Kecskemét, 1900. július-december (28 évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

XXVIII. évfolyam. 26. szám Kecskemét, 1900. julius 1. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - 10 kor. — fill. Félévre ... - 5 kor. — fill. Negyedévre - - - 2 kor. 50 fill. Egy szám ára 20 fill. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók a kiadó- hivatalban és a helybeli könyvkeres­kedésekben. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS NÉGY VENN Y OLCZ AS PÁETI POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNY. MEGJELEN MINDEN VASARNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­sán számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 6 kor. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 4 kor. Előfizetési és hirdetési dijak a kiadó- hivatalnál Kecskeméten fizetendők. Kiadóhivatal: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. Egyesült erővel. Elmúlt Péter Pál napja, most hallgat a kecskeméti ember s nem hallatszik más, mint a magyar gabonába vágott kaszának pengése, még azt sem hallja, hogy az a penge azt csengi, azzal gúnyolja a magyart, hogy Auszt­riában készült . . . Beállt, megkezdődött a holt idő, amely alatt kiki magával, családjával, üdülésével, avagy saját dolgával törődik, nem pedig a közügyekkel. Csak mi nem pihenhetünk, mert nem pihenhetnek a közügyek sem. És hisz- szük, hogy azok, akik a mi működésünk irá­nyát helyeslik, akár üdülésükben, akár saját dolgaik intézése közben akarnak és tudnak maguknak némi kis időt szakítani arra, hogy a közügyekre is gondoljanak. Úgy szép nyári estén, akár az asztag mel­lett, akár délután a fák hűvösében el lehet gondolkozni arról, hogy Istennek hála, meny­nyire haladott városunk, de azt is meg lehet fontolni, hogy milyen sok és jelentős tenni­való van arra nézve, hogy létrejöjjön mindaz, aminek meg kell valósulni! És azok közül, akik ilyen hasznos dolgok­ról gondolkoznak, bizonyára akadnak olyanok is, akik vizsgálódás tárgyává teszik, hogy váj­jon elegendő-e a jövő haladására a rendelke­zésre álló erő s vájjon ezt okszerűen használ­juk-e föl ? Mindenki nyugodt lehet abban, hogy váro­sunk egészséges fejlődésére nézve szükséges szellemi és anyagi erők rendelkezésükre álla­nak. Ám azok, akik behatóan elemzik ezen erők miként való felhasználását, arra a tudatra jönnek, hogy épen e részben sok a hiba. A rendelkezésünkre álló erő, akár szellemi, akár anyagi, elegendő lenne, hogy minden aggodalom és nehézség nélkül haladjunk az előttünk kijelölt ösvényen. Hanem az a hi­bánk, hogy ezen anyagi és szel­lemi erőinket megosztjuk és igy meggyöngitjük azok hatását. HOGYHA ARRÓL .. . Hogyha arról a kis Lányról gondolkozom, Ne háborgassatok: Akkor imádkozom. Hogy, ha ajkamon az 0 neve eltebben, Ne háborítsatok: Imát rebeg nyelvem. Hivő vagyok, hogyha Szép szemébe nézek: Ajkam néma marad, Hiszek és remélek. Hogyha elmélázok, Oh ne rójátok fel: Hozzá szállott lelkem, Nála nyugalmat lel: — Mennybe száll a lélek, A mikor elfáradt, Ha szenved, ha rajta Eláradt a bánat. y. d. r. Levelek egy régi országból. i. Nagy ősök, nagy unokák. Clermond-Ferrarid, 1900. június 26-án. Itt vagyok Francziaország központján, abban az ősországban, melynek lakói hajdan sok akadályt gördítettek Czézár hódításai elé s őt magát is tisz­tességesen elpáholták. A sik tengerinellékről egy­Egy-egy üdvös irány felé haladni meg­volna az erőnk. Ám azt széttagoljuk. Pél­dául vau Kecskeméten egy csomó jótékony egyesület, amelyek mindegyike ugyancsak ért ahhoz, hogy hozzáférhessen