Kecskemét, 1906. január-március (34. évfolyam, 1-12. szám)
1906-01-07 / 1. szám
4 KECSKEMÉT 1906. — 1. sz. gyár gazdaság termőképes talaját. Míg ellenben, ha tudás és tapasztalás előre megépiti a partokat, amelyek között ennek az átalakulásnak folyamata kell, hogy előre haladjon, akkor a fejlődés menetében nem fognak beállani azok a válságos megrázkódtatások, amelyek nélkül gyökeres átalakulás az élet egyetlen területén sem történhetik, ha az emberi elme elővigyázatossága elhárításukról nem gondoskodik. Az ipari fejlődés kerekei a mezőgazdasági átalakulás útján fognak haladni. Az első roham után az első, természetes következésképen előálló bonyodalmakra, a fejlődés normális menete, a létező állapotokhoz való alkalmazkodás rendszere fog elkövetkezni. Ipar és mezőgazdaság szorosan egybekapcsolódik. A mezőgazdaság az iparnak, az ipar a mezőgazdaságnak dolgozik és termelésük legnagyobb hányadának kölcsönös fogyasztói lesznek. Az átalakulásnak ez a processzussa biztosítja az országot a kiviteli válság veszedelmével szemben és teremti meg egyúttal a gazdasági tényezők egymásra hatásának azt az egészséges rendszerét, amely a biztos haladásnak leglényegesebb feltétele. A nagy problémán, a nagy csatán kell elsőbben is átesnie a magyar közgazdaságnak, hogy boldogulása biztosítva, vagy legalább is valószínűsítve legyen. A küzdelem kellő közepén, amelyben ez a nagy probléma — úgyszólván — már részletkérdéssé törpült, gondolkoznunk kell mindannyiunknak erről is. A politikai és közjogi csapások súlya bármily irtózatos legyen is, ne tévesszük szem elöl gazdasági életünk jövő reménységeit sem. Kolonics valamikor szegénynyé akarta tenni ezt az országot, hogy a császárnak meghódíthassa. Nekünk gazdaggá kell tennünk, hogy önmagunknak biztosíthassuk! Az alkotmányosság eszközeinek birtokában nagy és nehéz feladatok várnak a társadalomra és a törvényhozásra. Időről-időre serkenteni kell mindenkit, hogy a nagyszerű küzdelem elkeseredett csatáiban ne feledkezzék meg senki sem az élet legnagyobb szükségletéről, a kenyér problémáiról sem! Ázél. Megnyúltak az éjszakák, reánk köszönt a téli napok borulata, kopár mezőket, letarolt erdőket és komor bérceket behavaz a tél hideg palástja. Szomorú időszak. Az ember beszorulva lakása négy fala közé, elmélkedik és elborong. Ezt az évszakot nem a szegény embernek jóvoltáért teremtette a világok alkotója. A létért való küzdelem legkegyetlenebb vesszőfutását a tél hidege támasztja. Sivár a természet és sivár most az élet is. A tél hervasztó, fagyos keze letépi díszét a földnek, buja cifraságát, szinpompáját a természetnek és amilyen sivár meztelenséggel mered felénk a természet dermedt arca, olyan kegyetlen, riasztó realizmussal kísért a szegény embernek nyomora is. A tavasz és nyár eldorádója a szegénység hadának. Ekkor szállást ad a berek, munkával lát el a termőföld és melegít a napsugár. Télen valamennyi létfenntartó forrás befagy. A jeges, havas berek nem ad szállást, a föld keble nem nyílik meg, hogy a munka verejtékes ellenértékével fizessen, a napsugár nem melegít. Meleg otthon, megélhetési mód, — ezek a tél nyomorultjainak nagy hiányai. Nincsen szén és kenyér, e világot mozgató két tényező s a tél nyomorultja kivert kutya sorsára jut. Mily rettentő a téli kép szemlélete. A nagyvárosban ilyenkor sötét menetbe verődnek össze a nyomor kiaszott alakjai, az öklüket rázzák és komor gyűlölettel nézik a jólét palotáit. Ne kárhoztassuk őket, ha ilyenkor durván kifakadnak a világrend ellen. Éhségtől elbódult lelkek önkívületi kitörése ez, aminek nem meg-utorlás, hanem gyors segítés a gyógyítója. — Azt a rongyos, vad nézésű férfit, aki kékült ajakkal szórja átkát a gazdagok felé, talán fagyoskodó, beteg és éhes gyermek várja haza s a férfi, bár acél a karja és nagy a munkabírása, nem jut keresethez, hogy beteg gyermekén a nehéz fillérek árán segítsen. Oh emberi tökéletesség! Hát ki bírna ilyen rettentő helyzetben Jób türelmességével és alázatával? Ne, ne ítélje el senki a nyomor elvakult szenvedőit, akik a tél kietlen napjaiban halált kiáltanak a jólétre, amelyből nekik morzsák sem jutottak! Ellenben a társadalomnak, a jólétben élők társadalmának a nemes emberbaráti kötelesség teljesítésére széles perspektívát nyit a tél nyomora. Emelkedjenek föl a szívek, nyilatkozzanak meg a lelkek és gyakorolják a legszentebb földi