Kecskemét, 1907. július-december (35. évfolyam, 28-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

2. oldal. KECSKEMÉT 28. szám: sarkantyús csizmáinkkal a költészet virányain, ami éppen bajnak nem volna baj, csakhogy költői érzelmeink ne ra­­kadnának bennünket messzire a tradí­ciók sokszor mondvacsinált világa felé, hanem belátnánk, hogy a jóból is meg­árt a sok! Szeretjük a szép beszéde­ket s azok elhangzása után pedig az esthajnali csillaggal nyugalomra térünk, mialatt a fölött töprengünk, hogy a hazafias kimaradásunkért nem-e búból meg a feleségünk? Másnap azután nem ismerünk önmagunkra, sőt még az újságot is átkérjük kölcsön a szom­szédtól, mert lévén az előfizetés úri mulatság és nem hazafias áldozat az irodalom oltárára. Azonban már a megélhetés nem igen biztosítja számunkra azt a „gond­­nélküli“ életet, melyet sokan szeretnek régi jó időknek említeni. Mikor a nem­­zetes uram és aszonyom csak járatták a lapokat, de nem olvasták, mikor az volt a dicső és a nagy, aki a szellemi táplálékot nem igen szenvedhette. Az írók és a művészek gyanús emberek voltak, csavargók,­­akikkel „nemes“ ember csak borközi állapotban foghat kezet s mikor a cigány is puszipajtás. Ebben az időben egyedüli kulturesz­­köz a „deres“ volt s ezen oktatták törvénytiszteletre, polgári műveltségre a felséges nép vásott gyermekeit. Ab­ban az időben közművelődésről be­szélni igen nagy bolondság lett volna. Sőt még ma sem tanácsos a nép ok­tatásával komolyan foglalkozni, mert könnyen megkérdezhetik tőlünk: ön őrült vagy szent? Minek a népnek könyv, betű? Talán azért, hogy boldogtalanokká és elégedetlenekké tegyük őket? Csak higgyen és ne tudjon a paraszt! Ki a fene bírna akkor vele? Az ehhez hasonló kifakadások nem is mennek ritkaságszámba s többnyire olyan szivekbe húzódnak meg ezek aggodalmak, amelyeknek gazdái ma­guk is analfabéták és így alkalmuk sem volt meggyőződni a fölvilágoso­dott emberek boldogtalanságáról. De bármiként legyen is a világ sorsa, sohse tessenek aggodalmaskodni akkor, mikor arról van szó, hogy a nép minden rétege beleharapjon a tu­dás almájába. A művelt népben csak elvetemült ember láthat ellenséget és verjük a padka sarkához azt a szálló­igét, mely elhitetni akarja velünk, hogy tudatlanoké a mennyek országa. A ta­nult ember hamarabb fölismeri körül­ményeinek határait, mint az olyan, ki előtt az élet sejtelem vagy a vakvélet­lenek sorozatából áll. S ebből a föl­ismerésből nem származhat kár a közre, mert a fejlettebb országok nagyságá­ban a napnál fényesebben tündököl a nép élelmessége. Mi is nagyon sze­retnénk, ha művelt iparosaink volná­nak, de még azt is, hogy a munkások intelligensége fokozottabban dombo­rodnék ki közgazdasági életünkben, mégis keveset hederítünk arra, hogy a nép értelmessége alkalmas eszkö­zökkel fejlesztessék; pedig sejtjük, hogy a tudás nem suba, se nem ka­lap, se nem csizma, amit a szögről le lehet akasztani. Azt mondják, hogy a paraszti munkánál isten ellen való vétek az írás-olvasás tudománya. Bolond be­széd. Ma már nyakra-főre írják a föld­nek tudományos értelemben vett mű­veléséről szóló szaklapokat, értekezé­seket és talán az értekező úrnak eszébe sem jut, hogy a munka vég­tére is nem fegyvergyakorlat, amit egy káromkodó káplár is vezethet, hanem a munkás legegyénibb tulajdonságait is igényli, bárha a munkabeosztásnál az irányítást nem is akarjuk letagadni. Beszélünk nagyiparról s az ipari mun­kásoknak nemcsak általános ismeretük, hanem megfelelő szaktudásuk sincs. Az igaz, hogy a technika folytonos fejlődése kevesebb térre szorítja a céh­beli munkás sokoldalúságát, de ez a körülmény nem mond semmit a nép általános oktatásának rovására. Többször fölhangzik a jajszó: el­hanyagoljuk a népet s az izgatók meg­mételyezték őket! Hamar kultúrpalo­tákat, előadásokat és űzzük ki velük a felséges népből az ördögöt! Ilyenféle gondolatok is jutnak eszünkbe, mikor a