Kecskemét, 1906. január-március (34. évfolyam, 1-12. szám)

1906-01-07 / 1. szám

4 KECSKEMÉT 1906. — 1. sz. gyár gazdaság termőképes talaját. Míg ellenben, ha tudás és tapasztalás előre megépiti a partokat, am­elyek között ennek az átalakulásnak folyamata kell, hogy előre halad­jon, akkor a fejlődés menetében nem fognak beállani azok a válságos megrázkódtatások, amelyek nélkül gyökeres átala­kulás az élet egyetlen területén sem történhetik, ha az emberi elme elővigyázatossága elhárításukról nem gondoskodik. Az ipari fejlődés kerekei a mezőgazdasági átalakulás útján fognak haladni. Az első roham után az első, termé­szetes következésképen előálló bonyodalmakra, a fejlődés normális menete, a létező állapotokhoz való alkalmazko­dás rendszere fog elkövetkezni. Ipar­ és mezőgazdaság szorosan egybekapcsolódik. A mezőgazdaság az iparnak, az ipar a mezőgazdaságnak dolgozik és termelésük legnagyobb hányadának kölcsönös fogyasztói lesznek. Az átalakulásnak ez a processzussa biztosítja az országot a kiviteli válság veszedelmével szemben és teremti meg egyúttal a gazda­sági tényezők egymásra hatásának azt az egészséges rend­szerét, amely a biztos haladásnak leglényegesebb feltétele. A nagy problémán, a nagy csatán kell elsőbben is átesnie a magyar közgazdaságnak, hogy boldogulása bizto­sítva, vagy legalább is valószínűsítve legyen. A küzdelem kellő közepén, amelyben ez a nagy probléma — úgyszól­ván — már részletkérdéssé törpült, gondolkoznunk kell mindannyiunknak erről is. A politikai és közjogi csapások súlya bármily irtózatos legyen is, ne tévesszük szem elöl gazdasági életünk jövő reménységeit sem. Kolonics vala­mikor szegénynyé akarta tenni ezt az országot, hogy a császárnak meghódíthassa. Nekünk gazdaggá kell tennünk, hogy önmagunknak biztosíthassuk! Az alkotmányosság eszközeinek birtokában nagy és nehéz feladatok várnak a társadalomra és a törvényhozásra. Időről-időre serkenteni kell mindenkit, hogy a nagyszerű küzdelem elkeseredett csatáiban ne feledkezzék meg senki sem az élet legnagyobb szükségletéről, a kenyér problémáiról sem! Ázél. Megnyúltak az éjszakák, reánk köszönt a téli napok borulata, kopár mezőket, letarolt erdőket és komor bérce­ket behavaz a tél hideg palástja. Szomorú időszak. Az ember beszorulva lakása négy fala közé, elmél­kedik és elborong. Ezt az évszakot nem a szegény ember­nek jóvoltáért teremtette a világok alkotója. A létért való küzdelem legkegyetlenebb vesszőfutását a tél hidege tá­masztja. Sivár a természet és sivár most az élet is. A tél hervasztó, fagyos keze letépi díszét a földnek, buja cifraságát, szinpompáját a természetnek és amilyen sivár meztelenséggel mered felénk a természet dermedt arca, olyan kegyetlen, riasztó realizmussal kísért a szegény embernek nyomora is. A tavasz és nyár eldorádója a szegénység hadának. Ekkor szállást ad a berek, munkával lát el a termőföld és melegít a napsugár. Télen valamennyi létfenntartó forrás befagy. A jeges, havas berek nem ad szállást, a föld keble nem nyílik meg, hogy a munka verejtékes ellenértékével fizessen, a napsugár nem melegít. Meleg otthon, megélhetési mód, — ezek a tél nyomo­rultjainak nagy hiányai. Nincsen szén és kenyér, e világot mozgató két tényező s a tél nyomorultja kivert kutya sorsára jut. Mily rettentő a téli kép szemlélete. A nagyvárosban ilyenkor sötét menetbe verődnek össze a nyomor kiaszott alakjai, az öklüket rázzák és komor gyű­lölettel nézik a jólét palotáit. Ne kárhoztassuk őket, ha ilyenkor durván kifakadnak a világrend ellen. Éhségtől el­bódult lelkek önkívületi kitörése ez, aminek nem meg-u­­torlás, hanem gyors segítés a gyógyítója. — Azt a rongyos, vad nézésű férfit, aki kékült ajakkal szórja átkát a gazda­gok felé, talán fagyoskodó, beteg és éhes gyermek várja haza s a férfi, bár acél a karja és nagy a munkabírása, nem jut keresethez, hogy beteg gyermekén a nehéz fillérek árán segítsen. Oh emberi tökéletesség! Hát ki bírna ilyen rettentő helyzetben Jób türelmességével és alázatával? Ne, ne ítélje el senki a nyomor elvakult szenvedőit, akik a tél kietlen napjaiban halált kiáltanak a jólétre, amelyből nekik morzsák sem jutottak! Ellenben a társadalomnak, a jólétben élők társadal­­m­ának a nemes emberbaráti kötelesség teljesítésére széles perspektívát nyit a tél nyomora. Emelkedjenek föl a szívek, nyilatkozzanak meg a lelkek és gyakorolják a legszentebb földi