erényt, az irgalmasságot. Ahol sok a kenyér, szórják el legalább morzsáit a tél éhes verebeinek, a téli nyomor e szürke, dermedt vendégeinek. A humanizmus krisztusi jelszó. S talán a fölöttünk élő láthatatlan hatalom is csak azért zúdította az emberiségre a nyomort, hogy belőle a legszebb emberi erényeket, a legtisztább emberi érzéseket váltsa ki. A mocsárból büszkén nő ki a hótiszta, fehér liliom s a nyomor sivár mocsarából is fenségesen sarjad ki az emberszeret, a jótékonyság hótiszta lilioma. Reánk köszöntött a tél és sivár képének szemlélete ime ilyen lesújtó és felemelő gondolatokat ébreszt a lélekben. A tél is azonban, mint minden, ami a földön mint eszmei vagy reális valóság él és létezik, száz és százféle alakban mutatkozik az emberiségnek. Megvannak a télnek a maga szépségei és az emberi lélekre való vonatkozásban a maga örömei is. Ezekből az örömökből persze ismét nem a szegényeknek jut, hanem a jobb módúnak. Sok új öröm sarjad ki a hó palástja alól a vidáman élők részére. A tél a bálok, vigalmak, hangversenyek, zsúrok és a korcsolyázás korszaka. A kis és nagy városok társadalmának társasági érintkezésébe új életet vegyít a tél. Friss vérkeringés ez, amelyet a forró báltermek és a hideg jégpálya levegője hajt. És ha ilyen vonatkozásában látjuk a telet, hát sok szépséget találunk benne. Sok szépséget, amelyre nem hunyunk szemet, bárha a nyomor képei fel is zaklatják lelkünk nyugalmát. Az emberiségnek mulatnia kell, hiszen ez is az élet tartozéka. Hazug szemforgatás volna, ha a tél sötét tanulságai alapján gyászt és vezeklést hirdetnénk az emberiségnek. Akinek módjában van, segítsen a szegényen, így találkozik a fény az árnynyal s a kettő ölelkezése igy teszi szebbé az életet. Az iparosképzés nálunk és Franciaországban. Elvitazhatatlan tény, hogy abban az országban van meg az anyagi jólét, ahol az őstermelés által előállított nyerstermények feldolgozására jól képzett, önérzetes és elegendő számú iparos van. A mesterség aranybánya, csak legyen hozzáértő mivelője. Hogy mi még nem értük utól az iparos államokat, annak oka, hogy iparunk csak mintegy 30 év óta van fejlődőben s iparosképzésünkre nem sokat adunk. Pedig az ipar nagyon alkalmas arra, hogy a nemzeti állam eszméje megerősödjék s viszont elhanyagolás esetén az azzal foglalkozók nagyon könnyen átengedik magukat a nemzetközi és nemzetnélküli eszméknek. Megvan nálunk minden valamirevaló községben az alsófokú ipariskola, hol az inasok nyernek oktatást az elméleti tárgyból és rajzból, van középiskolánk, hol iparosaink és az ipari pályára lépők a magasabb képzést megszerezhetik, vannak különböző ipari szakiskoláink s ezzel be is fejeztük azon csekély számú intézeteink felsorolását, melyek iparosképzésünk szolgálatában állanak. Igaz, hogy ez haladás a harminc év előtti állapothoz képest, azonban nem szabad megállani a félúton, hanem oda kell törekednünk, hogy iparügyünk más országokéhoz hasonló magaslatra emelkedjék. És hogy mik volnának e téren még a teendőink, csak akkor tudunk róla fogalmat alkotni, ha más országok iparos intézményeit is ismerjük. E tekintetben méltó példányképünk lehet Franciaország, melynek kormánya rendkívüli nagy jelentőséget tulajdonít az iparosképzésnek. Ez irányú tevékenysége kifejezésre is jut a különböző iparoktatási intézményekben, amelyeknek elméleti és műhelyi iparoktatása iparossegédek képzésére van szervezve. Ilyenek elsősorban a „Gyakorlati iskolák“, melyeket az ipar- és kereskedelmi minisztérium két évvel ezelőtt alapított és melyeknek működése számos mesterségre terjed ki. Azonban vannak olyan ipariskolák is, melyeket társadalmi úton alapítottak és tartanak fenn. Franciaországban a tanoncoktatás is kielégítő eredménnyel jár. Egyes gyártulajdonosok maguk tartanak fenn különleges iskolát, amelyekben a tanoncok az iparukba vágó elméleti és gyakorlati oktatásban részesülnek. Van több helyen nyilvános tanfolyam, amelyek jobbára esti tanfolyamok s melyek közül néhányat az egyes gyárakban saját tulajdononosaik tartanak fenn. Vándor tanfolyamok nincsenek Franciaországban, de néhány iskolában szokásban van az, hogy a tanítványok tanítás céljából csoportosan vezettetnek a szomszédos gyárakba. Újabban a kereskedelmi miniszter évenként utazási ösztöndíjakat oszt ki, miáltal lehetővé teszi, hogy a némi képzettséggel bíró iparos ifjak a külföldön tökéletes