a kecskeméti em­ber tárczájának legelrejtettebb, sokszor a lapos guta által kerülgetett osztályához. Pedig a közönség^ alig némely kivétellel, egy és ugyanaz. És ennek a közönségnek, legalább legnagyobb részének, meg van az a meggyő­ződése, hogy inkább kevesebb ilyen egyesület legyen, a hasonló czélűak olvadjanak egybe, így majd jobban, czélszerübben, magasztosab- ban el lehet érni a czélt. Egyébként is mily sok egyesületünk vau,^ amelylyel járó nagy társadalmi adót, alig né­hány kivétellel, egy és ugyanazon közönségen zaklatják be? Ezeknek az egyesületeknek az erejük kevés az élethez, de nagyon sok a a meghaláshoz. Ha pedig egyesült erővel, vállat vállhoz vetve dolgoznának, egyesült erővel a legnagyobb akadályon is rést lehetne ütni, amelyen át sokkal nagyobb eredmény származhatna a köznek a javára. Nehezen fog a kecskeméti ember új vállal­kozásba, hanem akkor azután egyszerre csi­nál kettőt-hármat, aminek azután az a vége, hogy egyik sem él meg. Sokkal jobb volna e helyett, egyet, de erőset: unum, séd leonem ! Egyébként az erők összetételének dolgá­ban szerfölött hátra vagyunk Magyarorszá­gon s igy Kecskeméten is, a nyugati államok nemzeteihez képest. Ott a legkisebb falukban is mindenre szövetkezetek vannak. így ön­maguk végezhetnek el mindent, nem várják még az esőt is a várostól és az államtól. Itt lenne nálunk a szövetkezésnek egyik leghasznosabban fclhasználhalható tárgya : a borértékesítés. Tekintélyes férfiak ál­lottak a kezdés élére és még mindig nincs megalakulás. Pedig szüret idején mindenki panaszkodik, hogy mustját potom áron kell elvesztegetni. Szökősünk ugyan a panaszkodás, de éle­tünk nehézségeit inkább elrejtjük, mintsem azt nyíltan közölve, a hasonló hajúak egymás­sal szövetkeznének a közös baj elhárítására. Valamely művelt nép eg’yik legjellegze­tesebb tulajdonsága az, hogy erőit egyesíteni tudja. Ahol ez hiányzik, avagy csak kis mér­tékben van meg, ott bizony még sokat kell haladni a fejlődésnek. Ott még sok hasznos ügy hever parlagon, a helyett, hogy egyesült erővel, egymással szövetkezve, termővé tennék. Panasz helyett cselekvés. Szokás bizonyos időszakokat elnevezni; a mostanit a panaszok korszakának nevezhetnék el és pedig jogosan. Régen, nagyon régen nem volt olyan zűrzavaros idő, mint most. Soha sin­csen a nélkül, hogy egyik-másik foglalkozási osztálynak ne legyen oka a panaszkodásra, de most mindnyájának, kivétel nélkül van erre oka és pedig a legnagyobb mértékben. Ám azért adott az Isten az embernek értel­met, hogy ne csak sopánkodjék, ne csak búsla­kodjék, hanem igyekezzék segíteni a baján, mert úgy segíti meg a Mindenható is. Maradjunk most a gazdasági viszonyok mos- tohaslgánál. Bizony alig volt idő, amikor a kecskeméti gazdának nagyobb oka lett volna a panaszkodásra, mint most. Már alig tudja elképzelni, hogy milyen is az a jó gabonatermés ? Ami kicsi terem is, annak sincsen megfelelő ára. Régeu, ha kevés termett, magasabb volt az ár, ha meg sok, akkor alacso­nyabb, de ez utóbbi esetben a nagyobb mennyi­ség kipótolta a külömbözetet. Évek óta nem volt baraczktermésünk; a bornak is lenyomták az árát. Ehhez még az idén a többszörös fagy bővebben szüretelt, mint amenuyit a gazda fog szűrni. Juhtenyésztésünk megszűnt, sertéskereske- désünk ezer bajjal küzködik. A gazda majd meg­eszi a fejét az a fölött való gondolkozásban, hogy honnan árulja ki a szerény háztartásához szükséges pénzt? Ezen a téren még messzire lehetne menni, de ennek nincs czélja, hiszen mindenki ismeri az ilyen és ehhez hasonló