig alkalmas arra, hogy elvégezze azt a munkát, amelyet a kecskeméti gazda a lótól megkövetelhet. A lótenyésztés e módja hálás és jövedelmező. Hanem hát itt főleg két baj van. A legtöbb kecskeméti gazdának a város 1601 mértföld területén többfelé van elszórva a birtoka, a melyet mind maga akarván ellátni, nem egyéb, mint önmagának a fuvarosa, így igen bajos jól gazdálkodni s lehetetlen jó karbantartani a dolgozó jószágot. Hiba, hogy gazdáink egy része semmit sem ad az anyaállatokra, különösen a kanczákra. Azt hittem, hogy most, amidőn Bugaczon följebb emelték a szájbért, majd nem hajtják ki az napunk, mai szamanoziei ív mellettel van csatolva.