erényt, az irgalmasságot. Ahol sok a kenyér, szórják el legalább morzsáit a tél éhes verebeinek, a téli nyomor e szürke, dermedt vendégeinek. A humanizm­us krisztusi jelszó. S talán a fölöttünk élő láthatatlan hatalom is csak azért zúdította az emberiségre a nyomort, hogy belőle a legszebb emberi erényeket, a legtisztább emberi érzéseket váltsa ki. A mocsárból büsz­kén nő ki a hótiszta, fehér liliom s a nyomor sivár mocsará­ból is fenségesen sarjad ki az emberszeret, a jótékonyság hótiszta lilioma. Reánk köszöntött a tél és sivár képének szemlélete ime ilyen lesújtó és felemelő gondolatokat ébreszt a lélek­ben. A tél is azonban, mint minden, ami a földön mint eszmei vagy reális valóság él és létezik, száz és százféle alakban mutatkozik az emberiségnek. Megvannak a télnek a maga szépségei és az emberi lélekre való vonatkozásban a maga örömei is. Ezekből az örömökből persze ismét nem a szegényeknek jut, hanem a jobb módúnak. Sok új öröm sarjad ki a hó palástja alól a vidáman élők részére. A tél a bálok, vigalmak, hangversenyek, zsú­­rok és a korcsolyázás korszaka. A kis és nagy városok társadalmának társasági érintkezésébe új életet vegyít a tél. Friss vérkeringés ez, amelyet a forró báltermek és a hideg jégpálya levegője hajt. És ha ilyen vonatkozásában látjuk a telet, hát sok szépséget találunk benne. Sok szépséget, amelyre nem hu­nyunk szemet, bárha a nyomor képei fel is zaklatják lelkünk nyugalmát. Az emberiségnek mulatnia kell, hiszen ez is az élet tartozéka. Hazug szemforgatás volna, ha a tél sötét tanulságai alapján gyászt és vezeklést hirdetnénk az em­beriségnek. Akinek módjában van, segítsen a szegényen, így találkozik a fény az árnynyal s a kettő ölelkezése igy teszi szebbé az életet. Az iparosképzés nálunk és Francia­­országban. Elvitazhatatlan tény, hogy abban az országban van meg az anyagi jólét, ahol az őstermelés által előállított nyerstermények feldolgozására jól képzett, önérzetes és elegendő számú iparos van. A mesterség aranybánya, csak legyen hozzáértő mivelője. Hogy mi még nem értük utól az iparos államokat, annak oka, hogy iparunk csak mintegy 30 év óta van fejlődőben s iparosképzésünkre nem sokat adunk. Pedig az ipar nagyon alkalmas arra, hogy a nemzeti állam eszméje megerősödjék s viszont elhanyagolás esetén az azzal fog­lalkozók nagyon könnyen átengedik magukat a nemzetközi és­ nemzetnélküli eszméknek. Megvan nálunk minden valamirevaló községben az alsófokú ipariskola, hol az inasok nyernek oktatást az elméleti tárgyból és rajzból, van középiskolánk, hol ipa­rosaink és az ipari pályára lépők a magasabb képzést meg­szerezhetik, vannak különböző ipari szakiskoláink s ezzel be is fejeztük azon csekély számú intézeteink felsorolását, melyek iparosképzésünk szolgálatában állanak. Igaz, hogy ez haladás a harminc év előtti állapothoz képest, azonban nem szabad megállani a félúton, hanem oda kell törekednünk, hogy iparügyünk más országokéhoz hasonló magaslatra emelkedjék. És hogy mik volnának e téren még a teendőink, csak akkor tudunk róla fogalmat alkotni, ha más országok iparos intézményeit is ismerjük. E tekintetben méltó példányképünk lehet Francia­­ország, melynek kormánya rendkívüli nagy jelentőséget tulajdonít az iparosképzésnek. Ez irányú tevékenysége ki­fejezésre is jut a különböző iparoktatási intézményekben, amelyeknek elméleti és műhelyi iparoktatása iparossegédek képzésére van szervezve. Ilyenek elsősorban a „Gyakorlati iskolák“, melyeket az ipar- és kereskedelmi minisztérium két évvel ezelőtt alapított és melyeknek működése számos mesterségre ter­jed ki. Azonban vannak olyan ipariskolák is, melyeket társadalmi úton alapítottak és tartanak fenn. Franciaországban a tanoncoktatás is kielégítő ered­ménnyel jár. Egyes gyártulajdonosok maguk tartanak fenn különleges iskolát, amelyekben a tanoncok az iparukba vágó elméleti és gyakorlati oktatásban részesülnek. Van több helyen nyilvános tanfolyam, amelyek jobbára esti tanfolyamok s melyek közül néhányat az egyes gyárakban saját tulajdononosaik tartanak fenn. Vándor­ tanfolyamok nincsenek Franciaországban, de néhány iskolában szokásban van az, hogy a tanítványok tanítás céljából csoportosan vezettetnek a szomszédos gyárakba. Újabban a kereskedelmi miniszter évenként uta­­zási ösztöndíjakat oszt ki, miáltal lehetővé teszi, hogy a némi képzettséggel bíró iparos ifjak a külföldön tökéletes

Next