panaszokat, amelyek a mostani szomorú állapotokat igazolják. Czélunk inkább az, hogy a panaszkodás helyett a cselekvésre irányítsuk a kecskeméti gazdák figyelmét. És e részben ismerjük el azt, hogy nemcsak mindig a rossz körülményekben, hanem néha saját magunkban van a hiba. A kecskeméti birtokos még mindig nagyon egyoldalúan és külterjesen gazdálkodik. Jól tudjuk, hogy e téren nem lehet egyszerre nagy ugrást csinálni, már azon egyszerű okból sem, mert ehhez vidékünk nem elegendő népessége és a napszám s a cselédbér magassága ez idő szerint nem alkalmasak. Azért mégis módjában állana minden gazdá­nak a saját sorsán segíteni szakértelemmel és szorgalommal, csak ne ijedjen meg eltérni a régi megszokoltságtól. E részben kívánunk egyet- mást megemlíteni, persze nem kimerítő pontos­sággal, hanem csak nagyjából, példa gyauáut. A kecskeméti gazda uem használja ki eléggé a lótenyésztés előnyeit, holott mindenütt, a legközvetlenebb szomszédban is, jóval kedve­zőtlenebb körülmények között sokkal előbb álla­nak, mint mi. Nem hintós lovak tenyésztésére gondolunk mi, annál kevésbbó verseny lovokra. Azt szeretnék, ha gazdáink mentői többen olyan lovakat nevelnének, amelyeknek javarésze meg­üti a katoualó mértékét és a selejtesebb része még mindig alkalmas arra, hogy elvégezze azt a munkát, amelyet a kecskeméti gazda a lótól megkövetelhet. A lótenyésztés e módja hálás és jövedelmező. Hanem hát itt főleg két baj van. A legtöbb kecskeméti gazdának a város 16 [J mértföld te­rületén többfelé van elszórva a birtoka, a me­lyet mind maga akarván ellátni, nem egyéb, mint önmagának a fuvarosa. így igen bajos jól gazdálkodni s lehetetlen jó karbantartani a dol­gozó jószágot. Hiba, hogy gazdáink egy része semmit sem ad az anyaállatokra, különösen a kanczákra. Azt hittem, hogy most, amidőn Bugaczon föl­jebb emelték a szájbért, majd nem hajtják ki az iiapunK. mai szamanoz iei ív meiieaiei van csaioiva. szerre a hegyek közé jutottam s úgy érzem magam, mintha csak a Mátra felséges levegőjét élvezném, annak fénye nélkül. Ez a vidék azonban mégis tet­szetősebb napról-napra s hogy a fényt mindjárt kezdetben fel nem találtam, az nagyon is könnyű magyarázatát leli abban a különbségben, mely a déli tengermellék és a franczia központi felföld kö­zött valóban felötlőnek mondható: Hyéres és Can­nes, ahol a tél egy részét s a tavaszt töltöttem, csupa verőfény, azúr, holott itt már éjszakhoz közeledünk és a Puy-de-Döme orma 1 465 méternyire emelke­dik a várost környező bérezek felett. Nem a magas Tátra, nem a székely, vagy a foga- rasi havasok, nem is az Alpok, Pirének ezek, hanem a régi Auvergne illatos bérczei remek levegő­vel, tiszta légkörrel. Azért választoltam e várost, mivel e vidéket jó­formán még nem is ismertem, meg aztán közelebb vagyok mindenhez: arról szó sincs, hogy a kiállí­tást meg ne nézzük s valóban Párisba hamarosan leszaladhatok ; az Oczeán sincs távol s ha végre a nyár folytán haza akarok menni, szépen eloldalgok Lyon felé s vagy Svájcznak, vagy Olaszországnak veszem utamat, közel lévén mindkét határhoz. íme haditervem. Szerencsésen jártam, mert kétszer láttam a ta­vaszt s most egész pompájában egy második nyár tárul elém. Amoda lent, Cannesban, rnárczius végén, ápril elején már virágban találtam az orgonafát, a gesztenyét, a jászmint, a galagonyát s midőn június 8-án itt megjelentem, javában virágoztak mindeme növények, sőt ami legnagyobb örömemre vált, egész akáczfa-sorok gazdag fürtjei ontották illatukat. Cse­resznyében, nagyszemü, húsos, ropogós