közművelődésről kell beszélnünk. Ingyen tej, ingyen ke­nyér és melegedő szobák eszméjével szoktuk mi megoldani társadalmi kér­déseinket. Arról van szó, hogy kultúrpalo­ták emelésével hozzáférjünk a nép lelkéhez. Nagyon okos dolog, de ne feledjük el, hogy ennek a felbuzdu­lásnak az alapja erősen gazdasági kér­dés s hiba lenne, ha ezt a mélyre­ható kérdést magyarosan úgyannyira kisallangoznánk, hogy a népnek tudo­mányos szempontokból való megkör­nyékezése valami jótékonysági roham­ban merülne ki. Mert mit ér az olyan előadás, tanítás még vetített képek s fonográf kísérete mellett is, amelynél az előadó „nagylelkűségből“ kreálja szerepét s megenged magának olyan képtelenségeket, hogy előadásától nem okosabb, hanem bőrébb lesz a hall­gatóság, csupa udvariasságból, viszont­­szívességből. Építsünk hajlékot a tudományok­nak és a művészeteknek, de ezekben ne jusson hely a középkori ócskasá­goknak. A népnek szüksége van a műveltségre, a fényre, de a hazugsá­gokra, pókhálós elméletekre nincs. Általános, emberi eszméken szűr­jük át a fölvilágosodás igéit, hogy el­­mondhassuk: virrad, ha nehezen is! Gyúljon fel a fáklya a sötétség országában, hisz elképzelni, hogy va­lamikor a földet egymást megértő, egy­mást szerető kultúrnépek fogják bené­pesíteni, lerombolván a társadalmi elő­ítéletek toronymagasságú ostobaságait, már ennek a tudata maga a boldog­ság megnyugtató érzete — a munka örök diadala! Lucifer: Tőke és vállalkozó kedv. A nemzeti vagyon. Gyorsan akarunk gazdagok lenni! Nálunk állandóan azon fáradoznak, hogy a külföldi tőkét mentül nagyobb ösz­­szegben az országba csábítsák; e szót persze legjobb értelmében használva. Kívánatos is, hogy gazdaságunk külföldi tőkével is erő­södjék, annál inkább, mert fajunk vállal­kozó kedve még mindig igen távol áll a külföld kultúrnemzeteinek vállalkozó szel­lemétől. Megfeledkeznek azonban nálunk arról, hogy a külföldi tőke sohasem fogja a magyar érdeket helyezni első­sorba a maga vállalkozásainál, hanem pusztán a sa­ját egyéni érdekét, ami érthető is; továbbá arról, hogy ennek a tőkének összes tiszta haszna külföldre vándorol és nem a magyar nemzeti vagyont gyarapítja és erősíti, ha­nem a maga nemzetéét, é­s végre arról, hogy a gazdasági önállóság és függetlenség egyik alapfeltétele hazánk tőkeerejét annyira fokozni, hogy ne szoruljunk idegen tőkére, amely mindenkor csak surrogatum jelle­gével bír. De a tényleg megóvó hazai tőke is sokszor nem csekély mértékben terelődik el a reális vállalkozásokba való befektetéstől s e tekintetben utalunk egy hazánkban saj­nos mindinkább fejlődő helytelen irányra. A gyors, fáradságos munkanélküli meggaz­dagodási vágy aránytalanul nagy mértékben fejleszti a játékszenvedélyt, az amúgy is gyenge vállalkozási kedv rovására. A nem hivatásosak tőzsdejátékától, a totalizatőrtől és egyéb szerencsejátékoktól eltekintve, túl­­sokan tekintik anyagi gyarapodásuk egyik főtényezőjének a szerencsés véletlent. A sors­­jegykölcsönök címletei ugyanis sehol sem örvendenek oly nagy kelendőségnek, mint a mi piacainkon, amely tekintetben elegendő a közelmúlt két nagy sorsjegymissióinak fé­nyes és gyors sikereire, valamint az osztály­­sorsjátéküzlet évi üzleteredményeire hivat­koznunk. A jótékony célú sorsjegykibocsá­tásokról, mint ide nem tartozókról nem be­szélve, az említetteken kívül egyébként sok alkalommal még azt is tapasztalhatjuk, hogy közönségünk, azon tudatának dacára, hogy még a sorsjegy névértéke sem felel meg teljesen a belső értéknek, vagy gyakran minden számszerű vizsgálódás mellőzése folytán fennforgó teljes tájékozatlanságban is a nagy eredménnyel kecsegtető kilátás csábjának hatása alatt, még e névértéket messze túlhaladó hajlamnak lehető korlá­tozása közgazdasági fejődésünk érdekében felette kívánatos volna. De sajnálatos jelenség az is — s erre már egyéb alkalmakkor is nyomatékosan utaltunk — hogy még mindig nem vesznek

Next