Kecskemét, 1907. július-december (35. évfolyam, 28-52. szám)
1907-07-14 / 28. szám
2. oldal. KECSKEMÉT 28. szám: sarkantyús csizmáinkkal a költészet virányain, ami éppen bajnak nem volna baj, csakhogy költői érzelmeink ne rakadnának bennünket messzire a tradíciók sokszor mondvacsinált világa felé, hanem belátnánk, hogy a jóból is megárt a sok! Szeretjük a szép beszédeket s azok elhangzása után pedig az esthajnali csillaggal nyugalomra térünk, mialatt a fölött töprengünk, hogy a hazafias kimaradásunkért nem-e búból meg a feleségünk? Másnap azután nem ismerünk önmagunkra, sőt még az újságot is átkérjük kölcsön a szomszédtól, mert lévén az előfizetés úri mulatság és nem hazafias áldozat az irodalom oltárára. Azonban már a megélhetés nem igen biztosítja számunkra azt a „gondnélküli“ életet, melyet sokan szeretnek régi jó időknek említeni. Mikor a nemzetes uram és aszonyom csak járatták a lapokat, de nem olvasták, mikor az volt a dicső és a nagy, aki a szellemi táplálékot nem igen szenvedhette. Az írók és a művészek gyanús emberek voltak, csavargók,akikkel „nemes“ ember csak borközi állapotban foghat kezet s mikor a cigány is puszipajtás. Ebben az időben egyedüli kultureszköz a „deres“ volt s ezen oktatták törvénytiszteletre, polgári műveltségre a felséges nép vásott gyermekeit. Abban az időben közművelődésről beszélni igen nagy bolondság lett volna. Sőt még ma sem tanácsos a nép oktatásával komolyan foglalkozni, mert könnyen megkérdezhetik tőlünk: ön őrült vagy szent? Minek a népnek könyv, betű? Talán azért, hogy boldogtalanokká és elégedetlenekké tegyük őket? Csak higgyen és ne tudjon a paraszt! Ki a fene bírna akkor vele? Az ehhez hasonló kifakadások nem is mennek ritkaságszámba s többnyire olyan szivekbe húzódnak meg ezek aggodalmak, amelyeknek gazdái maguk is analfabéták és így alkalmuk sem volt meggyőződni a fölvilágosodott emberek boldogtalanságáról. De bármiként legyen is a világ sorsa, sohse tessenek aggodalmaskodni akkor, mikor arról van szó, hogy a nép minden rétege beleharapjon a tudás almájába. A művelt népben csak elvetemült ember láthat ellenséget és verjük a padka sarkához azt a szállóigét, mely elhitetni akarja velünk, hogy tudatlanoké a mennyek országa. A tanult ember hamarabb fölismeri körülményeinek határait, mint az olyan, ki előtt az élet sejtelem vagy a vakvéletlenek sorozatából áll. S ebből a fölismerésből nem származhat kár a közre, mert a fejlettebb országok nagyságában a napnál fényesebben tündököl a nép élelmessége. Mi is nagyon szeretnénk, ha művelt iparosaink volnának, de még azt is, hogy a munkások intelligensége fokozottabban domborodnék ki közgazdasági életünkben, mégis keveset hederítünk arra, hogy a nép értelmessége alkalmas eszközökkel fejlesztessék; pedig sejtjük, hogy a tudás nem suba, se nem kalap, se nem csizma, amit a szögről le lehet akasztani. Azt mondják, hogy a paraszti munkánál isten ellen való vétek az írás-olvasás tudománya. Bolond beszéd. Ma már nyakra-főre írják a földnek tudományos értelemben vett műveléséről szóló szaklapokat, értekezéseket és talán az értekező úrnak eszébe sem jut, hogy a munka végtére is nem fegyvergyakorlat, amit egy káromkodó káplár is vezethet, hanem a munkás legegyénibb tulajdonságait is igényli, bárha a munkabeosztásnál az irányítást nem is akarjuk letagadni. Beszélünk nagyiparról s az ipari munkásoknak nemcsak általános ismeretük, hanem megfelelő szaktudásuk sincs. Az igaz, hogy a technika folytonos fejlődése kevesebb térre szorítja a céhbeli munkás sokoldalúságát, de ez a körülmény nem mond semmit a nép általános oktatásának rovására. Többször fölhangzik a jajszó: elhanyagoljuk a népet s az izgatók megmételyezték őket! Hamar kultúrpalotákat, előadásokat és űzzük ki velük a felséges népből az ördögöt! Ilyenféle gondolatok is jutnak eszünkbe, mikor a közművelődésről kell beszélnünk. Ingyen tej, ingyen kenyér és melegedő szobák eszméjével szoktuk mi megoldani társadalmi kérdéseinket. Arról van szó, hogy kultúrpaloták emelésével hozzáférjünk a nép lelkéhez. Nagyon okos dolog, de ne feledjük el, hogy ennek a felbuzdulásnak az alapja erősen gazdasági kérdés s hiba lenne, ha ezt a mélyreható kérdést magyarosan úgyannyira kisallangoznánk, hogy a népnek tudományos szempontokból való megkörnyékezése valami jótékonysági rohamban merülne ki. Mert mit ér az olyan előadás, tanítás még vetített képek s fonográf kísérete mellett is, amelynél az előadó „nagylelkűségből“ kreálja szerepét s megenged magának olyan képtelenségeket, hogy előadásától nem okosabb, hanem bőrébb lesz a hallgatóság, csupa udvariasságból, viszontszívességből. Építsünk hajlékot a tudományoknak és a művészeteknek, de ezekben ne jusson hely a középkori ócskaságoknak. A népnek szüksége van a műveltségre, a fényre, de a hazugságokra, pókhálós elméletekre nincs. Általános, emberi eszméken szűrjük át a fölvilágosodás igéit, hogy elmondhassuk: virrad, ha nehezen is! Gyúljon fel a fáklya a sötétség országában, hisz elképzelni, hogy valamikor a földet egymást megértő, egymást szerető kultúrnépek fogják benépesíteni, lerombolván a társadalmi előítéletek toronymagasságú ostobaságait, már ennek a tudata maga a boldogság megnyugtató érzete — a munka örök diadala! Lucifer: Tőke és vállalkozó kedv. A nemzeti vagyon. Gyorsan akarunk gazdagok lenni! Nálunk állandóan azon fáradoznak, hogy a külföldi tőkét mentül nagyobb öszszegben az országba csábítsák; e szót persze legjobb értelmében használva. Kívánatos is, hogy gazdaságunk külföldi tőkével is erősödjék, annál inkább, mert fajunk vállalkozó kedve még mindig igen távol áll a külföld kultúrnemzeteinek vállalkozó szellemétől. Megfeledkeznek azonban nálunk arról, hogy a külföldi tőke sohasem fogja a magyar érdeket helyezni elsősorba a maga vállalkozásainál, hanem pusztán a saját egyéni érdekét, ami érthető is; továbbá arról, hogy ennek a tőkének összes tiszta haszna külföldre vándorol és nem a magyar nemzeti vagyont gyarapítja és erősíti, hanem a maga nemzetéét, és végre arról, hogy a gazdasági önállóság és függetlenség egyik alapfeltétele hazánk tőkeerejét annyira fokozni, hogy ne szoruljunk idegen tőkére, amely mindenkor csak surrogatum jellegével bír. De a tényleg megóvó hazai tőke is sokszor nem csekély mértékben terelődik el a reális vállalkozásokba való befektetéstől s e tekintetben utalunk egy hazánkban sajnos mindinkább fejlődő helytelen irányra. A gyors, fáradságos munkanélküli meggazdagodási vágy aránytalanul nagy mértékben fejleszti a játékszenvedélyt, az amúgy is gyenge vállalkozási kedv rovására. A nem hivatásosak tőzsdejátékától, a totalizatőrtől és egyéb szerencsejátékoktól eltekintve, túlsokan tekintik anyagi gyarapodásuk egyik főtényezőjének a szerencsés véletlent. A sorsjegykölcsönök címletei ugyanis sehol sem örvendenek oly nagy kelendőségnek, mint a mi piacainkon, amely tekintetben elegendő a közelmúlt két nagy sorsjegymissióinak fényes és gyors sikereire, valamint az osztálysorsjátéküzlet évi üzleteredményeire hivatkoznunk. A jótékony célú sorsjegykibocsátásokról, mint ide nem tartozókról nem beszélve, az említetteken kívül egyébként sok alkalommal még azt is tapasztalhatjuk, hogy közönségünk, azon tudatának dacára, hogy még a sorsjegy névértéke sem felel meg teljesen a belső értéknek, vagy gyakran minden számszerű vizsgálódás mellőzése folytán fennforgó teljes tájékozatlanságban is a nagy eredménnyel kecsegtető kilátás csábjának hatása alatt, még e névértéket messze túlhaladó hajlamnak lehető korlátozása közgazdasági fejődésünk érdekében felette kívánatos volna. De sajnálatos jelenség az is — s erre már egyéb alkalmakkor is nyomatékosan utaltunk — hogy még mindig nem vesznek