pongrácz- cseresznyében, május eleje óta dúsan részesültünk Cannesban, szintúgy szamóczában is, ámde itt a felföldön mindeme finom csemegék hosszú foly­tatást nyernek ép azzal, hogy most érik évad­jukat. Sárga baraczk is, a fákról Ítélve, van elég, de hiányzik a meggy. Szóval az itteni növényzet egészen azonos a hazaival s az időbeli eltérések némely növény s vidékre nézve nem (esznek kü- lömbséget. Aki a kereszteshadak történetét ismeri, tudni fogja, hogy e világrenditö nagy esemény a clermonti zsinat határozata következtében jött létre. Yichy, a világhírű fürdő két órányira esik ide, onnan tehát nem egy magyar ember rándulhalolt ide alkalmilag; de azt is hihettem, hogy a keresztes hadak, a cler­monti zsinat óla én vagyok az első magyar ember, ki e girbe-görbe országban megfordult. Nevetséges önámitas. Egy magyar arczképfeslőröl beszélnek, aki sok szép nőnek örökitette meg az arczát; sőt a hires puy-de-dómei csillagda egyik tisztviselője egy magyar csillagász látogatásáról is biztos adatokat húzott fel, a csillagász nevét azonban hirtelen nem tudta megmondani. Kisegítettem a bajból, a Kon- kolyi nevét emlitvén. „Igen, igen, — viszonzá ör­vendve — Konkolyi! Konkolyi!“ Clermond-Ferrand, mondják a gonoszok, egy kissé elmaradt, szomorú város! Nem találom. Ra­gaszkodik régi szokásaihoz, őrzi szép népviseletét, némelyik része a lakosságnak, a kisebb iparosok, a gazdálkodók faczipöben, az úgynevezett sabotban tipegnek városszerte, aztán ökörrel, vagy tehénnel szántanak. Táncza, a Bourrée, népdalai mind ere­detiségre vallanak. A környékbeli nép is roppant értelmes, ravasz, udvarias, de ha kell, nyers is tud lenni. Nagyobbára villamos fényt használnak mindenfelé, villamos kocsik szeldelik az utczá- kat és szaladnak a közel lloyat nevű hires melegfürdő kaszinója elé. Mindez nem mutat vas- kalaposságra. A szomorúság csak részben igazolt. Tény, hogy a város egy része, a templomok fekete kőből, voloui lávából vannak épitve. A láva e vidék jellegzöje, de ha egyszer megszoktuk a feketeséget, akkor nem egy épületen remek vonásokat veszünk észre. A színház már egészen fehér köböl való s kupolájával, gyönyörű homlokzatával nem csekély dísze a főtér­nek. Szobrászati művei is ebből az anyagból ké­szültek, egyszerűen nemesek ; diszitik s nem ékte­lenjük, mint a kecskeméti szép kis színháznál, a ki tudja miből gyúrt kontár alakok, a máskülönben egészen helyes homlokzatot. Az itteni lávaeredetű fekete kő már az őskor óta szolgáltatja az anyagot építkezésre: az egyetem­mel kapcsolatos múzeumban, mind a gall, mind a római tárgyaknál bőven látjuk alkalmazását. Hát még a templomoknál s egyébb müépitmé- nyeknél, az érdekes közkútaknál, főleg a Renais­sance korában faragott amboisei kúlnál. Hiszen az auvergneiek egész külön művészetet alkottak, csak­úgy, mint Németországban a niirembergiek, bam- bergiek, spiraiak; s a fekete kőnek simulnia kellett a művészek vésője alatt, mindenféle játszi alakok : füzérek, manók, törpék, fouadékok, virágok, mesés alakok és állatok faragására. Sőt a román és góth építészeti sülnek is bizonyos helyi jelleget tudtak adni, mely azoknak legkevésbbé sincs hátrányukra, itt, a régi Auvergne fővárosában ép oly kevéssé, mint Puy-de-Dőme megye többi városában, mert minden kis községnek van valami nevezetessége, mintha a középkorban egyenesen arra törekedtek volna az emberek, hogy építészeti dolgokban szom­szédjaikat fölülmúlják: Monferrand, Rióm, Royat, a szomszédban pedig különösen Issoire és

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék